A vérszomjas dada/The Guardian (1990)
A házaspár eltávozik otthonról, pár hetes gyermekükre a bébiszitter vigyáz. Mikor a ház asszonya hazarohan a lakásban felejtett szemüvegéért, kétségbeesve látja, hogy a csecsemő a dadával együtt köddé vált. Csak nem egy vérszomjas szekta keres ily módon áldozatokat? Egy kis idő múlva hőseink, egy szintén frissen szülővé avanzsált fiatal pár is megtapasztalhatja ugyanezt, mivel az előző esetnél felszívódott bébiszitter náluk is jelentkezik a nemes feladatra, hogy vigyázzon a gyermekükre...
A magyar cím mindent elmond, és ehhez még tegyük hozzá rendezőként William „Ördögűző” Friedkint (aki 17 év után zuhant bele újra egy horror rendezői székébe), és már lehet is valamilyen fogalmunk, hogy mi vár ránk ebben a másfél órában. Ami alaposan meglephet minket, hogy a sztori a fantasy felé megy és tele van természetfeletti elemekkel (meg egy rakás vérszomjas kutyával Ómen-módra). Ilyen például a vele szemben felsorakozott személyeket előszeretettel a másvilágra küldő fa, vagy Jenny Seagrove metamorfózisai - Seagrove egyébként (felkapva a vizet a szkript állandó átírásán) sokszor közölte az alkotókkal/fejesekkel, hogy a fantasztikus elemek miatt a film nem lesz több baromságnál, és inkább a dada pszichés dolgaira kellene ráirányítani a néző figyelmét. A kész filmet látva lemérhetjük, mennyire fogadták meg a színésznő tanácsait: semennyire. A filmet ráadásul Sam Raimi rendezte volna (gondolták, ha már gyilkoló, nyúlkáló faágak, ahhoz Raimi ért a legjobban), de aztán ő távozott, jött Friedkin, és hozta a maga elképzeléseit.
Az összkép nálam vegyes, vannak jó dolgai a filmnek, de néhol butaságai is. Túl hosszú a tervező úr megnyuvasztásának jelenete (erősen a Tenebrére hajaz amúgy), az meg tényleg a butaság kategóriája, hogy a családapa az eltűnt barátja üzenetrögzítőre mondott üzenetét mindig megállítja, holott az még nem biztos, hogy egészében lejátszódott. És mi van, ha a teljes üzenet legvégén azt mondja a szalagon a mérnök úr, hogy „… csak tréfáltam, az égegyadta világon semmi baj nem történt, elutaztam Ibizára, onnan hívlak, éppen itt szivarozom a hotelszobám erkélyén”? Ilyenkor azért fogom a fejem, pláne, hogy egy Friedkinnél fordul elő ilyesmi…
És vannak még véres effektusok is, három rosszarcú fickót szétszaggatnak, kibeleznek (eléggé előre látható módon), de a fába is több hordónyi művért rejtettek az alkotók. Kapunk ezen kívül még egy tipikusan bombasztikus finálét, de ekkor már túl vagyunk a „dada repkedve üldözi az apukát” jelenetén, ami nálam annyira leverte a lécet, hogy azt a stáblistáig alig találtam meg. A színészek amúgy rendben vannak (bár a mérnök elég bambán grimaszol és játssza túl a szerepét), Seagrove könnyűszerrel kiemelkedik. Nagyon jó a zene (Friedkin hozta magával Jack Huest 1985-ből) és az operatőri munka is a helyén van (John A. Alonzo). Felemás, de azért átlagon felüli film tehát a Vérszomjas dadus, néhány évente azért újra bele lehet merülni.
Végeredmény: Friedkin visszatérése a műfajhoz - messze nem Ördögűző-szint, de azért…
A film: 7,5 pont
