2017. október 25., szerda

Solamente nero/The Bloodstained Shadow (1978)

Solamente nero/The Bloodstained Shadow (1978)


Stefano, az ifjú professzor Velencébe érkezik pap testvéréhez, aki egy éjszaka ablakából végignéz egy gyilkosságot. A lelkészt eléggé megviselik a látottak, de nem nyugodhat, hiszen ezután rejtélyes fenyegető üzeneteket kap - valószínűleg a gyilkostól. Stefano eközben megismerkedik Sandrával, a fiatal régiség-szakértővel, akivel az egyre sűrűbben lecsapó gyilkos nyomába erednek…

Hogy mit szeretett volna Antonio Bido rendező a „The Bloodstained Shadow” című filmjével elérni? Összemixelni egy kis Argentót Argentóval, plusz hozzáadni egy kis Ördögűzőt. Ezen igyekezete a számos ismerős beállításon is látszik, és a vágásba is látnivalóan sok energiát fektettek. Bido egyik kedvenc jelenete a templom faláról majdnem a pap fejére zuhanó kereszt - amellett, hogy a jelenet elég hatásos, az Ördögűzőhöz azért valljuk meg, elég kevés köze van. És hogy mit ért el összességében a Rendező Úr? Argento árnyékából nem lépett elő, az biztos. A fő oka ennek az, hogy néha irgalmatlanul leül a film (ilyenkor bőséges, papirosízű dialógust ömlesztenek ránk a szereplők), és aztán már csak nagyon nehezen tud újra felpörögni. Mindez egyszerűbben úgy néz ki, hogy egy-egy Argentóval felérő jelenetre körülbelül kétszer annyi unalmasabb jut. Velencéről ráadásul könnyen eszünkbe juthat egy sokkal-sokkal nívósabb darab, a „Don’t Look Now” (még úgy is, hogy Bidóék csak egy-két jelenetet forgattak ténylegesen Velencében, a többit bizony másutt vették fel). Az igazi melléfogás azonban az erőltetett love story, melynek során az egy évvel korábban még Argento dróttengerében vergődő Stefania Casini „egyszer csak” beleszeret a főszereplőbe, Lino „nevető ablakos ház” Capolicchióba, hogy aztán - egy aranyláncot leszámítva - lemeztelenedjen az oldalán. Érdekes, hogy Bido később ezeket a deficiteket maga is elismerte, mondván, jobban fenn kellett volna tartania a feszültséget.




A „The Bloodstained Shadow” végeredményben egy takaréklángon élő giallo, amely azért néhány igen jól sikerült jelenetével csak-csak felidézi Argentót (és néha Fulcit is). És aki látni akar egy olyan gyilkosságot, melynek során valakit fejjel előre nyomnak a tűzbe, az itt szintén jó helyen jár…

A dvd a Blue Underground kiadványa, ami tulajdonképpen evidens, hiszen a kiadó ennek a filmnek a zenéjét (Stelvio Cipriani) tette a saját felvezetője alá. A dvd a szokásos/tipikus BU-nívót hozza, vagyis nem rossz képminőség, rövid interjú (13 perc), nulla felirat (csak az interjú alatt van), tompa mono angol szinkron (néha röhejes kiejtésekkel).

Végeredmény: Egy giallo, amely üldözőbe veszi a Maestrót - de nem éri utol

A film: 7 pont
A dvd: 7 pont  


2017. június 1., csütörtök

The Wicker Man (1973)

The Wicker Man (1973)


Howie rendőr (Edward Woodward) egy szép napon kétségbeesett hangú levelet kap. A levélben egy fiatal lány, Rowan Morrison eltűnését jelentik be. Howie nem habozik sokáig, és a feltételezett bűneset helyszínére, egy messzi-messzi skót szigetre utazik. A szigeten azonban nem akarnak tudni Rowan Morrison eltűnéséről, a lányt ugyanis senki sem ismeri fel, még fényképről sem. Howie viszont nem az a fajta, aki könnyen feladja: nyomozni kezd, és bizony egyre több jel utal arra, hogy Rowan Morrison mégis a sziget lakója, és az élete nagy veszélyben lehet.

Ez a történet nem más, mint a filmtörténelem egyik legmegdöbbentőbb horrorfilmjének rövid vázlata. Aki a sztorit olvasva azt hiszi, hogy valamilyen szokványos „gonosz emberek elraboltak valakit, de a jó bácsi kiszabadítja, és elbánik a gonoszokkal”-filmről van szó, még csak közel sincs a megoldáshoz. Anthony Shaffer (akinek még például a „Mesterdetektív”, és a „Téboly” című remekműveket is köszönhetjük) forgatókönyve talán még jobban zavarba hozza a nézőt, mint magát a főszereplőt, Howie-t. A „The Wicker Man” egyébként nem csupán horrorfilm, hanem egyfajta musical is. Helyi népdalok sokasága szólal meg, szinte teljesen elvarázsolva a szigetre érkező idegent, és magát a nézőt is. Hipnotikus dalba kezd például a Britt Ekland alakította szőke szépség, aki mint egy szirén próbálja meg elcsábítani a döbbent rendőrt. Szintén lokális dallamok festik alá a májusfát körültáncoló gyerekeket, és a meztelenül tüzet ugró fiatal lányokat is. A sok „pogányság” alaposan felháborítja a vallásos jövevényt, az meg különösen, hogy a sziget ura, Lord Summerisle (vészjósló: Christopher Lee) mindezt teljesen természetesnek veszi, sőt, még bátorítja is a rituálékat. Miközben a sziget furcsa lakói folyamatosan ingerlik a rendőrt, és összekacsintanak a háta mögött, Howie egyre nagyobb erővel veti magát Rowan Morrison után. Nem veszi észre azonban azokat a nyomokat, melyek őt magát, és a nézőt a horrorfilmes történelem talán legmellbevágóbb, legfrusztrálóbb befejezéséhez vezetik.






A film elkészítése nem kevés gondba ütközött: elvileg tavaszi, napsütéses jeleneteket csak októberben-novemberben, óriási esők szüneteiben tudtak felvenni; Christopher Lee, aki végig támogatta a produkciót (alig várta, hogy szabaduljon a Hammer Drakula-skatulyájából) pénzspórolás okán teljesen ingyen vállalta szerepét, végül pedig magát a kész filmet is darabokra vagdosták, és 15 perccel kurtábban, 84 percesen mutatták be.
A „The Wicker Man” mára már kultikus alapmű lett. Roger Cormannek köszönhetően 15 soha nem látott perce is megkerült; az új jelenetek, ha lehet, még jobban elmélyítették az istenfélő rendőr karakterét.

A dvd-kiadás ennél szebb nem is lehetne: az egyik lemezen van az eredeti 84 perces moziverzió, a másikon a 99 perces rendezői változat, és temérdek extra: Christopher Lee-interjú, audiokommentár Robin Hardy rendező, Lee és Woodward közreműködésével (itt jegyezném meg, hogy Woodward még több mint harminc év elteltével is valami elképesztő orgánummal rendelkezik), 35 és 50 perces dokumentumfilmek, trailer. És van egy harmadik lemez is, ami egy audio CD, a film jellegzetes zenéjével. Mindez a szép és jó bőven elősegíti, hogy ez a klasszikus, kultikus horrorfilm végre a régóta megérdemelt fényben tündököljön.

Végeredmény: A kérdésre, hogy melyik Anglia legjobb horrorfilmje, a helyes válasz: The Wicker Man
  
A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


2017. május 21., vasárnap

A fenyegetés/Unman, Wittering and Zigo (1971)

A fenyegetés/Unman, Wittering and Zigo (1971)


John Ebony érdekes szituációban van. A foglalkozására nézve tanárember állást kap egy fiúiskolában, ahol már az első napon megdöbbentő információkhoz jut: az osztály tanulói közlik vele, hogy elődjét bizony ők tették el láb alól, miközben az a sziklás tengerparton sétált. Az igazgató nem forszírozta a dolgot, a rendőrség nem vitte túlzásba a nyomozást, így a gyilkosok most nyugodtan ülnek az iskolapadban - és szemrebbenés nélkül fenyegetik meg Ebony-t…

Ez a rendkívül érdekes alaphelyzet szerencsére profi kezek gondozásában bontakozik ki előttünk. John Mackenzie rendező (Hosszú nagypéntek, Pokoli utazás) remekül adagolja az izgalmakat, peregnek a dialógusok, a diákok meg egyre fenyegetőbbek. Már alig félóra után teljesen együtt érezhetünk Ebony-val, aki kényes helyzetbe kerül, és legkevésbé a tananyag miatt, ráadásul szívszerelme sem nagyon hisz neki. Az atmoszféra a tanteremben egyre fojtogatóbb, a diákok sorra aratják az új tanár fölött a pszichológiai győzelmeket (ebből kifolyólag egyre szemtelenebbek is), valószínűleg a néző sem tudna mit tenni hősünk helyében. David Hemmings zseniális, mint sarokba szorított pedagógus, de a párját játszó Carolyn Seymour is emlékezetes, különösen abban a briliáns tornatermi jelenetben, amikor egy egész osztály fenyegeti erőszakkal pislákoló zseblámpák fényében.





Bár a film műfaja inkább thriller, illetve dráma, én azért bőven ajánlanám a „harcedzettebb” szemeknek is, hiszen igen kemény pszichológiai hadviselést láthatunk benne, nem éppen megszokott irányból.

Végeredmény: Fenomenális tantermi thriller - ez itt nem a „Holt költők társasága”

A film: 10 pont 


9 Days (2013)

9 Days (2013)


Fiatal nő sétál a kietlen pusztaságban az országút szélén. Egy idő múlva egy autó fékez mellette, benne egy fekete hajú fiatalemberrel, aki némi kérdezősködés után elviszi magával a stoppost. Mikor a férfi házához érnek, az szívélyesen vendégül látja odabent. Lefekvés után azonban elkezdődik a rémálom: a nő egy koszos pincében találja magát láncra verve, elrablója pedig közli vele, hogy kilenc nap múlva elengedi. Addig azonban kilencszer huszonnégy óra szenvedés következik…

Natascha Kampusch világszerte ismert története sok filmest megihletett, így Samuel M. Johnsont is, akitől e nyolcvan perc alatt nagyvonalakban azt kapjuk, amit várhattunk. A férfi kínozza a nőt, az meg megpróbál valamennyire ellenállni a fizikai és pszichikai támadásoknak. Ebből az alapanyagból lehetne egy megdöbbentő és izgalmas, klausztrofóbikus horrordrámát kerekíteni, de Johnsonnak ez nagyon nem sikerül. Lássuk miért: a legnagyobb probléma, hogy minden amatőrnek néz ki. Az emberrablót játszó Chris Schleicher végig nagyon bután és idegesítően grimaszol, valamint agyatlan monológokat mormol; partnernője, Maura Murphy lényegesen jobb teljesítményt nyújt, bár azért tőle sem lehetünk annyira elájulva. 




A kilenc napos szenvedés alkotóelemei a következők: egy kis pofozás, chipbeültetés a bőr alá, téglákkal teli vödrök emelgetése, fej víz alá tuszkolása és egy kis lefagyasztás. Sajnos mindez ahogyan hangzik, úgy is néz ki, vagyis minimális izgalmat vagy suspense-t tartogat, viszont annál több gyenge dialógust. Némi nívót egyedül talán az önkorbácsolós jelenetben véltem felfedezni, ekkor egész szépen átjön valamiféle hipnotikus perverzió - de sajnos nem túl sokáig. A felsoroltakon kívül van még egy fekete-fehérben (!) forgatott zuhanyjelenet, aminek sok haszna nincs (azon kívül, hogy Murphy még többet szerepelhet ruha nélkül), valamint tingli-tangli zene, mely mindig a legrosszabbkor csendül fel. Összességében mindenen áthatol a bágyadt amatőrizmus, bár azért ez a nyolcvan perc még a kibírható kategóriájába tartozik.

Végeredmény: Műkedvelőnek nevezhető „fogva tartok valakit a pincében” - horror nagyon kevés pozitívummal

A film: 4 pont 


2017. április 25., kedd

Éjszakai játékok/Night Games (1980)

Éjszakai játékok/Night Games (1980)


Tárgyalandó filmünknél forduljunk ismét rendhagyó módon kedvenc moképes katalógusunkhoz:


A történet stimmel, ellentétben néhány egyéb korabeli kazettaborítóval itt elég pontos summázását kapjuk annak, hogy mi is vár ránk Roger Vadim filmjében.
A rossz kritikák ellenére (Leonard Maltin: „Nehéz megmondani, hogy Vadim viccel-e”; Timeout: „A legjobb dolog a filmmel kapcsolatban az, hogy 107 perc után vége van.”) én szimpatikusnak és ígéretesnek találtam a filmet - egészen a befejező tíz percig, de erről majd lentebb. A főszereplő, Cindy Pickett nem rossz, Barry Primus-t én Scorsese Boxcar Bertája óta nagyon bírom (kár, hogy itt a film harmadánál eltűnik), plusz itt van még nekünk Joanna Cassidy is a „Blade Runner” replikánsai közül. A látvány igényes, a nagy és gazdag villa szép szobabelsőket tár elénk, John Barry zenéje fülbemászó, a sztori meg érdekfeszítően halad előre, ráadásul egyre szürreálisabb lesz, amikor főhősnőnket egy furcsa maszkokban és jelmezekben felbukkanó alak kezdi látogatni éjszakánként, elűzve a nőből a fiatalkori sokkot. Arra viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy mindez milyen végkifejlethez vezet. 



Nem túl fényeshez. Azt kellett megállapítanom, hogy a „Night Games” befejezése annyira gyengus, hogy látványosan romba dönt egy csomó mindent, ami korábban jó volt a filmben. Nem sikerült kiderítenem, hogy ez a lezárás valamilyen producer által a stábra erőltetett ötlet volt, vagy ilyesmi, de az tény, hogy a harmadrangú thrillereket idéző bunyó, és a „jól megtermett fazon hajkurászik egy sikoltozó nőt”-stílusú jelenetsor alaposan elsüllyeszti a produktumot. A jelenetbe ekkor belépő harmadik személy jelenléte pedig olyan szinten van beleerőszakolva az eseményekbe, hogy a néző talán még jobban elsüllyed a fotelben. Azt meg, hogy a látványos „minden jóra fordult”-véget mennyire vesszük be, már nem is kell a nézőre bízni, mert úgy nevetséges, ahogy van.
Összességében egy elszalasztott lehetőség a „Night Games”, bár ha a finálét máshová képzeljük, azért a figyelmünket le fogja kötni.

Végeredmény: Jól kezdődik, érdekesen folytatódik, majd a végére kitűzi a fehér zászlót - kár érte

A film: 5 pont


2017. március 29., szerda

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)


A fiatal Catherine apjával és anyjával az oldalán elautózik vidékre nagybátyjához - aki foglalkozására nézve orvos - és annak fiához, akiről nem tud túl sokat. Az utazás tragikus véget ér, már-már a célhoz érve a járgány nekimegy egy fának, Catherine apja-anyja az autóval együtt felrobban, így a lány kénytelen a segítőkész rokonoknál kiheverni a csapást. A segítőkészség azonban csak látszat: a nagybácsi terve nem kevesebb, mint hogy fia hathatós közreműködésével rituálisan meggyilkolja Catherine-t annak közelgő huszadik születésnapján…

Norman J. Warren - hasonlóan Pete Walkerhez - szintén az angol exploitation-horrorfilmek készítésében jeleskedett, bár Walker szintjére sohasem jutott el. Ugyanez érvényes az 1976-os Satan’s Slave-re is, a film nem éri el Walker legjobbjainak színvonalát… de sajnos töredékét sem. Holott Warren mindent bevet kívül-belül, forgatókönyvírónak Walker hű harcostársát, a zseniális „House of Whipcord”, vagy „House of Mortal Sin” íróját, David McGillivray-t szerződtette, a filmbe pedig megpróbálta a lehető legtöbb exploitation-elemet belesuvasztani. De a film megbukik a sztorin, az ugyanis irgalmatlanul vékony. A karakterek eléggé egysíkúak, így nincsenek a vékonyka történet segítségére, és ez azt eredményezi, hogy már bőven a félidő előtt nagyon-nagyon leül a film, és még a rengeteg cici is csak ásítást eredményez. A stáb tulajdonképpen teljesen oké, csak hát a szerepek egyhangúak. A befejezés viszont pozitívum, az utolsó tíz perc több fordulatot tartalmaz, mint az addigi lagymatag nyolcvan. Mint mondtam, sok a meztelenség, és az erőszak igen brutális, Warren meztelen korbácsolással, szemkiszúrással, szadista ágyjelenettel (rögtön a legelső percekben!) és egy szájba szúrt hölgy látványával kápráztat el minket. A bevezető ágyjelenet az angol BBFC-nél alaposan kiverte a biztosítékot, ezért azt drasztikusan lerövidítette forgalomba kerülés előtt. A nagybácsi fiacskája (Martin Potter) vágatlanul egy párnával előbb kellően oxigénhiányos állapotba juttatja szerelmi (?) partnerét, majd egy ollóval kezdi textilmentesíteni, és böködni. Az angoloknál ez a képsor nem létezik, csak némi kis ölelkezés maradt… holott a kettő közt van némi különbség.




A korbácsolós flashback során egyébként maga az író, McGillivray is feltűnik (mint pap), aki, mint ahogy említettem, sajnos ezúttal nem alkotott igazán maradandó, jó párbeszédekkel és izgalmakkal megtöltött könyvet a filmhez. Egyszer érdemes megnézni, főleg a befejezés miatt, amely kellően húsbavágó, de tartósan nem valószínű, hogy megmarad az emlékezetünkben, és talán a hetvenes évek brit exploitation-hullámának rajongóiban sem.

Végeredmény: Nagyon-nagyon felejthető brit rituálék

A film: 4,5 pont


2017. március 1., szerda

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)


Furcsa idegen tűnik fel egy angol kisvárosban. A nagydarab férfi ráakaszkodik egy házaspárra, amelyből a férj az otthoni hangstúdiójában dolgozik, a feleség pedig időnként azon tépelődik, hogy merre is tart a házasságuk. Az idegen azonban különös módon felkavarja az állóvizet a pár életében: elképesztő dolgokat mesél nekik korábbi életéről, és azt is állítja, hogy elsajátította a gyilkos kiáltás képességét, vagyis akkorát tud ordítani, hogy körülötte mindenki szörnyethal…

Jerzy Skolimowski a hetvenes évek egyik legkülönösebb (és leglenyűgözőbb) hangulatú filmjét varázsolta vászonra. A produkció legnagyobb erőssége a hangulat mellett három főszereplője alakítása; John Hurt-ről valószínűleg mindenki tudja, hogy minden filmjében első osztályú, Susannah York a hatvanas-hetvenes évek egyik legragyogóbb angol színésznője volt (sajnos 2011-ben eltávozott közülünk), de amit Alan Bates művel ebben a szűk másfél órában, annak magasztalására talán ennek a blognak az egész tárhelye kevés lenne, nemhogy ez a bejegyzés. Bates elképesztő fizikai jelenlétét még zavarba ejtő karaktere is tetézi, és ebből így együtt egy igen ijesztő figura kerül ki, akiről egyszerűen nem tudjuk levenni a szemünket. És a gyilkos kiáltás sem blöff. Amikor Bates felszívja magát, és irgalmatlan erővel üvölteni kezd, az bizony nem akármilyen élmény, ráadásul ezeket a jeleneteket az alkotók is remekül oldották meg.

A történetvezetés amúgy szándékosan összezavaró, hiszen a szereplőink közül kettő a film kerettörténetében is feltűnik (York csak később), egy szanatórium ápoltjait és ápolóit látjuk, valamint egy krikett meccset. Bates itt, egy bódéban kezdi mesélni történetét (a szemlátomást megilletődött Tim Curry-nek) az idegenről, az általa okozott szerelmi háromszögről és a pusztulást hozó kiáltásról. A kerettörténethez néha még visszatérünk, de a lényeget innentől a misztikum, az erotika és természetesen Alan Bates jelenti.






Ezt a (Cannes-ban Arany Pálmát nyert) remekművet csak ajánlani tudom, mert bár a hagyományos értelemben vett fizikai horror nagyon kevés benne, ám letaglózó atmoszférája és fő karaktere nem akármilyen élményt fog jelenteni a nézőnek.

A „Gyilkos kiáltás” idehaza videokazettán jelent meg feliratosan a Mokép jóvoltából, de létezik hozzá egy nem rossz szinkron is. Külhonban szép kiadásokat élt már meg, magyar változatban minden bizonnyal az év megjelenése lenne…

Végeredmény: Bizarr, szürreális, zseniális

A film: 10 pont   


Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)

Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)


Szegény Stephent egyik csapás éri a másik után. Szerelme öngyilkos lett otthon a fürdőkádban, anyja súlyos betegséggel, infúzióra kötve kórházban fekszik, ő maga pedig nyugtatókon él. Hat hét elteltével azonban erőt vesz magán, és visszatér pszichológusi állásába. Első feladata rögtön nehézségek elé állítja, egy magát állandóan ollóval vagdosó, és ebben különös élvezetet találó tinilánnyal kell foglalkoznia. A tini ráérez a doki sebezhetőségére…

Érdekes film a „Vérfüggőség”, ugyanakkor érdekes lehet a történet kiválasztásának megítélése, értékelése is. Nyilvánvaló pozitívumokkal, de bődületes hibákkal is rendelkezik a film, mégis különválasztható e tulajdonságoktól a témája, ami önmagában is megállja a helyét. A modernkori vámpírizmusról van szó, amit itt D. J. Evans rendező egy teljesen köznapi szituációba helyez bele. De miután kicsodálkoztam magam mindezen, és elégedettséggel nyugtáztam a vámpírizmus ilyen, napjainkba való ültetését, mégis rá kell térnem a mű minőségi elemzésére. Kezdem a pozitívumokkal: a színészek egész jól teljesítenek, a történet úgy bonyolódik, hogy végül a finálé érdekesnek ígérkezik (és feledteti - részben - a hibákat). Van néhány kellemesen borzasztó, véres jelenet, mint például egy kis fehér blöki összeturmixolása, majd a belőle készített vörös limonádé kortyolgatása (bár az állatvédők bizonyára undorodnának ettől a jelenettől, valljuk meg, nem ok nélkül). A zene nagyon hangulatos, az operatőri munkára sem lehet panasz.




És akkor a negatívumok, melyekből sajna bőven akad. Mindent áthat a főszereplő, Stephen karakterének blődsége. Stephen bátyó annyi ostobaságot csinál, mint amennyit más talán egész életében sem. A csúcs az, amikor a nyilvánvalóan „véréhes” védencét befogadja magához éjszakára (előtte kábé nyolcvanezerszer a lelkére kötik, hogy pácienssel, és annak rokonaival ne közösködjön), aztán reggel lazán elmegy munkába, hagyva, hogy a leányzó egy kicsit szétnézzen a lakásban (a korábban említett kutyuli eme mesteri húzásnak látja kárát). Ehhez képest csak piskóta, hogy a harapdáló lányka anyukáját lefekteti, aztán meg csodálkozik, hogy emiatt ki akarják rúgni állásából…
Feleslegesnek tűnik a szellemesdi is (állandóan folyik a víz a csapból otthon, utalva Stephen szívszerelmének jobb létre szenderülésére), és bizony néhány elem (plusz a komplett befejezés) erőteljes nyúlásnak tűnik Takashi Miike Meghallgatásából.

Végeredmény: Érdekes téma logikátlanul cselekvő karakterekkel

A film: 6 pont


Vanessa (1977)

Vanessa (1977)


A címszereplő lányka egy szigorú katolikus iskolában tengeti napjait, és amikor bekapcsolódunk életének egy rövid szakaszába, éppen „disznó” könyveket olvas iskolatársaival. Mielőtt a csínytevést felfedező tanár néni jól megrendszabályozná az engedetlent, a fityulás főnöknő közbelép, és arról informálja Vanessát, hogy Hong Kongba kell utaznia, mert örökölt. Vanessa természetesen örömmel hagyja ott a katolicizmus edukációs központját, és elindul Hong Kongba, ahol garantáltan sok-sok szexuális kaland várja…

A hetvenes évek második fele nem fukarkodott a softcore erotikus filmekkel. A „Vanessa” a rangsorban valahol a középmezőnyben helyezkedik el, mert bár vannak erotikus jelenetei szép számmal („flesh-fest”, hogy a hátsó dvd-borítót idézzem), a történet sajnos sehová sem vezet (a rendezővel és az operatőrrel készített interjú/extra elárulja, hogy miért: a forgatókönyvet senkinek sem volt kedve megírni). Hubert Frank rendező a keményebb jeleneteket sem merte felvállalni, ezért a nagy finálénak szánt kikötözés-korbácsolás is kismiska a két évvel korábbi „O története” szadomazochizmusához képest.

Ami viszont szemkápráztató, az a főszereplőnk, Olivia Pascal. Pascal szépségben felveszi a versenyt Corinne Clery-vel (színészi képességekben már nem annyira), és bizony a szkript ezt maximálisan ki is használja, hiszen nem telik el sok idő, és Vanessa teljes szépségében ácsorog egy gigantikus fürdőkádban, majd kicsivel később (a film egyik leghíresebb jelenetében, melynek székeit az „Emmanuelle” készítői igencsak kifogásolták - plágiumot kiabáltak - , holott az interjú során Hubert Frank égre-földre esküdözik, hogy az egész székválasztás totális véletlen volt) a tengerparton cserél eszmét újdonsült barátnőjével és házigazdájával - szintén egy szál semmiben.





Az optikára nem lehet panasz, a zene nem különösebb, és van egy fő betétdal is, valami ilyesmi: „Vanessa… te vagy álmaim nője… oh, Vanessa…” - énekli egy James Bond főcíméneklő casting során kirostált férfiú.
Összességében elmondható, hogy ha valaki látástól ájulásig rajong Pascal szépségéért, az kezdheti építeni otthon az oltárt, amelynek tetejébe ezt a dvd-t fogja helyezni. A többieknek valószínűleg egy megnézés is elég lesz Vanessa kalandjaiból.

A dvd a Severin kiadványa, nagyon szépen feljavított képpel, mono angol hanggal, egy negyedórás „kulisszák mögött”-dokuval (ami egy igazi húsparádé) és a már említett interjúval, amely érdekesebb, mint maga a film: a rendező és operatőre felelevenítik a régi szép időket, amikor még valódi kaland volt filmet forgatni; amikor úgy kellett lokációt keresni, hogy a stáb nem tudta, aznap sikerül-e felvenni valamit és amikor az emberi találékonyság még nagy szerepet játszott egy-egy produkció elkészültében.

Végeredmény: Olivia Pascal rajongóinak mindenképp, a többieknek... talán-talán

A film: 5,5 pont
A dvd: 7,5 pont