2013. december 31., kedd

Sokkos kezelés/Traitement de choc/Shock Treatment (1973)

Sokkos kezelés/Traitement de choc/Shock Treatment (1973)


Hélène (Annie Girardot), a harmincas évei legvégén járó nő kudarcokkal teli időszakot él meg. Hogy kilábaljon az apátiából jelentkezik egy több hétig tartó egészségkúrára egy színvonalasnak tűnő magánklinikán, melyet a titokzatos Doktor Devilers (Alain Delon) vezet. Egy idő múlva furcsa dolgok történnek: Hélène egyik ismerőse - aki szintén páciens - elhalálozik, a klinikán kiszolgáló személyzetként funkcionáló, elméletileg életerős portugál fiatalemberek pedig folyamatos rosszulléttel küszködnek. Az ő állapotuk éles kontrasztban áll a páciensekével, akik a csodakúrának köszönhetően egyre frissebbek, szinte új embernek érzik magukat. Hélène végül nyomozni kezd, és nem telik bele sok idő, míg szörnyűségekre bukkan…

A franciák túl sok horrorfilmmel nem kényeztettek el bennünket a hetvenes években (elsőként talán Jean Rollin vámpírfilmjei juthatnak eszünkbe), így igazi kuriózum a „Sokkos kezelés”, már csak a szereposztása miatt is. Annie Girardot és Alain Delon párosa színészileg valóban klasszist kölcsönöz Alain Jessua filmjének, de azért a produkció izgalomban sem szenved hiányt. Véres, explicit látványosságra azonban - egy boncolós jelenettől eltekintve - ne számítsunk, inkább a „vérszegényebb”, giallo -szerű rejtély a jellemző (mint mondjuk Aldo Lado „Short Night of Glass Dolls” című remekművében). A végkifejlet kellően borús, barátnak hitt személyek ellenségnek bizonyulnak, a nagy finálé pedig egy (véres titkokat rejtő) laboratóriumban zajlik.


Alapvetően szerettem Jessua filmjét, csupán két dologgal volt bajom. Az egyik egy meglehetősen hihetetlenre sikerült üldözés, ráadásul kulcsjelenet, melyben Girardot egy ócska kis kerékpárral próbál menekülni a nem túl egyenletes talajon, és lássunk csodát, többnyire sikerrel jár, bár üldözőitől ekkor leginkább a film vágása menti meg. A másik gondom a zenével volt/van, amely ha jobb lenne, nagyon nagy lökést adna az egész filmnek, így viszont a meglehetősen nem ideillő mediterrán /dél-amerikai csörömpöléssel kell beérnünk.
Ezeket leszámítva összességében megéri megnézni a Sokkos kezelést, amely tán kissé kiszámítható, ám színvonalas borzongást nyújt.

Végeredmény: francia ijesztgetés jó sztorival, két világsztárral - és apróbb hibákkal

A film: 8 pont


Drakula kétszer (1979, 1992)

Drakula kétszer (1979, 1992)

    

Az alábbiakban két Drakula-feldolgozásról lesz szó, az egyiket, Francis Ford Coppola művét valószínűleg egy horrorrajongónak sem kell bemutatni, ellentétben John Badham filmjével, amely még éppen belefért a hetvenes évtizedbe. Az összehasonlítás tálcán kínálja magát az eltelt tizenhárom év ellenére is. Gary Oldman vagy Frank Langella?  Kate Nelligan vagy Winona Ryder? Sir Laurence Olivier vagy Anthony Hopkins? Badham vagy Coppola? És vajon miért választotta Coppola Keanu Reeves-t? A válaszok az alábbiakban…

1979-ben John „Szombat esti láz” Badham kapta a megbízást, hogy rendezze meg a sztárokban bővelkedő Drakula-filmet. A kulisszák elsőrangúak, a sztori szépen, lineárisan építkezik, egészen egy akciódús fináléig, amely egy hajón zajlik le. A film legnagyobb pozitívuma a főszereplő Frank Langella, aki itt a Tony-díjra jelölt Broadway-szerepét ismétli meg, és aki ragaszkodott hozzá, hogy Lugosi Bélához hasonlóan figurája mellőzze a vámpírfogakat. Szerelmeként Kate Nelligan már halványabb, de rendben van, a nagy Sir Laurence Olivier pedig kissé vékonynak ható Van Helsing-szerepéből hozza ki a legtöbbet. A mellékszereplők közül Donald Pleasence-t érdemes megemlíteni, aki eredetileg Van Helsing lett volna, de végül - mondván túl hasonló a Halloween Dr. Loomisához - megmaradt Dr. Sewardnak. Összességében korrekt, izgalmas Bram Stoker-feldolgozás ez 1979-ből, bár a filmeket nagy kanállal zabálók valószínűleg gyorsabban átlépnek majd rajta, mint kellene. Badham sajnos hozzájárul ehhez, ugyanis semmi extrát nem nyújt, csupán nagy biztonsággal levezényli a már fentebb említett első osztályú kulisszák között zajló eseményeket.




Coppola Drakulája teljesen más. Nagyon erős hangulat, extrém képi világ (igazi látványorgia), játék az árnyékokkal (melyek néha külön életre kelnek) és az átlagosnál több erotika (bár messze nem annyi, mint ahogy hirdetik). Langellához hasonlóan telitalálat Gary Oldman, aki ijesztő sminkjében, és lehengerlő úriember-öltözékben is zseniális (Armand Assantét, Andy Garciát, Viggo Mortensent, Antonio Banderast és Gabriel Byrne-t ütötte el többek között e szereptől). Mint vágyakozásának tárgya, Winona Ryder már szürkébb, és talán a kettejük közti összhang sem optimális, bár ebben lehet, hogy a két sztár egymás iránt érzett ellenszenve volt a ludas. Rydert egyébként Coppola sem kímélte, holott a forgatókönyvvel (melyet James V. Hart ütött össze „röpke” nyolc év alatt) éppen a színésznő lepte meg. A rendezőnek „A keresztapa” harmadik részében nélkülöznie kellett Ryder szolgálatait - konkrétan: az otthagyta a filmet Ollókezű Johnny Depp miatt -, talán emiatt ment a „haragszomrád”. Keanu Reeves ekkoriban még nagy talány volt, viszont a női nézők imádták, ezért Coppola szerződtette, bár utólag állítása szerint megbánta ezt a húzást. Reeves elég gyengus, még az 1979-es elődjénél, Trevor Eve-nél is jobban, de őt is, és még sok mást kárpótol Anthony Hopkins Van Helsingje. Hopkins aranykora volt ez (Napok romjai, Árnyékország, Szellem a házban és még valami Dr. Lectert is eljátszott 1991-ben), nem véletlenül.






Összefoglalva azonban ez a feldolgozás nem a karakterekről szól, és nem is a történetről. Coppola a stílust helyezi az előtérbe: árnyékok, őrült kameramozgások, ötletes áttűnések és vágások, elképesztő kosztümök. Az effektusok - hihetetlen módon - a legkonzervatívabb iskolát követik (semmi komputeres technika, vagy ehhez hasonló), a jelmezekhez pedig a „Mishima” című biográfiában szemkápráztatót alkotott Eiko Ishiokát szerződtették, és hagyták, hogy újra szabadon engedje a fantáziáját (az eredmény több mint meggyőző).

Végeredmény: Mindkét feldolgozást csak ajánlani tudom, bár Coppoláé az ambiciózusabb. Badham tisztes iparosként korrekt filmet forgatott, Coppola művét viszont talán többször fogjuk leemelni a polcról.

A filmek: 8 és 9,5 pont

Diavolo in corpo/Devil in the Flesh (1986)

Diavolo in corpo/Devil in the Flesh (1986)



Andrea elunja az ókori klasszikusok fordítását, és inkább kinéz az osztályterem ablakán. A szomszéd tetőn egy öngyilkosjelölt áll, de még nála is sokkal érdekesebb látvány a szemközti ház - egy elmegyógyintézet - teraszán álló nő. Andreát megigézi Giulia szépsége, és tankönyvet, tanárt faképnél hagyva követni kezdi a nőt. Kiderül, hogy Giulia szerelme politikai bűnözőként rács mögött ítéletre vár. Andrea és Giulia végül az egyik tárgyaláson szól először egymáshoz, és rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy a fiatal nő nem véletlenül szokta ideje nagy részét az elmeintézetben tölteni. Viszont remek szerető, Andrea teljesen belebolondul. A problémák azonban nem merülhetnek feledésbe: mi lehet a szenvedélyes viszony jövője, ha a terrorista kiszabadul? És lehet, hogy Andrea apjának, a neves pszichológusnak is volt már kapcsolata Giuliával?

Marco Bellocchio egy 1947-es drámát elevenített fel cirka 40 év elteltével. Az előd érzelmes jeleneteivel elég nagy felzúdulást okozott, ezért Bellocchio úgy gondolta, hogy az új verziónak is sokkolnia kell - ez a törekvése maradéktalanul sikerült is, de erről majd később. A film a két fiatal főszereplőjéből él, különösképpen a holland Maruschka Detmersből. Detmers három évvel korábban már felforrósította maga körül a vásznat Godard „Keresztneve: Carmen” című filmjében (amelyben érdekes módon saját maga játszott terroristát), és itt tulajdonképpen ugyanez a feladata. Az Andreát játszó Federico Pitzalis is kellemes jelenség, és kettejük között bizony időnként tényleg minden felgyullad (Pitzalisnek ki tudja, miért, de nem volt több filmje). Sajnos Bellocchio gyakran túl szerelmes filmjébe, ezért a tempót borzasztóan lassúra veszi, és sok jelenetet indokolatlanul túlnyújt; így a közel kétórás menetidő a nem túl sok eseményhez igen nagy hibának tűnik, és a remekül sikerült jelenetek (például Giulia tánca az afrikai bárban, vagy Andreával közös csónakázásuk) némileg elsikkadnak útközben.




A figyelem azonban nem sikkadt el a filmről, sőt, a botrány alaposan nagyra nőtt, hiszen Bellocchio stílusa - az elnyújtott képsorok - nagy táptalajt adnak a szexjeleneteknek, melyek grafikusak (például egy zongora tetején is csinálja az ifjú pár), és az egyik ezek közül még a filmtörténelembe is bevonult. Detmers ekkor Andrea ölébe hajtja a fejét, előveszi annak nemi szervét, és orálisan kielégíti - az esemény teljes egészében a kamera előtt, tehát nem takarásban történik, ráadásul bármiféle dublőr nélkül (repkedtek is az X-es besorolások a világ minden táján). Művészi, „art” dráma, avagy tudatos provokáció semmitmondó kerettörténettel? Ezt a néző hivatott eldönteni, én mindenesetre hajlandó vagyok az előbbire szavazni…

Végeredmény: Szexuálisan túlfűtött botrányfilm Olaszországból kisebb-nagyobb hibákkal

A film: 7,5 pont 



Desideria: La vita interiore/Desideria (1980)

Desideria: La vita interiore/Desideria (1980)


Desideria (Lara Wendel) borzasztóan kövér, és emiatt mindenki kicsúfolja. Nem kivétel mostohaanyja (Stefania Sandrelli) sem, aki ráadásul elárulja azt is, hogy az igazi anya egy prostituált volt. Több sem kell Desideriának: öngyilkosságot kísérel meg. Túléli, és nemsokára másodszor is újjászületik, ugyanis leadva fölösleges kilóit egy igazán szemrevaló szépséggé változik át. A félénk természetből igazi lázadó is válik, Desideria mindenáron végre akar hajtani egy „nagy tervet”, amivel felhívhatja magára a figyelmet. Ehhez ígéretes partnernek látszik egy anarchista (Vittorio Mezzogiorno)…

Bizony, a „Desideria” az a film, amelyet fanatikus Lara Wendel-rajongók nap mint nap lejátszanak, a lemezt (vagy ősi vhs-t) letisztogatják és az asztal közepére helyezve félórát hajlonganak előtte. Az ok egyszerű, Wendel kisasszonynak van néhány lenge öltözetű jelenete a filmben, mindazonáltal én inkább az ifjú hölgy színészi képességeire hívnám fel a figyelmet, mivel azok is elismerésre méltók (annál is inkább, mert az összesen három meztelen jelenet közül kettő egy testdublőr munkássága). A „Desideria” egy eléggé koncepciótlan, hullámzó mű, inkább dráma, mintsem thriller, vagy akár erotikus film. Az utóbbit sugallja a német dvd kiadója, amely egy enyhén fedetlen női testet pakolt a címlapra, mondván így biztos jobban viszik majd a terméket. Szóval, a sztori enyhén felejthető, amolyan mixtúra „coming of age” ifjúsági drámából, majd thrillerből, végül szerelmi drámából. Ami figyelemre méltó, az a színészgárda: Sandrellit ugyan elvesztegetik az alkotók, de Wendel nagy odaadással színészkedik, Klaus Löwitsch (akinél az ember szinte azonnal azt várja, hogy Dózsa László hangján szólaljon meg) remek, mint látens szadista mostohaapa, Vittorio Mezzogiorno pedig mindig a legjobbak közé tartozott. Mezzogiorno egyébként már ebben a filmben demonstrálja, hogy 1994-ben mi vezetett halálához: szinte az összes jelenetében dohányzik („napi száz cigire van szükségem” - nyilatkozta egyszer egy interjúban).



Összességében a „Desideria” színészileg erős, de sztoriját tekintve csalódást keltő, az összhatást tekintve pedig közepes film. A dvd a már említett német kiadás, mely szimplán német hanggal, de rendben lévő képminőséggel jelent meg; hátul a játékidő alaposan el van írva.

Végeredmény: Kiegyensúlyozatlan thrillerdráma elég nagy sztárparádéval

A film: 6 pont
A dvd: 5 pont


Des diamants pour l’enfer/Women Behind Bars/Frauengefängnis 3 (1975)

Des diamants pour l’enfer/Women Behind Bars/Frauengefängnis 3 (1975)


Shirley megöli szeretőjét, aki érdekelt volt egy gyémántrablásban. Shirley börtönbe kerül, ahol a szokásos szcenárió várja: szadista fegyőrök, szexéhes igazgató, beépített spiclik. Eközben odakint néhányan Shirley kiszabadításán fáradoznak, persze nem önzetlenül: mindenkinek a börtön falain kívül-belül egyvalamire fáj a foga, mégpedig a gyémántokra, melyek Shirley letartóztatásakor köddé váltak. A nő minden bizonnyal ismeri a kövek rejtekhelyét, ezért meglehetősen sok kínzáson és szadizmuson kell átmennie szabadulásáig.

Mi kell egy női börtönös filmhez? Először is dekoratív hölgyek, akik persze valami nagy bűnt követnek el, így gyorsan rács mögé kerülnek. Aztán egy szadista igazgató hozzá hasonló smasszerekkel. Nagyjából ennyi, ebből is látható, hogy egy ilyen típusú exploitation-filmet akár minimális költségvetésből is el lehet készíteni. A műfaj mestere, Jess (Jesus) Franco számos börtönfilmje közül a szóban forgó darab mindkét kritériumnak megfelel, Lina Romay (Franco élettársa) és Martine Stedil meglehetősen üdítő látvány az ormótlan rácsok és néhány jellegzetesen helyi statiszta-fogoly között. Van szadista igazgatónk is, aki többnyire azzal múlatja drága idejét, hogy néha egy-egy foglyot felvitet magához szórakozás céljából (persze a gyémántéhsége sem elvetendő nagyságú).


Franco eme filmjében (is) természetesen nagy húsparádét vonultat fel (a foglyok majdnem végig meztelenek, mondván a mediterrán helyszínen rekkenő a hőség éjjel-nappal), és a kínzások is helyükön vannak, bár nem olyan nagy számban, és ez elég meglepő. Ugyanakkor valószínűsítem, hogy a Romay nemi szervébe vezetett áramozás után talán nincs is szükség a téma fokozására (ha viszont egyeseknek hiányérzetük lenne, folytassák a Franco-matinét a „Barbed Wire Dolls”-szal).
Franco ebben a művében próbál karaktereket mozgatni, történetet vezetni, és ez úgy-ahogy sikerül is neki, tehát aki kevesebb sleaze-re, és több fordulatra vágyik, az itt jó helyen jár.

A dvd hátulján a kiadó azzal büszkélkedik, hogy a filmet egy évig űzte-hajtotta, hogy jelen állapotába kerüljön. Az eredmény vonzó: a többfajta borítóvariáció közül a „Cover C” nem vacakol, az összes áramozós-megfojtós képet leközli a hátoldalon. Az extrák nem rosszak: Franco-interjú (levetítik neki a filmet, és ő sztorizik róla), francia kezdés, fotógaléria, trailer, plakátok. A kép gyönyörű widescreen, a hang pedig német, angol, francia.

Végeredmény: Átlagos Franco-sleaze átlagon felüli dvd-kiadással

A film: 6 pont
A dvd: 9 pont


Der freie Wille (2006)

Der freie Wille (2006)


Főszereplőnket Theo Störnek hívják. Theo nőket erőszakolt meg és vert meg kegyetlenül, ezért zárt intézetbe került. Kilenc év elteltével hagyja el a börtönét, hogy újra beilleszkedjen a társadalomba. Sikerül munkát találnia egy nyomdában, de nap mint nap újra rátör az érzés, a kényszer az erőszakra. Egy napon találkozik főnöke lányával, Nettie-vel, és ez egy időre megváltoztatja az életét, ismét lát valami értelmet a hétköznapokban. Nagy kérdés azonban, hogy Theo múltját, és azóta sem szűnni akaró beteges vágyát elbírja-e az új szerelme. Ráadásul Nettie sem könnyű eset, az apjától nemrégiben elköltözött lány ugyanis szintén hajlamos az összeomlásra.

A „Der freie Wille” dráma a javából, de mindenképpen sort kell rá keríteni ezeken a hasábokon, ugyanis 1. az utóbbi idők egyik legnagyszerűbb német filmjéről van szó (márpedig a németektől futószalagon érkeznek a zseniális, provokatív filmek), 2. a képi megvalósítás szürke, sivár és kegyetlenül brutális. Kevés a szöveg, annál több a hipnotikus beállítás; klisé egy szál se, száz százalékos realizmust kapunk, de ezt német földről már megszokhattuk. A karakterek tökéletesek, a legapróbb rezdülésük is hatást vált ki a nézőből, végtelen fájdalmuk, szenvedésük pedig elsöprő erejű.

Theo megszemélyesítőjeként Jürgen Vogel brillírozik, Nettie szerepében pedig Sabine Timoteo látható, aki sokáig nem érezte magát kellően erősnek a karakter eljátszásához, ennek ellenére tökéleteset alakít. A két főszereplőnek egyébként iszonyúan nehéz dolga volt, hiszen egyik jelenet intenzívebb a másiknál. A film tervét közel hat évig dédelgette a rendező Matthias Glasner és Vogel, aki társíróként és társproducerként is részt vett a produkcióban.





Nemcsak pszichikailag brutális a „Der freie Wille”, hanem képileg is: az első tíz percben látható megerőszakolás-jelenet naturalisztikusabb, kegyetlenebb nem is lehetne. (Timoteo néhány barátnője a bemutató vetítésen már öt perc után távozott a helyiségből, mondván ezt nem lehet kibírni), de nem kevésbé sokkoló végkimenetelű Nettie találkozása Theo egyik múltbéli áldozatával.
Az utolsó tíz perc azonban minden korábbit felülmúl intenzivitásában: megdöbbentő, filmvásznon ritkán tapasztalható erejű képsorokat szenvedünk végig együtt a két főszereplővel a tengerparton. Aki megnézi Glasner filmjét, az valószínűleg soha nem tud majd szabadulni a befejező képektől. De hát ez lenne a nagybetűs MOZI lényege, és a Glasner-Vogel páros műve a legnagyobbak között van.

A pár éve a német filmhét keretein belül itthon is vetített film (szégyen, hogy egyik hazai forgalmazó sem látott benne fantáziát) tökéletes dvd-kiadással rendelkezik a Kinowelt jóvoltából. A kétlemezes verzió audiokommentárt, interjúkat, minőségi kimaradt jeleneteket tartalmaz, és mellé kapunk még füzetet is. Német 5.1-es hang, plusz német és angol felirat van a 164 percnyi játékidő alatt, amely szinte pillanatok alatt eltelik.

Végeredmény: Brilliáns dráma Németországból

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


Der Fan/Trance (1982)

Der Fan/Trance (1982)


Simone a tinédzserek megszokott hétköznapjait éli. Iskolába jár, otthon lázadozik szülei ellen, szobája falait pedig kedvenc énekes-sztárja poszterei díszítik. Simone rajongásának tárgya „R”, aki minden szintipop-rajongó álma, és akinek az aláírásáért tinik tömegei állnak sorba. Simone ezzel szemben biztos benne, hogy „R” csak őt szereti, és az is biztos, hogy „R” csak az ő leveleire fog válaszolni. Innentől a napok leegyszerűsödnek, kizárólag a postás jár Simone fejében, pontosabban, hogy az mikor fogja már végre kézbesíteni „R” válaszát. Válasz azonban csak nem jön, ezért Simone egy szép napon beáll az autogramvadászok soraiba, és várja, hogy kedvence megszólítsa őt. A terv egyszerű: mivel a végsőkig imádja az énekest, birtokolni akarja. Minden egyes porcikáját…

NSZK horrorfilm a nyolcvanas évekből? Bizony, ráadásul egy jókora botrányt kavaró darabról van szó, melyet a korabeli cenzúra úgy darabolt szét, ahogyan azt a kedve tartotta. Az ebben érintett részletek a film utolsó húsz percére vonatkoznak (természetesen, mondhatnám, hiszen a játékidő többi részének „legbrutálisabb” epizódja az, amikor Simone egy kicsit megcsapkodja a postás bácsit), ebben a húsz percben Simone igen véres magánakcióba kezd, csak hogy rajongását valamiképpen illusztrálni tudja. A főszerepben Désirée Nosbusch látható, aki ekkoriban népszerű tévés műsorvezető volt, és aki a film elkészülte után alaposan összeveszett Eckhart Schmidt rendezővel, mivel az szerinte túl sok meztelen jelenetbe rángatta őt bele. A film végül vágatlanul kapott forgalmazási engedélyt dvd-n, vagyis Nosbusch elvesztette a jogi utat. Happy end lett mindezek ellenére a történet vége, ugyanis Nosbusch és Schmidt egyszerre csak látványosan kibékültek egymással.



A „Der Fan” összességében egy nagyon érdekes film, viszont van egy központi baja: iszonyatosan lassú. Mire eljutunk a botrányt kiváltó fináléhoz, jócskán unatkozhatunk, és ezen Nosbusch monoton alakítása sem javít (ráadásul Simone és „R” találkozása is eléggé hihetetlen). Vannak rendezői próbálkozások, amelyek megtörni hivatottak az egyhangúságot (ilyen például a dokumentarista stílusú napszámlálás a posta épülete előtt), de ezek csak ideig-óráig segítenek feldobni a filmet. Azért mindenképpen azt javasolnám, hogy nézzük meg e művet, hiszen mégis csak egyes (főleg német) körök kultikus kedvencéről van szó.

Végeredmény: lassú, kissé megporosodott eurohorror, méltán hírhedt befejező negyedórával

A film: 6 pont


2013. december 29., vasárnap

Ruggero Deodato horrorfilmjei (1975-1993)

Ruggero Deodato horrorfilmjei (1975-1993)


Ruggero Deodatóról valószínűleg mindenkinek egy bizonyos kannibálfilm jut az eszébe, esetleg még egy ház, amely nem a park közepén található. De miket adott még ki kezei közül kedvenc műfajunkban ez a botrányhős, egy ízben filmje miatt felfüggesztett börtönre is ítélt, meghurcolt, bojkottált rendező? Nézzük, szép sorjában…

A filmográfia első bemutatandó fejezete az

Ondata di piacere/Waves of Lust (1975)


című erotikus darab, amelyben Deodato egy Lamberto Bava-szkriptet ültetett vászonra. Néhány (jó sok) változtatás után végül annyi maradt a történet, hogy egy fiatal pár csatlakozik egy kis hajókázásra az ultragazdag, szadista hajlamokkal rendelkező ficsúrhoz, és annak szoros pórázon tartott barátnőjéhez. A film kilencven százaléka egy luxusjachton játszódik, ahol szereplőink többnyire egymás verbális bántalmazásával, valamint szexeléssel vannak elfoglalva. Mikor a szépséges Silvia Dionisio meghallotta, hogy férje, Ruggero Deodato lesz ennek a sztorinak a rendezője, addig rágta a fülét, amíg az kijárta, hogy az eredetileg a szerepre szerződtetett színésznőt kirúgják, és így a szép Dionisio asszony mutathatta meg folyamatosan bájait férjura kamerája előtt. Nos, körülbelül ezt hívják protekciónak…




Egyébként a film egész élvezetes, a szereplők nem rosszak, minden halad Polanski „Kés a vízben” című klasszikusa nyomdokain egy nem túl ötletdús fináléig. Deodato jó munkát végez, a rendezése pergő, a film pedig végül szép summát hozott a konyhára.
A dvd (Raro) igényes kiadás, a doku érdekes, megszólal benne Deodato fia is (aki a film elején egy rendkívül bonyolult jelenetben tűnik fel - kimászik egy csónakból), de kimaradt (szex)jelenetek és Deodato korai reklámszpotjai is megtekinthetők az extrák között.

Deodato horror-, és exploitation filmjei mellett érdemes megemlíteni a poliziescóját is, amely az

Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like a Man (1976)


címet viseli. A „Francia kapcsolat” nyomdokain haladó film két öntörvényű zsarut követ végig, amint jól ellátják a rosszfiúk baját. A kezdés elsöprő: két motoros bandita egy válltáskát próbál letépni egy szerencsétlen nőről, kevés sikerrel. Hőseink - szintén motoron - a tolvajok nyomába erednek, és ebből egy olyan idegtépő és látványos utcai hajsza kerekedik, hogy attól még William Friedkinnek is tátva maradt volna a szája. Nyaktörő mutatványok, száguldás, megrökönyödött járókelők - az egész jelenet úgy klasszis, ahogy van. A folytatás kissé csendesebb, és a szkript is egyre vékonyabb (a befejezés meg tulajdonképpen egy nagy vicc), de már ezért a motoros üldözésért megérte. A főszerepben egyébként Ray Lovelock, Marc Porel és a megbízható Adolfo Celi látható.




És akkor elérkeztünk az őserdő emberevő hobbit folytató lakosaihoz. Az úgynevezett kannibál-trilógia első darabja az

Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last Survivor (1977),


amely egy egészen színvonalas produkció. Egy fehér férfi a kannibálok kezébe kerül, akik érdekes dolgokat terveznek vele. Pergő, nagyon profin filmezett, grafikusan brutális és minden blődségtől mentes horror-kalandfilm, amelyben a kannibálok tényleg kannibálnak néznek ki. Deodato sajnos már itt elkezdi az állatgyilkosságokat, de hát mit lehet tenni, ez ekkoriban még belefért a művészi szabadságba (többek között egy alligátort beleznek ki vad, kócos barátaink). A „Jungle Holocaust” tulajdonképpen egy jól sikerült párhuzam a fehér főszereplő és a vadak élete között, a film felétől előbbi már gyakran ugyanúgy cselekszik, mint a kannibálok.




Cannibal Holocaust (1980)

Kis összefoglalónk következő állomása nem más, mint a KANNIBÁLFILM. A horrorfilm, amelyet minden, a műfajért rajongó személy megnézett már, és vagy elhányta magát, valamint elátkozta a percet, hogy elindította a filmet, vagy az ultra-neo-posztmodern realizmus mesterművét ünnepelte benne. Nos, én az utóbbi táborba tartozom; elnézve napjaink „híradóit”, melyekben a szenzációhajhászás már szinte jobban a műsor részévé vált, mint az időjárás-jelentés, azt hiszem, Deodato Cannibal Holocaustja aktuálisabb, mint valaha. Mivel más fórumokon már kielemeztem a film mechanizmusait, és a kelepcét, amelyet a gyanútlan nézőnek állít, most csak egy kis vizuális emléket állítanék neki, ezzel is tisztelegve az olasz horrorfilmgyártás e felejthetetlen, gyomorforgató klasszikusa előtt.



















Míg másoknál a botrányfilmek sorában toronymagasan az első lenne, addig Deodatónál a „Cannibal Holocaust” miatt csupán a második helyre szorul a

Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the Edge of the Park (1980)


rendkívüli brutalitása David Hess előadásában. Hess Alexet játssza, akinek kedvelt tevékenysége, hogy unaloműzés gyanánt nőket erőszakol meg (már a film legelején ízelítőt kapunk ebből). Amikor egy ifjú pár egy partira invitálja, nem habozik, fogja a retardált barátját (Giovanni Lombardo Radice), és már megy is. A partin aztán villámgyorsan előjön erőszakos énje, és terrorizálni kezdi a két fiú, három lány felállású társaságot.

Deodato a Házzal újabb kultikus exploitation-horrort tett le az asztalra, bár az összhatás gyengébb, mint a „Cannibal Holocaust” esetében. Az alakítások Hesst (és talán Annie Belle-t) leszámítva gyengébbek, és a szadizmus jobban elnyomja a cinikus végső csattanót, mint a CH-ban. A két film felépítése egyébként ugyanolyan: a brutalitás a vég felé csúcsosodik ki (bár addig is van szex és erőszak bőven), hogy aztán a befejezés egy görbe tükröt tartson a szereplők és a néző elé, azzal a céllal, hogy újragondoljuk a látottakat, és e végső „tanulság” jegyében értékeljük a szadizmust és a vért.






A rendezés teljesen rendben van, Deodato a „Waves of Lust” hajója után újfent egy korlátozott lehetőségekkel bíró helyszínen forgatott, egy ház négy fala közt. A klausztrofóbia csak ráerősít az erőszak fokozataira, mindennek pedig Hess a motorja, aki a „The Last House on the Left” után szinte ugyanabban a szerepben keménykedik. Az erőszak a csúcspontját egyértelműen abban a jelenetben éri el, amikor Alex kedvenc borotvájával nekiáll szétszabdalni a szépséges Cindy nevű lánykát, mindezt kéjes örömmel, Riz Ortolani lágy dallamaira. Főleg e jelenet miatt a cenzúra természetesen lapátra tette a filmet, érdemes elmélyedni a szakirodalomban, hogy hány országban is tiltották be, illetve csonkították meg.


Összességében, mint mondtam, a Ház nem éri el a Holocaust szintjét, de ettől függetlenül méltán lett kultuszmű az exploitation-rajongók körében. A dvd igen nívós kiadvány, a Fangoria utolsó megjelenésén interjúk, előzetes, magyar horrorrajongók audiokommentárja és egy egész jó szinkron (Hess: Epres Attila) található. A kiadás mellesleg már igencsak beszerezhetetlen, bár néha-néha még feltűnik egy-egy bevásárlóközpontban, egy turkáló mélyén 200 forintért.

A nem hivatalos kannibál-trilógia utolsó darabjaként tartják számon az

Inferno in diretta/Cut and Run (1985)


című horror-akciófilmet, amely egy riporternő és operatőre kalandjait mutatja be. A páros egy csomó gyilkosság (kábítószergyártó bandákat ölnek le) után nyomoz az őserdőben, ahol az egyik gyilkológép - akit Michael Berryman játszik - még bennszülötteket is igénybe vesz véres tevékenységéhez. Az őshonos kisfickók igen változatos módokon öldökölnek: fejek levágása, fúvócsövezés van általuk műsoron, de a legszörnyűbb halált a „Waves of Lust” John Steinerje szenvedi el, akit néhány rugós fatörzshöz kötöznek, amelyek egyszerűen szétszakítják. A leleményes, és igen jól sikerült effektekkel bemutatott halálnemek mellett azonban van egy óriási probléma a filmmel, nevezetesen az, hogy a forgatókönyve egy akkora buta és összecsapott katyvasz, mintha egy éjszaka alatt írták volna meg. Deodato próbál édes, 5-6 éves emlékeket ébreszteni rajongóiban, ezért beletesz egy kis kamerázást a filmbe, plusz néhány, az eseményeket fotelből, élőben néző szereplőt (közülük Karen Black mintha be lenne rúgva), akik néha szörnyülködnek egyet a látottakon. Ja, és van még egy rémesen giccses apa-fiú találkozás és vállra borulás is a Keresztapából ismert Richard Bright közreműködésével. Összességében kétarcú film a „Cut and Run” (amely a ritka idétlen „Szállj el messze” címet viseli az imdb-n): az erőszak és a gore jelenetei a helyükön vannak, de a többi nagyon nem (és akkor Eriq „Benton doki” La Salle röhejes lila kalapjáról még nem is szóltam).




A nyolcvanas évek második felére hősünknek elege lett a kannibálokból, így következett a

Camping del terrore/Bodycount (1987)


amelyben Deodato és a slasher egymásra talált - kevés sikerrel. Egy fiatalokból álló társaság találkozik egy szemüveges, egyetemista kinézetű fazonnal, aki szülei kempingplaccára irányítja őket. A szülőknek (Mimsy Farmer, David Hess) megvan a maga baja, a kedves anyuka például egy környékbéli zsaruval randizgat. Talán mondanom sem kell, fiataljaink létszáma nemsokára erősen leredukálódik, egy maszkos valaki kezdi el kiirtani őket. Igen gyengus film kitalálható befejezéssel, és egy blőd poszt-befejezéssel. Farmer és Hess a többséggel ellentétben megpróbál színészkedni, de így mintha egy külön filmben lennének mindketten. Fiataljaink fiúrészlege szexelni akar, a lányok pedig gyakran zuhanyoznak egy félreeső hodályban, ahol véres meglepetések is várnak. Van egy remek álomjelenetünk is, leszakadt, önálló életre kelt lábbal és egyéb szürreális rémséggel. Kár, hogy a film többi része nem nő fel ehhez. A gore úgy-ahogy a helyén van, fejbe beleálló fejsze, átszúrt kezek stb., mely jeleneteket a cenzorok gyakran kivagdosták, csak hogy még gyengébb legyen a megcsonkított kópiákon az összhatás. Összességében? Erősen rutinszerű slasher.




Valamivel érdekesebb darab az

Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance (1988),


ahol a főszerepben Michael York egy sikeres zongoraművészt játszik, aki különös betegségben szenved: rohamos gyorsasággal elkezd öregedni. Mindezzel párhuzamosan valaki elkezdi a környezetében lévő nőket gyilkolni (doktornője és egy barátnője tétetik el láb alól), az ügyre ráálló zsaru pedig tehetetlen. A film érdekesen indul, ugyanis egy giallót látunk. „Argentósan” filmezett és konstruált gyilkosságok (véres átesés egy üvegajtón stb.) indítanak, aztán a szkript leleplezi, amit le lehet, és onnantól Michael York gyötrődésének lehetünk a tanúi, melyet a körülbelül 80 évessé változott testével folytat (avagy: „Az éhség”, David Bowie gyors öregedése, extended verzió). A giallóból így egy szinte nulla meglepetést tartogató dráma alakul ki, amely két okból mégis értékelhető marad: nagyon profi a maszkmesteri munka, és York is jó alakítást nyújt. A többi felejthető: Edwige Fenech még mindig nagyon jó formában van, de sok dolga nincs, Donald Pleasence meg tán túl öreg a zsaruszerephez. Egy-két meztelen mell, kezdeti Argento-feeling és számos rutinból lepergetett jelenet jellemzi ezt a kiegyensúlyozatlan horrordrámát, amely elég sok jelét mutatja az olasz filmkészítés ekkor már rohamos hanyatlásának.






A Shameless vágatlanul adta ki a Phantomot, de sok extrát nem talált hozzá, és feliratkészítéssel sem bajlódott.

Ugyanebből az évből való Deodato természetfeletti elemekkel megtűzdelt horrorfilmje, a

Minaccia d’amore/Dial: Help (1988),


melyben a legjobb dolgot már a legelején meghalljuk: a zenét, melyet Claudio Simonetti (Goblin) szerzett. Simonetti jó pár Deodato-filmhez szerzett zenét, és nagyon színvonalas munkákat adott ki a kezei közül. Összességében elmondhatjuk, hogy ha Deodato rendezéseihez és Simonetti kompozícióihoz felnőttek volna a rendező nyolcvanas évekbeli filmjeinek forgatókönyvei is, akkor igen kellemes horrorélményekkel gazdagodtunk volna. Sajna azonban nem ez a helyzet, és ennek látja kárát a „Dial: Help” is, amelynek szkriptje… hát, hogy is mondjam, a gyenge és a hülyeség sajátos keveréke. Egy fiatal nővel (Charlotte Lewis) furcsa dolgokat művel a telefonja. De szerepel több telefon is a filmben, amelyek kedvtelve cserkészik be áldozataikat (néhány töltelék mellékszereplőt), és csúnyán el is bánnak velük. A legszörnyűbb véget azonban egy szatírjelölt éri, aki az aluljáróban ráveti magát Lewisra, de kap egy sorozatot egy kupac aprópénzből (!), és az érmék véres péppé változtatják szegény fejét. A finálé ehhez hasonlóan blőd, Lewist egy csapat diktafon az asztalhoz hangszalagozza, és egy ollóval döfködi. Röviden, ijesztő helyett nevetséges a film legtöbb jelenete, és a látottakon sajnos még az sem segít, hogy Lewis az utolsó félórát egy fekete alsónemű-költeményben futkorássza végig.




A filmográfia utolsó darabja nekünk, magyaroknak külön érdekességet jelent. A

Vortice mortale/The Washing Machine (1993)


ugyanis Budapesten készült, van benne Hősök Tere, Lánchíd, Dunapart és még 2-es villamos is. A sztori nem túl bonyolult, főszereplő rendőrünk három fiatal leányzó bűvkörébe kerül. Az egyik nő pénzes lovagja eltűnik, és nagy rá az esély, hogy egy mosógépben forogva fejezte be az életét. A három nő sokat sumákol, a rendőr elvtárs pedig szép sorban mindegyikbe beleesik. Deodato (aki egy századmásodpercre színészként is feltűnik egy ijedt szomszéd szerepében) egy erotikus horrorthrillerrel próbálkozik, de az erotika a dekoratív hölgyek jelenléte ellenére felejthető, horror meg nem túl sok van. Az alakítások változóak, a Clive Owenre hasonlító Philippe Caroit egész jó, ahogy két hölgy is a háromból. A lengyel Katarzyna Figura ellenben valószínűleg termetes mellbősége miatt kaphatta meg szerepét, ugyanis színészi játéka többnyire csak vicsorgásból áll, komoly köröket verve napjaink vicsorkirálynőjére, Keira Knightley-ra. Egy mellékszerepben Borbély László látható (igen, ő szinkronizálta anno a Zorróban Don Diegót), bár az imdb-n nem igazán találták el, hogy kit is játszott.




Hát ennyi. Elmondható, hogy Ruggero Deodato a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján jutott fel a csúcsra, nyilvánvalóan a Cannibal Holocaustnak köszönhetően; más kérdés, hogy a botrányok miatt nem nagyon élvezhette a sikert. Igen aktív volt a nyolcvanas évek második felében, és nívós, gördülékeny rendezései ellenére a történetek nem sok nyomot hagytak a nézőkben, ahogy bennem sem. Viszont ha még valaha forgatna egy újabb kannibálfilmet, arra kíváncsi lennék…

A filmek:

Ondata di piacere/Waves of Lust (1975): 8 pont
Uomini si nasce poliziotti si muore/Live Like a Cop Die Like a Man (1976): 7,5 pont
Ultimo mondo cannibale/Jungle Holocaust aka. The Last Survivor (1977): 9 pont
Cannibal Holocaust (1980): 10 pont
Ház a park szélén/La casa sperduta nel parco/House on the Edge of the Park (1980): 9 pont
Inferno in diretta/Cut and Run (1985): 5 pont
Camping del terrore/Bodycount (1987): 5 pont
Un delitto poco comune/Phantom of Death aka. Off Balance (1988): 7 pont
Minaccia d’amore/Dial: Help (1988): 3 pont
Vortice mortale/The Washing Machine (1993): 4 pont