2013. december 3., kedd

Álmatlanul/Non ho sonno/Sleepless (2001)

Álmatlanul/Non ho sonno/Sleepless (2001)


1983-at írunk, amikor egy fiú végignézi anyja brutális meggyilkolását. Egy idős zsaru (Max von Sydow) megígéri neki, hogy amíg él, üldözni fogja az elkövetőt, akinek még két másik áldozata is van. Tizenhét év telik el, amikor a gyilkosságok folytatódnak, holott a rendőrség szerint egy folyóban talált holttest a gyilkosé volt. Az illető, aki a „gnóm” becenévre hallgat, mindig más módszerrel öl, és különös, állatokat formáló papírkivágásokat hagy maga után a helyszínen.

Dario Argento az új évezredet egy giallóval nyitotta - sajnos ennyi a jó hír az „Álmatlanul” kapcsán. Aki még nem látott Argento-filmet, annak a mű tetszeni fog, mert egyáltalán nem rí ki az amerikai, változó színvonalú futószalag-thrillerek közül (sőt, nagy részüknél jobb is). Na de aki ismeri, és rajongó izgalommal idézi fel ennek a kivételes rendezőnek az életművét (Suspiria, Inferno, Opera…), annak az „Álmatlanul” egy gigantikusan nagy csalódás - így nekem is az volt.
Pedig a film jól indul, egy üldözési és erős vérengzésbe torkolló jelenetünk van egy üres vonaton, csak az a kár, hogy az áldozatot (egy prostit) egy nem túl attraktív és szerepét enyhén túljátszó színésznő játssza (bár ő még semmi ezen a téren a barátnőjét alakító hölgyhöz képest, aki hiteltelenebbül már nem is ijedezhetne, az elejtett kék mappát pedig először maga előtt keresi, ahová fizikai képtelenség lett volna ejtenie). Aki azt gondolja, hogy „a kezdés elmegy, de ami ezután jön, az aztán fantasztikus lesz”, az sajnos téved: eztán már csak lejtő következik. Különösebb logikát nem tartalmazó gyilkosságok következnek, elég véresen, de nem túl eredetien. Egy szőke nőt is a falhoz ken gyilkosunk, de én eközben azon gondolkodtam, hogy a nő mitől ijed meg az utcán: megy haza (igaz, a sötétben, de hát gondolom már korábban is járt későn az utcán életében és kétlem, hogy minden áldott alkalommal a félelemtől remegve tért haza), aztán hirtelen ijedezni kezd. Kinyitnak ugyan az orra előtt egy kocsiajtót, de ha valaki ettől is halálra rémül, az szerintem még egyszer sem ment el otthonról. Valaki a nevét suttogja, de ha az én nevemet suttogná valaki a sötét utcán, megállnék, megpróbálnám lokalizálni az illetőt (már ha egyáltalán meghallanám a sutyorgását), vagy válaszolnék, hogy „igen, tessék?”.

De jó, hagyjuk a szőkeséget, úgysincs különösebb köze a történtekhez, és ez is jellemző a filmre: van egy kalap gyilkosságunk, de a történet megoldása olyan banális, hogy akár kétszer-, vagy feleennyi is lehetne. Vannak még kínosan kicentizett jeleneteink is: hőseink megállapodnak, hogy vissza kell menni a parkolóba, ott elkezdeni a nyomozást, és természetesen pont akkor érnek oda, amikor a parkolóőrt éppen megölik…


A film bántóan szerkesztetlen, kidolgozatlan: nagy tűnődések, nyomozás, kutatás gyermekmondókák és más irodalmi műfajok között, de az egész teljesen felesleges, mert a finálé során elég egy hajléktalan fazon lakhelyén totálisan véletlenül leskelődni, és már csak követni kell (de legalább a Maestro lánya, Asia megmutathatta, hogy tud rímeket költeni - egészségére). Ja, és van egy szexjelenet is, amely pár másodpercig tart, és csupán arra jó, hogy alatta eltűnődjünk azon, hogy a leányzónak csak pár perc kellett régi pasija kidobásához (akivel már ki tudja mióta együtt volt), és ahhoz, hogy összemelegedjen egy munkanélküli gyerekkori ismerősével…

Az alakítások változóan gyengék. Max von Sydow éri a legtöbbet (minő meglepetés), kis túlzással azok a legjobb párbeszédes részek, amikor a madarához beszél, az meg visszacsipog neki. Stefano Dionisi olyan színtelen, mint egy régi gyártású Orion tévé, Chiara Caselli egy nagy vicc, Gabriele Lavia karaktere pedig annyira blőd, hogy ezen a színész sem tud segíteni. A legrosszabbak mégis a mellékszereplők, a már említett két hölgyemény a bevezetésből, a hajléktalan tag, de a parkolóőrt alakító ipse egyenesen katasztrofális. A sorozatgyilkosunkat játszó egyén is gyengus, bár komikusnak elmenne, különösen, amikor vékony hangon beszél a finálé során.


Én rengeteget vártam a „Sleepless”-től, de elég keveset kaptam. Argento ugyan megpróbálkozik néha a trademark kamerafahrtjaival, de olyan gyenge a sztori, és annyira izzadtságszagú minden, hogy a stílus egyszerűen nem jön át. Lehet, hogy maga Argento sem igazodott ki egy idő után a logikai buktatókkal tűzdelt történetén, ezért kerített sort a befejező jelenetben arra, hogy színészei (főleg a főgonosz) szépen elmagyaráznak mindent a nézőnek - a leányka nyakához ugyan kés szorul, de ennyi erővel a szereplők a kamerán át a nézőhöz is beszélhetnének, annyira felolvasás jellege van az egésznek.

Ellentétben a Traumával, amelyet én eléggé vérszegénynek tartok, Argento itt nem spórol az erőszakkal és a vérfürdővel (NC-17-es is lett Amerikában), és ez mindenképpen pozitívum, azt is mondhatnám, ha nem lenne ennyire gyenge a forgatókönyv, ezzel a vérmennyiséggel már a régi Argento lenne felidézve. Az operatőri munka színvonalas, talán a leginkább dicsérhető. Nekem csalódás volt a zene, pedig amikor a main title alatt megjelent, hogy Goblin, ujjongani kezdtem. Nos tényleg, a zenét a Goblin szerezte, meghallgattuk, dúdolgatni próbáltuk, elfelejtettük, ennyi. 

Nagyon remélem, hogy azért Argento meglep még bennünket egy-két igazán színvonalas filmmel, lehetőleg giallóval. Munkássága alapján az egyik legjobb európai rendezőnek tartom, ezért minden újabb műve értékelésénél nálam nagyon magasan van a léc. Az „Álmatlanul” sajnos alaposan és hamar leveri ezt a lécet, pedig szimplán kezdésként annyira, de annyira kevéssel is beérném: egy jó forgatókönyvvel például.

Az „Álmatlanul” a Cinetel forgalmazásában jelent meg itthon, jó minőségben, trailerrel, galériával és egy rövid dokuval, amely sokkal jobb, mint maga a film.

Végeredmény: Argento megpróbált visszatérni arra az útra, amely a világsikerhez vezette - de eltévedt

A film: 4,5 pont
A dvd: 9 pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése