2014. május 24., szombat

Les lévres rouges/Daughters of Darkness (1971)

Les lévres rouges/Daughters of Darkness (1971)


Stefan és Valerie friss házasok. A pár a férfi anyjához igyekszik, de előtte egy szállodában éjszakázik. A hotel teljesen kihalt (az évszak miatt), de nemsokára új vendégek érkeznek: egy idősebb grófnő, Báthory Erzsébet és fiatal, érzéki útitársa, Ilona. A grófnőnek első látásra megtetszik az ifjú pár, ezért elhatározza, hogy megszerzi őket magának. Hogy milyen értelemben? Nos, a grófnő a portás elmondása szerint is negyven évvel ezelőtt járt már a hotelben, de ugyanúgy nézett ki, mint most. Emellett őnagysága kerüli a napfényt is…

Betettem a „Daughters of Darkness” című dvd-t a lejátszóba, és száz perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy Harry Kümel művénél eddig nem láttam jobb vámpírfilmet. A „Daughters…” minden egyes percében árasztja magából a szépséget, a borzalmat, az eleganciát és az erotikát. A film legnagyobb húzása a grófnő alakítója, aki nem más, mint Delphine Seyrig, a „Tavaly Marienbadban” című szürreális Alain Resnais-klasszikus főszereplőnője. Seyrigre egész egyszerűen nehéz szavakat találni, amint feltűnik a vásznon, minden(ki) megdermed, amikor pedig megszólal, mindenki kábulatba esik. Rekedtes, jellegzetes hangja újra és újra telezsongja a fülünket, és nemcsak Valerie-t, de a nézőket a képernyőkön túl is megdelejezi. Zseniális ötlet volt a film alkotóitól, hogy eredeti hangon - tehát utószinkron nélkül - szólnak a jelenetek; a szálloda üres, óriási termei és folyosói úgy visszhangoznak, hogy az már helyenként önmagában hipnotikus hatású.

A rendező és producere egyébként bármiféle stúdiótámogatás nélkül hozta létre a filmet, ami igencsak ritkaság volt ekkoriban. Jó néhány éjszakai felvételt nappal voltak kénytelenek leforgatni Kümelék, ezért minden nyílászárót be kellett fedni, a rémisztő zuhanyjelenetnél pedig egy csillogó-villogó fürdőszobában zajlott a forgatás; a fal - mint láthatjuk - tele van tükröződő díszítőelemekkel, amelyek miatt az operatőr, Eduard van der Enden a haját tépte dühében. Végül az egész stáb kénytelen volt fekete ruhába öltözni, a fejekre pedig kommandós csuklyák kerültek. Mindez azért volt kellemetlen, mert ez a felvétel augusztusban, a legnagyobb melegben zajlott. Az össznépi izzadás után az egész stábnak csak egy kívánsága volt, olyan meztelennek lenni, mint a jelenetben szereplő John Karlen és Andrea Rau…

Kümel filmje nemcsak izgalmas és félelmetes, de ízig-vérig művészi alkotás is. Dominál a piros szín (időnként, jelenetek között piros színfüggöny ereszkedik a képre), mint a vér szimbóluma, de emlékezetes még az a zöld ital is, amelyet Seyrig tart a kezében, egy átlátszó pohárban. Seyrigre egyébként unos-untalan vissza kell térnem, ugyanis elképesztő a jelenléte. Mástól teátrálisan ható, nála azonban szinte észrevehetetlen balettszerű testtartása, pózai olyanok, mintha egy festmény elkészítéséhez állna éppen modellt. A grófnő folyamatosan mosolyog, még az erre alkalmat egyáltalán nem adó jelenetekben is, újabb jellegzetességet kölcsönözve ezzel a figurájának.





A „Daughters of Darkness” nem önt ki a vértől. Inkább az atmoszférán, az erotikus feszültségen van a hangsúly, valamint a mesteri párbeszédeken és ezek delejező hatásán. Nem hiányozhatnak persze a klasszikus horrorelemek sem, például egy holttest elföldelése éjszaka, vagy - ami végképp nem hiányozhat - egy kis vérszívás csuklóból. De minden, amit a filmben látunk, teljességgel álomszerű. Kümel mesterművében a szépség találkozik a borzalommal, gyönyörűen megkomponált, festményszerű képekben.

A dvd a Blue Underground duplalemezes kiadványa, de a „Daughters…” csak az első lemezt foglalja el egészében, a bónuszdiszken a „The Blood Spattered Bride” című spanyol horror található. Az extrák színvonalasak: Kümel és a producer, Pierre Drouot látogatást tesznek a szállodákban (a belsőket és a külsőket két külön hotelben vették fel), és sztoriznak arról, hogy anno mi hol volt, mindez filmbejátszásokkal igazolva. Van még két interjú is, Danielle Ouimet (Valerie) nagyon jókedvűen mesél negyedórán át Kümelről, Karlenről és a forgatásról, Andrea Rau (Ilona) pedig nyolc percben eleveníti fel a régiségeket. Sajnos a csodálatos Seyrig már nem élte meg a dvd-kiadást, még 1990 végén elhunyt.

Végeredmény: A VÁMPÍRFILM...

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


Lady Libertine/Frank and I (1984)

Lady Libertine/Frank and I (1984)


Egy lányos kinézetű fiatal fiú áll az út szélén, láthatóan se pénze, se otthona. Na de nem sokáig: egy gazdag nemes (Christopher Pearson) magához veszi, és taníttatni kezdi. Mivel a fiú, akit egyébként Franknek hívnak, sokat rosszalkodik, új pártfogója ezt elunván a bothoz nyúl, és ekkor (látván, hogy elöl nincs ott, aminek ott kellene lennie) rájön arra, amit a néző már az első perctől kezdve tudott, csak két kacagásroham közben nem bírt hangosan kimondani: Frank nem más, mint egy szépséges leányzó, aki gonosz nénik elől bujkálva rejtette bájait fiúruha alá. Talán mondani sem kell, hogy patrónusa jobban örül a dolgok ilyen irányú alakulásának, és a mostmárlány-Frankkel fejest ugrik az ágyba.

Ezt a blődséget nem ebben a percben én, hanem még 1984-ben találta ki egy Harry Alan Towers nevű úriember, a rendező, Gérard Kikoine hathatós közreműködésével. A „Lady Libertine” bizony trash a javából, bár annak egész tűrhető, sőt, néha fergetegesen vicces. A csúcspont minden kétséget kizáróan az a jelenet, amikor mégFrank lelepleződése pillanatában csodálkozó nagy szemekkel kérdezi urát, hogy mégis milyen isteni csoda folytán sikerült őt felismernie. Azon apró részlettől eltekintve, miszerint márnemFrankről csak az nem állapítja meg, hogy lány, aki embert még nem látott, hanem mondjuk csak huttokat és ewokokat, tényleg jogos ez a kérdés.

Mivel kosztümös drámaként nem igazán értékelhető, gyorsan rátérnék a további trash-tényezőkre a filmben: szegény Franket mindkét változatában jó alaposan testi fenyítik, valamint láthatunk egy kis élő szado-mazo jelenetet is nemesurak esti szórakozásaként.
A szereplők közül még aránylag Pearson a legjobb; Jennifer Inch, bár nagyon szép, színésznőként úgy rossz, ahogy van, Sophie Favier pedig (akire a dvd borítója az egész filmet kihegyezi) bölcsen a színészi helyett a tévés műsorvezetői pályát választotta. Favier egyébként megpróbálta bírósági úton letiltatni a „Lady Libertine” megjelenését, ami egyrészt érthetetlen, lévén egy nem túl izgalmas szexjeleneten kívül nem sok dolga van a vásznon, másrészt pedig nem is sikerült neki. Szegény: nem elég, hogy ilyen nívós filmben játszott, még a perköltséget is fizethette (remélem, annyi pénze azért maradt, hogy ezt a dvd-t megvásárolja).




Összegzésképpen: a „Lady Libertine” egy-két igazán franciásan erotikus jelenetet leszámítva nem túl emlékezetes darab, bár trashként tűrhetően muzsikál. És, bármennyire is unja a Kedves Olvasó, itt is meg kell jegyezni: ilyen kosztümös, erotikus trashfilmet manapság sajnos már alig forgatnak.

A dvd-n a film teljes képpel, mono hanggal szerepel, extrák nélkül (ami kár; még egy kis jókedvet csempésztek volna otthonunkba).

Végeredmény: Kosztümös trash sok-sok akaratlan humorral

A film: 4 pont
A dvd: 5 pont


2014. május 13., kedd

Angst (1983)

Angst (1983)


A férfi éppen szabadul a börtönből. Mások ilyenkor azzal foglalkoznak, hogy vajon mi várja őket odakint a szabad világban, hogy hová mennek, kit látogatnak meg először, és egyáltalán, hogy hogyan illeszkedjenek be következő életükbe. Ez a férfi ezzel szemben csak egy gondolatot forgat a fejében: hogyan, milyen körülmények között fog újra embert ölni. Nem is tétlenkedik sokáig, beveszi magát egy házba, és várja, hogy a lakók hazatérjenek…

Az „Angst” teljesen valós történet, az osztrák Werner Kniesek története, aki a filmben látható rémségeket 1980-ban követte el. Gerald Kargl rendező szinte dokumentarista stílusban tárja elénk az eseményeket, és ezt segítik a szórványos kommentárok a főszereplő részéről, melyek tartalmilag bizonyítják, hogy egy meglehetősen beteg elme szüleményei.

A férfi brutálisan gyilkolt, de a tettei rögtönzéseken alapultak. Időnként ugyan a kommentárjai során elejti, hogy „már volt is egy tervem”, de az igazság az, hogy tervszerűséget még véletlenül sem lehet felismerni cselekedetei során. A pszichopata csak egyetlen egy dolog után vágyakozik, és ez a gyilkolás. Teljesen mindegynek tűnik az áldozat személye, lehet egy taxisofőr, vagy akár egy eldugott ház lakója. Végül az utóbbiaknak jut ez a sors, egy idős asszony, a lánya és mozgássérült fia halnak szörnyű halált.

A film maga rendkívüli. Nem elég, hogy a nyers, oktalan erőszak jelen van, a dokumentarista jelleg, a történtek pontos felidézése miatt még egyfajta bizarr humor is átsüt a képernyőn a nézőre (ilyen például a család kutyájának játszadozása egy protézissel). De ami az „Angst” igazi klasszisát adja, az az, hogy technikailag utánozhatatlan. Elég, ha csak annyit mondok, hogy zene, és operatőri munka. A zene a fenomenális Klaus Schulze műve, aki az egy évvel korábbi ozploitation-klasszikus, a „Next of Kin” után ismét felülmúlhatatlanul szuggesztív elektronikus aláfestéssel rukkol elő. Ez a zene és a sorozatgyilkos bolyongása összepárosítva iszonyúan nyomasztó hangulatot eredményez. Zbigniew Rybczynski kamerakezelése szintén profi, talán a legjobb, amit Európában e műfajban ekkortájt elkövettek.





Nem egy könnyű, nyári esti szórakozás az „Angst”, azt meg kell hagyni, de aki megnézi, abban egészen biztos, hogy mély nyomokat fog hagyni. Igazán két dolog miatt inteném óva a megtekintéshez készülődő nézőt; az első a film egyetlen igazán brutális jelenete, egy késelés, amely kellő mértékben (vagy talán azon is túl) adagolja a vért, a másik pedig az, hogy lehetőleg ne várjunk konvencionális tetteket, elgondolásokat, eseménysorokat, menekülést, üldözést, lezárást a filmtől. Ugyanis minden - az igaz, és alapul szolgáló történetből kifolyólag - maximális autentikussággal kerül megjelenítésre. És mint tudjuk, a valóság néha nagyon messze van mindenfajta logikusságtól.

Végeredmény: Az egyik legemlékezetesebb sorozatgyilkos-film, amely sikeresen definiálja a kín fogalmát - minden oldalról

A film: 10 pont


2014. május 9., péntek

Laurin (1989)

Laurin (1989)


Laurin tisztázatlan körülmények között elveszíti anyját, apja hajós szolgálata miatt szinte soha nincs otthon, a kis faluba pedig új tanító érkezik, egy különös ember. Ráadásul maga Laurin sincs biztonságban: a környék gyermekei közül néhány eltűnik, az egyik közvetlenül Laurin szeme elől - egy talpig fekete ruhába öltözött férfi rabolja el, és viszi magával ismeretlen helyre. Vajon a kislányra is ez a sors vár? És vajon milyen trauma érte gyermekkorában az új tanítót?

Igényesen, jól megcsinált horrordráma a Laurin, amely ráadásul nekünk, magyaroknak különösképpen kedves lehet, hiszen a produkció német és magyar társulásból született. A címszereplőt Szinetár Dóra játssza, aki nem beszél sokat, és mégis, vagy talán éppen emiatt már-már hipnotikus alakítást nyújt (Dóra ekkor még két évvel a buli utáni nagytakarítás előtt volt). Az új tanár szerepében egy másik nagyágyú, Eperjes Károly látható, aki igen hatásos, bár neki azért könnyebb dolga volt, különösen a film horrort felvonultató vége felé. Ha gyenge pontot kellene említeni, akkor szintén a véget említeném, amely bár okosan konstruált, de eléggé kitalálható, és egyben vékonyka is. Minden más magas szintet képvisel, a fényképezés látványos (szép tájképekkel), a rendezés biztos (Robert Sigl, aki a forgatókönyvet is írta, bár ezen a feladaton osztozott azzal a Rozgonyi Ádámmal, aki temérdek „Kisváros”, „Linda” és „Angyalbőrben” epizódot is írt) és a mellékszereplők is a helyükön vannak, feltűnik Temessy Hédi és a nemrég Nemzet Színészének választott Gera Zoltán is.




Egyébként a stáb döntő hányada magyar, a film nyelve viszont angol, de ezt a németek visszaszinkronizálták a saját nyelvükre. Kár, hogy a „Laurin” soha nem jelent meg itthon még kazettán sem, és a tévék sem viszik túlzásba a sugárzását (konkrétan az elmúlt 12 évben egyszer sem ment sehol), hiszen azért magyar horrorfilmmel nem sűrűn találkozhatunk, még koprodukcióban sem.

Végeredmény: Unikumnak számító magyar-német koprodukció - színvonalas, még ha nem is remekmű

A film: 8 pont