2014. december 17., szerda

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)


Velence: egy szobrász pöttöm lányát meggyilkolja egy titokzatos sorozatgyilkos, aki már évekkel ezelőtt is lecsapott. Az áldozat már négy évvel korábban is egy hasonló korú gyermek volt, és további egyezés a gyilkosságok között, hogy a kislányok vörös hajúak voltak. A szobrász saját szakállára kezd el nyomozni, és hamarosan egy gyanús ügyvéd nyomára bukkan. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy szemtanúk állítása szerint a bűntettek helyszínén mindig jelen volt egy különleges figura, egy fekete gyászruhába öltözött nőalak…

Aldo Lado a felülmúlhatatlannak tűnő „Short Night of Glass Dolls” után egy újabb mesterművet rázott ki a kisujjából. Érdemes azonban megállni egy pillanatra. Velence? Vörös szín? Helyes a megfejtés, Donald Sutherland, „Don’ t Look Now”. Nicolas Roeg mesteri filmje előtt vagyunk egy évvel, és mégis, a „Who Saw…” nem túl ismert alkotás, legalábbis a „Don’ t Look…”-hoz nem lehet mérni a hírnevét. Minőségét azonban bőven: Lado filmjében egyszerűen nem lehet gyenge pontot találni.

Lado minden szinten a legjobbat nyújtja: tragikus és rémisztő a sztori, remek a stáb, a zene pedig mindent visz. Utóbbiért természetesen Ennio Morricone volt a felelős, és gyakran visszhangzó, néha kánonban előadott gyermekkórus-betéteit valószínűleg soha nem tudjuk majd kiverni a fejünkből. A kétségbeesett apát ex-James Bond George Lazenby alakítja, legalább olyan jól, mint Donald Sutherland. Anita Strindberg, a kis Nicoletta Elmi és főleg Adolfo Celi is bámulatosan jó.

Franco Di Giacomo operatőr képei felejthetetlenek, és ezt a fenomenális giallót olyan állapotba juttatják, amely véleményem szerint csak ennek a műfajnak a sajátja: egy idő után az embert már nem is érdekli a végkifejlet, a gyilkos személye (aki általában jól megbújik a vásznon), annyira dúskál a stílusban minden, ami a szemünk előtt pereg. A fényképezés mellett a helyenként megdöbbentő vágás (be-bevillanó képek amolyan Roeg-módra), a vért az ereinkben megfagyasztó zene összepárosítva a gyilkos özvegyi fátylán át elénk vetített szemszögével ritka technikai bravúrokat is jelentenek egyben. De ugyanilyen emlékezetes még Strindberg kergetőzése a kamerába nézve egy autó körül, vagy az, ahogy Lado egy fürdőkád csobogó vizével és egy mosókesztyűvel maximálisan ijesztő hatást ér el.





Kiemelkedő színvonalú alkotás a „Who Saw…”, az egyik legkreatívabb műfaj egyik legszebb darabja, mindenképpen beleszámolandó mondjuk a top 5 giallo közé. A vicc az, hogy a hetvenes években egy ilyen remek darabot szinte csak úgy „mellékesen” készítettek el. Lado utolsó tangózni segített volna Bertoluccinak, ha Marlon Brando ráért volna. De Brando éppen keresztapázott, így Lado előtt megnyílt az út tárgyalt giallónk elkészítéséhez. Amit manapság dollár/eurómilliók segítségével sem érnek el a filmstúdiók, és az általuk alkalmazott többé-kevésbé (inkább kevésbé) tehetséges rendezők, azt ekkoriban két forgatás közben emberi kreativitással, bámulatos stílusérzékkel hozták létre filmesek, akiket talán meg sem becsültek kellőképpen ezért.

A „Who Saw Her Die?” Angliában és Amerikában is megjelent dvd-n. Az angol kiadás a Shamelessnek köszönhető, amely kiadó egészen szép munkát végzett. A kép gyönyörű, bár a hang időnként nagyon felerősödik. Az angol forgalmazó kicsit talán túlfényezi magát a menük között (másodpercenként kiírják, hogy Shameless, csak hogy el ne felejtsük, kinek köszönhetjük a lemezen található földi jót), a borító hátsó felén pedig valóságos képözönt zúdítanak az emberre, ráadásul az összes szexet és erőszakot ábrázoló képet ideerőltették. A Blue Underground már jóval visszafogottabb (és szebb a címlap is), a hang megbízhatóbb és kapunk egy remek interjút is Ladóval 11 percben (a trailer mellett). Dühítő, hogy egyik kiadványon sincs felirat, pedig az angol szinkron néha elég tompa. Mindent összevetve mindkét dvd-t tudom ajánlani, sőt, akár egyszerre mindkettőt is, hiszen egy ilyen mesterművet akár többféle változatban is érdemes a polcra tenni.

Végeredmény: Nagyszerű giallo, ahogyan azt Ladótól megszokhattuk

A film: 10 pont
A dvd-k: 8 pont (Shameless), és 8,5 pont (BU)


2014. december 7., vasárnap

Tortúra/Misery (1990)

Tortúra/Misery (1990)


Paul Sheldon leüti az utolsó betűket a kéziratban, hörpint a pezsgőjéből és cigire gyújt. Messze földön híres regénysorozata újabb darabján van túl, már csak a kéziratot kell elvinni a nagyvárosba, Sheldon ugyanis az isten háta mögött szokta megtalálni az ihletet, egy hófödte szállodában. Ekkor óriási bajba kerül: útközben hóvihar tör rá, autója lerepül az útról, ő meg kissé összetöri magát. Talán ott is maradna holtan az autója rabjaként, ha nem találna rá Annie Wilkes, aki elviszi magához. Az ex-ápolónő ellátja Sheldon sebeit (a férfi képtelen lábra állni), így úgy tűnik, minden jóra fordul. Annie azonban az író megrögzött rajongója, és amikor világossá válik, hogy a tébolyodott nő örökre magánál akarja tartani, elkezdődnek a borzalmak…

Stephen King nem akarta eladni a „Tortúra” megfilmesítési jogait, de aztán engedett Rob Reinernek, mivel az korábban egy, az író által is elismert adaptációt tett le az asztalra („Állj mellém!”/Stand by Me, 1986). King mindezzel nagyon jót cselekedett, hiszen egy fenomenális horror-thriller keveredett ki a dologból. Ahogy egy színvonalas horrorfilmnél szokás, az atmoszféra és az alakítások viszik a prímet, bár van egy-két véresebb jelenet is. William Hurt, Harrison Ford, Michael Douglas, Al Pacino, Robert De Niro, Gene Hackman, Richard Dreyfuss, Robert Redford, Warren Beatty - vajon mi a közös bennük? Nos, őket mind-mind felhívták Reinerék, hogy ugyan nem lenne-e kedvük eljátszani Sheldon szerepét. Nem volt kedvük. Ekkor, már a kétségbeesés küszöbén kaparták elő az ekkoriban nem túl jó passzban lévő James Caan-t, aki igen jó teljesítményt nyújt. De aki mindent és mindenkit túlszárnyal, az Kathy Bates. Bates a színpadról került e filmbe, a Hollywood által nem dróton rángatott Castle Rock pedig megengedhette magának, hogy egy addig főleg csak sorozatokban és színházban játszó ismeretlent tegyen a női főszerepbe. A végeredmény hihetetlen lett, Bates olyan ijesztő, hogy a néző Caan-nal együtt vállvetve retteg, amikor csak Wilkes feltűnik az ágy lábánál. A mellékszereplők szintén remekelnek, különösen Richard Farnsworth mint helyi seriff, akit csak nem akar békén hagyni az író rejtélyes eltűnése.




Az egyik leghírhedtebb jelenet - amikor Annie enyhén brutális dolgokat művel Sheldon lábával - szintén befolyással volt a stábra, egészen pontosan a rendező személyére. Az eredeti elképzelés, a „megbéklyózás” elrettentette George Roy Hill-t, mire Reinernek elege lett, és maga vállalta a rendezést (és ekkor még a szereplőválogatás előtt voltunk…). És hogy a forgatókönyvíró William Goldman szaktekintélyt is kihozzák a sodrából: a jelenet végül megváltoztatva került a végső vágásba, ami Goldman-nél számos dührohamot okozott (bővebbet lehet olvasni minderről Goldman „Mit is hazudtam?” című művében, amely a világ egyik legjobb könyve, amit valaha filmekről írtak).

No de a lényeg: a rendezés, a hangulat elsőrangú, a suspense működik, a kulcsszereplő Bates teljesítményére pedig nem lehet jelzőket találni (ő ellenben ezért talált egy Oscar-díjat).

A dvd az Intercom mára már alig-alig beszerezhető kiadványa a klasszikus - és kifogástalan - szinkronnal (Molnár Piroska, Tordy Géza), sajnos egy fia extra nélkül.

Végeredmény: Kitűnő King-adaptáció, közel a Ragyogáshoz

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


2014. november 22., szombat

L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)

L’assassino é costretto ad uccidere ancora/The Killer Must Kill Again (1975)


A férfi átkozódva elmegy otthonról. Feleségével megint jól összeveszett, pedig a nő pénze rendkívül fontos az üzlethez. Az éjszakában hirtelen furcsa látvány tárul a szeme elé. Egy magas, ijesztő külsejű alak halottnak tűnő nőt helyez autója kormánya mögé, majd a járművet mindenestül a folyóba löki. Bárcsak a kiállhatatlan feleségem lenne abban az éppen elsüllyedő autóban - gondolja hősünk, majd remek ötlete támad. Megszólítja a nem túl bizalomgerjesztő figurát, és üzletet ajánl neki. Egy rakás pénzt azért, hogy a nem kívánatos nőt az imént demonstrált módszerrel tüntesse el örökre. A megegyezést a terv végrehajtása követi. Minden jól alakul, egészen addig, amíg az autó - csomagtartójában a gyűlölt feleség testével - egyszerűen köddé válik…

… és ezzel egy emlékezetes hajsza veszi kezdetét, az autót ugyanis egy fiatal szerelmespár kötötte el. A bérgyilkos azonban nem zavartatja magát, és a pár után ered: a holttestet mindenáron el kell tüntetni. Hitchcock „Idegenek a vonaton”? Bizony, a kiindulópont hasonló hozzá. Utána azonban egy road movie-ba oltott giallo következik, amely egy lakatlan tengerpart házban állapodik meg, és itt már igencsak véres epizódokra is sor kerül.
Elsőrangú a stáb, bár George Hiltonnak ezúttal sok dolga nincs, azért a női nem számára szívdöglesztően tud nézni, nem csoda, hogy szerepe szerint itt is egy nőfaló, de feleségéhez is gyorsan vissza tudja hízelegni magát. Jelen van még a szerelmespárként Alessio Orano és a szépséges Cristina Galbo is, de a „The Killer Must Kill Again” legnagyobb dobása mégis Michel Antoine (az „Egy marék dinamit” rosszfiúja), aki már attól ijesztő tud lenni, hogy szimplán a kamerába mered.

Luigi Cozzi igazából nem csavargatja a sztorit, giallója a „straightforward” változatot képviseli, vagyis az események logikusan és könyörtelenül következnek egymás után, különösebb variálás nélkül. A legemlékezetesebb jelenetsor egyértelműen az, amikor párhuzamosan látjuk Oranót, amint a zöldben alkalmi szöszi ismerősét (Femi Benussi) kettyinti, és szegény szerencsétlen Galbót, aki abban a hitben van, hogy szerelme ennivalóért ment a városba, és aki - szűz lévén - az első alkalmat valami rendkívülinek képzeli el mindaddig, amíg a bérgyilkos Antoine rá nem tör. Az alkalmi numera és a megerőszakolás képei keserű elegyet alkotnak ebben a giallo gyöngyszemben.





Amely gyöngyszem egyébként már 1973-ban elkészült, de különböző okok miatt két évig csúszott a bemutatása. Ilyen ok volt például a cenzori bizottság, amely eredeti formájában nem engedélyezte a bemutatást - nyilvánvalóan a túl sok (?) szexet kifogásolták. A szőke útszéli ismeretség szerepére az alkotók eredetileg Gloria Guidát szánták, de „felsőbb” nyomásra végül Femi Benussi lett a befutó (Galbo helyett pedig Ornella Muti volt tervbe véve - bár azt hiszem, ekkoriban Mutit mindenki tervbe vette). Végeredményben a „The Killer…” (amelynek a címét „The Spider”-ből változtatták át) már nem lett annyira sikeres, mint műfajbéli elődei, hiszen 1975-re a giallo-láz némileg lecsengett. Igazán kár, hiszen Cozzi filmje az első vonalba való.

A dvd a Mondo Macabro gyárából került ki, és nagyon jó befektetés: olasz és angol hang, angol felirat, eredeti képnagyság, rendezői interjú, kommentár, doku, galéria, trailer - ennél nem is kell több. Az, hogy néha a hang kicsit zúg és serceg, egyáltalán nem kell, hogy kedvünket szegje, ha ezt az elsőrangú giallót a polcunkra akarjuk helyezni.

Végeredmény: Kemény giallo emlékezetes rosszfiúval

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont



2014. november 16., vasárnap

Cannibal Holocaust (1980)

Cannibal Holocaust (1980)


Négytagú, provokatív dokumentumfilmjeiről híres forgatócsoport egy dél-amerikai őserdőbe indul, hogy olyan bennszülöttekről forgasson filmet, akik még a civilizált világ idejében is kannibalizmusból tartják fenn életüket. Nemsokára a forgatócsoporttal megszakad mindennemű kapcsolat, ezért egy egyetemi professzor egy vezetővel útnak indul, hogy kiderítse, mi történt velük. A prof rá is akad a kannibálokra, és kis idő múlva a négy fiatalra is - már ami maradt belőlük. Majdnem teljesen épek maradtak azonban a filmtekercsek, amelyeket a prof hazavisz és levetít egy televíziós társaság főnökeinek. A tekercseken lévő anyag elborzasztó, de nem elsősorban a bennszülött-kannibálok miatt…

A „Cannibal Holocaust” az a film, amelyben a provokatív mondanivaló a legbrutálisabb, legnyomasztóbb és a létező leggrafikusabb képi megjelenéssel párosul. Az eredményezett összhatás óriási botrányt okozott, megszámlálhatatlanul sok országban tiltották be Ruggero Deodato művét, néhány helyen pedig összevissza szabdalták a cenzorok ollói. Magyarországon - hihetetlen módon - vágatlanul adta ki a filmet vhs-en a szép emlékű Drive in 2000 nevű kiadó. Én magam is ezen a videokazettán láttam először, és népszerűségét jól jelezte, hogy a kazetta a közepe táján egyszer csak megállt a videómban, ugyanis a sok nézéstől olyan mértékben volt elrongyolódva a szalag, hogy a masina azt hitte, ez már a vége, és stop-üzemmódba kapcsolt.
A „Cannibal Holocaust” az első (és sokaknál egyben utolsó) megnézés után elképesztően frusztrálja a nézőjét: az ember tehetetlenséget, dühöt és megdöbbenést érez, vagyis elmondhatjuk, hogy a film eléri a célját. Deodato egészen mást csinál, mint amit várnánk egy „kannibálos” filmtől, nem az történik, hogy „menekülünk a gonosz kannibálok elől, akik gonoszul vicsorognak, veszettül rázzák lándzsáikat, de a végén sikerül megszöknünk, és egy helikopterből (hajóról, autóból stb.) fityiszt mutatunk nekik.” Hogy hogyan sikerül a rendezőnek elérnie a célját? Deodato öt lépésben kergeti őrületbe a nézőjét.

1. Megismerkedünk a karakterekkel (a forgatócsoporttal), a szimpatikus fiatalokkal (köztük egy szerelmespárral), akik szemünk előtt vonulnak be nagy bátran a „gonosz” kannibálok közé, hogy kameráikkal ismeretet terjesszenek, dokumentumfilmjükkel pedig nézők ezreit szórakoztassák, eközben saját bőrüket is kockára téve. 2. Megtudjuk, hogy a fiatalok szörnyű módon meghaltak, de a prof már viszi a képanyagot, és le fogja vetíteni, vagyis előre készülhetünk a „gonosz” kannibálok rémtetteire. 3. Passzív kannibálokat, és őrjöngő fehéreket kapunk. Utóbbiak láthatóan minden percben fel akarnak venni valami látványosat, valami megdöbbentőt. Ha ilyesmi nincs kéznél, akkor csinálnak, akár gyilkolászás árán is, a lényeg, hogy minél több akciót, vért és belsőséget rögzíthessenek. 4. Amit látunk, az teljességgel mellőzi a kalandfilmes elemeket; többnyire küszködést (dzsungellel, bogarakkal, mérges kígyókkal, sárral stb.) figyelhetünk, amit még jobban felerősít az érzés, hogy valóságot figyelhetünk, mivel kézikamerával forgatták, ráadásul játékfilmnek ott vannak a prof és a vetítő többi szereplőjének jelenetei, párbeszédei. És végül 5. Az utolsó jelenetek: a fiatalok már régen nem szimpatikusak, vagyis a néző elveszíti azokat, akikkel azonosulhat. Viszont mégiscsak fehér emberek, akikkel bármikor összefuthattunk volna akár az utcán is. A bennszülöttekkel szemben viszont már annyi bűntettet követtek el, hogy már nekik is némi „kárpótlást” éreznénk igazságosnak. És az utolsó jelenetek továbbra sem kímélik az értékítéletünket (idegeinket, gyomrunkat meg pláne): az emberevők a csapat egyik legaljasabb tagját teszik először harcképtelenné, de aztán oly módon kezdik el brutalizálni (például premier plánban vágják le nemi szervét), hogy azonnal azt kívánjuk, a többiek remélhetőleg megússzák. De az ingadozásnak nincs vége: a többiek - ahelyett, hogy segítenének, vagy legalább a bőrüket mentenék - inkább felveszik az egészet a kamerával, ami először talán érthetetlen, de aztán szép lassan rájöhetünk, hogy filmeseink fanatizmusa a szenzációhajhászásban kimeríthetetlen. Deodato tovább csavargatja az emberi pszichét a végkifejletben is. A következő, és egyben utolsó még látható áldozat természetesen a lány; azért természetesen, mert ő még időnként próbálta megakadályozni társai őrjöngését (és Deodato úgy intézi, hogy a teknős kibelezésénél ő legalább hányjon, a nagy pókoktól pedig ijedjen meg). Faye-t a bennszülöttek megerőszakolják, majd a szó szoros értelmében szétszedik, és ezzel Deodato megalkotta a tökéletes elegyet undorból, kárörömből, sajnálatból, dühből, tehetetlenségből és értetlenségből.




Hozzá kell tenni, ahhoz, hogy a „Cannibal Holocaust” működjön és maximális hatást érjen el, még további négy feltételnek kellett beválnia, amiből már csak kettő függött a rendezőtől. A legfontosabb talán a dokumentarista jelleg. Deodato úton-útfélen igyekszik filmjét valósághű megnyilvánulásokkal, részletekkel telepakolni, ilyen például a stáblista előtti utózönge, vagy korábban az a szöveg egy technikustól, hogy „x része tönkrement a szalagnak, az néma, de xy módon megoldottam”. A leglényegesebb azonban a kézikamera használata. Deodato megtehette volna, hogy hagyományosan forgatja le a „film a filmben” részt is, mintegy utólag rekonstruálva, mi történt. Azzal, hogy a vetítőben ülők által látott, majdnem nyers felvételeket láthatjuk mi, nézők is, szinte teljességgel elhiteti velünk, hogy az azokon szereplő négy ember tényleg meghalt.
A következő két feltétel hatás szempontjából szintén a „ha hiszik, ha nem, ők meghaltak”-elvet támogatja. Az egyik a speciális effektusok profizmusa. Ha az effektek gyengék lennének, például a befejezés során, azonnal ugrana a koncepció. Nos, erről szó sincs, és erre talán az a legfőbb bizonyíték, hogy Deodatót bírósági fórumokról gyilkossággal vádolták meg, mondván kibeleztette színészeit a kamera előtt, vagyis a „Cannibal Holocaust” egy snuff-film. A bíró úr csak akkor ejtette a vádat, amikor a négy színész (akiket szerződés kötött, hogy egy éven át ne vállaljanak más munkát) besétált a tárgyalóterembe.
Ugyanilyen fontos a vágás, amely ha nem lenne világszínvonalú, könnyedén lebuktathatná a rendezőt, különösen a befejező jelenetekben.
A végére maradt az a feltétel, amely nem függött ugyan a rendezőtől, de alkalmazása váratlanul jelentős részt vállalt a „Cannibal Holocaust” unikummá válásában. Riz Ortolani muzsikájáról van szó, amely nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyes jelenetek kicsapják a nézőnél a biztosítékot. Ha az ember nem látná, amit lát, azt hihetné, hogy egy romantikus vígjáték aláfestő zenéjét hallja. A vásznon lévő brutalitás, és az azzal hangulatilag ellentétes zene (a főcímzene legalábbis, mert Ortolani vérfagyasztó dallamokat is szerzett a filmhez) legalább olyan emlékezetes mixtúrát alkot, mint amilyen lelkiállapotba a néző kerül a stáblista után.




A cenzúra természetesen nem volt túl kegyes a filmhez. Leghevesebben az állatgyilkosságok miatt támadták Deodatót (ekkor még nem volt erre vonatkozó törvény Olaszországban). Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy Bertolucci „Huszadik század” című ötórás mesterművében is ölnek a filmvásznon állatot, vagy Ermanno Olmi 1978-as „A facipő fája” című háromórás eposzában egy liba fejét csapják le közeliben, a disznóvágás-jelenetről nem is beszélve. Olmi filmje mindazonáltal nem szidalmakat kapott, hanem például Arany Pálmát Cannes-ban.

A „Cannibal Holocaust” mondanivalója két részből tevődik össze, és megállapítható, hogy mindkettő aktuálisabb, mint valaha. A fehér ember pusztítja környezetét, és ha a civilizáció útjában áll valami érintetlen, azt bizony kíméletlenül eltapossa. Másrészről Deodato már ekkor, 1980-ban bemutatta azt (az ember voyeur természetére való számtalan utalás mellett), hogy hogyan készülnek napjainkban is az úgynevezett oknyomozó riportok, vagy akár dokumentumfilmek: mindegy, mi a téma, amit éppen megragad a média, a lényeg, hogy hatásvadász módon, minél véresebben, az igazságot gyakran a sárba tiporva vonzzák a képernyők elé a nézőket. Deodato a mondanivalóját természetesen a hetvenes évekre jellemző realista, naturalista stílusban tálalja, és a film ennek jegyében, és a választott témának is köszönhetően elképesztően brutális. Viszont a képi megjelenítés önmagában nem sokat érne, ha nem lenne meg a nyomasztó atmoszféra, és azok a rendezői húzások, amikről fentebb írtam. Mindez persze egy többnyire amerikai filmkultúrához szokott szempárnak és agynak meglehetősen sok, de el kell fogadni, hogy az akkoriban egy másik (eredetibb, kreatívabb, provokatívabb és műfajgazdagabb) filmes korszak volt.

A „Cannibal Holocaust” bő három évvel ezelőtt jelent meg dvd-n az Ultrafilm kiadásában - nagy nehezen. Állítólag valakik, talán valami korhatároló bizottság (azok a bácsik és nénik, akik buzgón kategorizálgatják a filmeket, de igazából annyit sem értenek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez) be akarta tiltani a megjelenést. Miután végre-valahára rájöttek, hogy erre maximum 25-30 évvel lett volna joguk, a „Cannibal Holocaust” az X-es besorolást kapta, elsőként a magyar dvd-történelemben. A dvd duplalemezes, olasz, angol és magyar hanggal, amely a klasszikus magyar szinkront (Forgács Gábor, Lux Ádám és a sajnálatos módon fiatalon elhunyt Prókai Annamária) takarja. Az extramennyiség bőséges: interjú két főszereplővel, egy magyar és egy rendezői audiokommentár, Ruggero Deodato sajtótájékoztatója, trailerek, kép-, és plakátgaléria, zenés klip, de megszólal Riz Ortolani is. Igazán példamutató kiadvány (azóta egylemezes változatban is megjelent) egy olyan filmről, amely most már több, mint harminc éve borzasztja el a nézőjét, és ugyanennyi ideje felülmúlhatatlan erejű.

Végeredmény: A KANNIBÁLFILM

A film: 10 pont
A dvd: 10pont


Alkonytájt/Near Dark (1987)

Alkonytájt/Near Dark (1987)


Magányos „cowboy” autózik hazafelé, majd megáll, és miközben néhány barátja ugratja, valami gyönyörűt pillant meg az éjszakában: a szépséges Mae sétál elő egy sikátorból. Calebnek nem kell sok nógatás, rögtön felajánlja szolgálatait a szőke szépségnek, és elviszi kocsikázni. Azzal nem sokat törődik, hogy a megmutatni kívánt ló nem hajlandó a lány közelébe menni - az állat feldúltan elvágtat -, csak egy cél lebeg a szeme előtt: megcsókolni az új ismeretségét. Ez sikerül is neki, de sok köszönet nincs benne, Mae ugyanis jókorát harap belé, és elszalad. Miután az autója lerobban, Caleb gyalogolni kényszerül hazafelé, de ahogy felkel a Nap, úgy száll el egyre jobban az ereje, ruhájából füst tör elő, bőre pedig szenesedni kezd. Már éppen hazaérne apjához és húgához, amikor lakókocsi fékez mellette, és erős kezek rántják be a járműbe. Caleb csak most jön rá arra, amit korábban a megvadult ló pillanatok alatt megérzett: elrablói, és egyben megmentői vámpírok, akik folyamatosan menekülnek a nappali fény elől, és emberi vérrel táplálkoznak. A lakókocsiban tartózkodók legszívesebben elnyisszantanák Caleb torkát, de Mae ragaszkodik választottjához, és időt nyer neki - legalábbis addig, amíg megöli első áldozatát. Akkor a „család” tagjává válhat…

A „Near Dark” brutális, véres és egyedülálló film. Egyedülálló, mert olyan műfaji kavalkáddal rendelkezik, amire talán nincs is más példa az (amerikai) filmtörténelemben. Akciófilm, love story, road movie, horror, western keveredik a szemünk előtt, tehát ahhoz, hogy mindez működőképes legyen, igazán jó képességű rendezőre van szükség. Nos, a választás Kathryn Bigelow-ra esett. Igen, a „Near Dark” női rendezőt kapott, aki egy rendezésen volt túl 1987-re, és aki bizony nem spórolt az akcióval és a vérrel. De a sok vér mellett gyönyörű napfelkeltéket is kapunk, amelyek nem véletlenül mutatnak csodásan a vásznon, Bigelow ugyanis festőművészként is letette korábban a névjegyét. A filmben természetesen a horror dominál, méghozzá úgy, hogy a fő motívumot, a vámpírizmust egy szóval sem említik a karakterek, akik helyett többnyire a tetteik beszélnek. Így a film egyértelmű csúcspontja az a jelenet, amikor a „család” tagjai irtózatos vérfürdőt rendeznek egy éjszakai bárban. Vér, brutalitás, izgalom, fekete humor - ez a „Near Dark” leghatásosabb jelenete. Remek a forgatókönyv (maga Bigelow írta), minden karakter a helyén van, és egyik jobb a másiknál: Severen (Bill Paxton emlékezetes magánszáma) az a vérszívó, aki „mestersége” minden percét élvezni akarja; Jesse és Diamondback (Lance Henriksen és Jenette Goldstein, Paxtonnal együtt az Alien második részéből) a tapasztalat, szülői megfontoltság és extrém brutalitás képviselői, Homer (Joshua Miller), a gyermektestbe zárt vámpír pedig a családi ranglétra alsó fokán helyezkedik el. A sorból talán csak Mae lóg ki, de róla is megtudható, hogy már számos gyilkosságon van túl. Minden karakter hullámzik, egyik percben viszolygunk tőlük (pláne gyilkosságaik közben, melyeknek áldozatai többnyire gyanútlan emberek közül kerülnek ki), máskor viszont sajnáljuk őket, elvégre nem kérték maguknak ezt a sorsot, és a maguk módján ők is pusztán élni akarnak.





Hihetetlen, de ez a mesteri műfajkeverék alaposan megbukott 1987-ben a bemutatásakor. Ugyanebben az évben került a mozikba „Az elveszett fiúk” (The Lost Boys) című vámpírhorror is, amely tisztességes, és egyben felejthető iparosmunka volt, mégis elcsábította a moziba járók nagy részét. Videón már jóval nagyobb sikere volt Bigelow filmjének. Magyarországon soha nem volt kiadása (a Flamex anno meghirdette a videopremiert, de ez végül kacsának bizonyult), ezért is örömteli, hogy mindezt - a szép emlékű Cornerfilm jóvoltából - dvd-n pótolhattuk. A korábbi, magyar feliratos ausztrál kiadás extráit is megkapjuk, trailerrel, kimaradt jelenettel, kommentárral és egy remek dokumentumfilmmel, melyből többek között megtudhatjuk, hogy hogyan készültek Paxtonék a szerepeikre, vagy hogy Jenny Wrightnak azóta teljesen nyoma veszett. Én személy szerint csak azt sajnálom, hogy a film címe nem egyenes fordításban „Közeli sötétség” lett, Bigelow ugyanis filozófiája alapján esküszik a két szóból álló címekre.

Végeredmény: Kultklasszikus vámpírhorror felejthetetlen jelenetekkel

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


2014. november 14., péntek

Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)

Schulmädchen-Report Edition (1970-1980)


Wolf C. Hartwig azon gondolkozott, hogyan tudna egy kis pénzt szerezni. Valami filmet kéne csinálni - gondolta - lehetőleg nulla költségvetésből, valami olyasmit, ami még nem volt, és amire tódulna a nép a moziba. Hartwig Úr olvasgatott, olvasgatott, tájékozódott, majd egyszer csak ezen a címen akadt meg a szeme: „Iskoláslány-riport”. És ekkor jött a korszakalkotó ötlet: mivel ekkor éppen 1970-et írtunk, küszöbön (sőt, már azon is túl) a világszerte elterjedő szexuális forradalommal, mi lenne, ha fiatal gimnazista lánykák szexuális kibontakozását filmesítené meg? A téma úgyis minden iskolában jelen van, csak senki nem beszél róla. Hát akkor majd mi! - csapott az asztalra Hartwig Úr. - Nem is kell hozzá sok pénz, kell egy riporter, aki a járókelőknek intim, provokatív kérdéseket tesz fel, ki kell bérelni egy iskolát, abban egy darab osztálytermet, plusz kell még egy-két szoba, lehetőleg nagy ággyal. Mi is kell még? A legfontosabb majdnem kimaradt: a gimnazista leányzók! Nosza, azonnal castingolunk egy párat.

A nagy tervet tettek követték, és nemsokára el is készült a hetvenes évek egyik legnagyobb mozisikere, a Schulmädchen Report első része. Hogy mekkora sikert aratott Hartwig Úr délutáni teázás-kávézás közben támadt ötlete, arra álljon itt két adat: a sorozat végül tíz év alatt tizenhárom részt élt meg, és az 1970-es első részre gyenge hétmillióan tömörültek be a mozikba.

A filmek apró változtatásokkal ugyanazt a mintát követik, vagyis adva van egy Rahmenhandlung, azaz kerettörténet, mondjuk egy iskolai értekezlet, vagy bírósági tárgyalás, esetleg kirándulás, melyen a résztvevők (tanárok, pszichológusok, diákok, kirándulók) felelevenítenek egy-két régi sztorit az éppen adott beszédtémával kapcsolatban. A sztorik többnyire egy kaptafára mennek, majdnem mindig „iskolás lány szereti a családapát/tanárát és szexel vele”, vagy „a természet lágy ölén szexuális kalandokat élünk át”, illetve „konzervatív idős nénik-bácsik orra előtt csináljuk a témát” áll a középpontban. A szereplőgárda nagyjából ugyanazokból áll, bár minden rész elején kiírják, hogy névtelen leányzók sora a cast, Ingrid Steeger például e filmekben tette híressé öltözékben egyre gyérebb, ám sikerekben annál bővebb pályafutását. Az első három rész utcai riporterét az azóta tekintélyes, sikeres életutat magáénak mondható „jószágigazgatót játszottam A Guldenburgok örökségében”-Friedrich von Thun alakította. Aki imádta a „Klinika” című sorozatot, könnyedén kiszúrhatja Sascha („Udo”) Hehn-t is. Rajtuk kívül feltűnik még Heiner Lauterbach, Christina Lindberg és a szépséges Katja Bienert is.










A lányok kiválasztására nagy gondot fordítottak, természetesen a castingon alaposan szemügyre vették őket (persze nem nagykabátban), és aki kinézett 15-16 évesnek, azt szerződtették. Mivel a lánykáknak csupán annyi dolguk van az epizódokban, hogy egy kis történetkezdemény után megszabaduljanak minden egyes ruhadarabjuktól, talán érthető, hogy a „színészi” alakítások változóan mulatságosak.
Az utcai riportok csak az első három részben vannak jelen, utána „mit húzzuk ezzel az időt, úgysem erre kíváncsi senki, hanem a csajokra”- jelszóval ejtették a témát, így Thunt is, helyette a filmek elején és végén megszólal egy férfihang, miszerint: „… hát, ilyenek a német iskolás lányok…”.

És hogy milyenek a filmek? Gyerekesek, bugyuták, kiszámíthatóak, porosak, blődek, röhejesek… de muszáj megállapítani, hogy a leányzók gyönyörűek, erotika van dögivel, és mivel egy erotikus filmben ez nem elhanyagolható szempont, a célt mindenképpen teljesítik. Prűdségnek, ahogy ebben a korszakban megszokhattuk, nyomát sem találjuk; nem úgy kortársainknál, akik „cenzor” fedőnéven bizony alaposan megnyirbálták az iskolás lányok kalandjait. Számos epizódban volt látható eredetileg szexuális erőszak, ezt mind egy szálig kiirtották. A legviccesebb így a negyedik és az ötödik rész, melyeket sikerült 61, illetve 65 percesre megcsonkítani. A szexuális erőszak kivágásával egyébként a filmek maradék komolyságát is eltávolították, így gyakran mindent áthat a végtelennek tűnő bugyutizmus. Ebből a szempontból a mélypont a tizedik rész, melyben „Az ördögűző” erotikus változata olyan szánalmas, hogy megtekintése után az ember többnyire csak vinnyogni képes az átélt vizuális kínoktól. A leggyengébb rész ennek ellenére a kilencedik, amely annyira unalmas, hogy álmatlanságban szenvedőknek kifejezetten ajánlott. Ezt az epizódot egyébként új ember, Walter Boos, az addigi rendezőasszisztens és vágó rendezte Ernst Hofbauer helyett (bár a harmadik és ötödik résznél mindketten jegyezve vannak, mint rendező); talán ezért is lett ennyire pocsék. De hogy a másik végletet is megemlítsem, a legjobban sikerült epizód az 1974-es nyolcadik lett, a Hofbauer kétéves kiszállása előtti utolsó. Hogy miért ez a legjobban sikerült rész? Egyszerű: ebben láthatjuk a legtöbb ruhátlan leányzót; Hofbauer időleges lelépése előtt bizonyára úgy gondolta, hogy utoljára még alaposan a húrok közé csap, ennek megfelelően igazi húsparádét vonultat fel a természetben, a zuhanyzóban stb.

Összességében elmondható, hogy aki agyatlan seventies-erotikára vágyik, az a „… Report”-filmeknél jó helyen kopogtat. Aki viszont ebből a korszakból nagybetűs filmet szeretne látni erotika témában, az válassza inkább „Az utolsó tangó…”, „The Story of O”, „In the Realm of the Senses” stb. valamelyikét.

A német kiadású doboz mind a tizenhárom filmet tartalmazza, a már említett vágásokkal, előzetesekkel, dokumentumfilmmel (ami egy interjú Hartwig apóval), mindez német hanggal. Amerikában a filmek csak darabokban kerültek kiadásra (nem mind), doboz nincs, viszont amit kiadtak, az elvileg vágatlan. A német doboz része még az 1973-as „Tanzstunden Report” is (egy több mint egyórás dokuval), amely egy tánciskola résztvevőinek szexuális kalandjairól szól, és amely legalább annyira pocsék (ha nem jobban), mint a doboz már említett kilencedik filmje. A lemezek képminősége nem rossz, és a borítókon… hát, nem sok mindent bízott a kiadó Kinowelt a képzeletre.

A filmek: A nyolcadik 6 pont, a kilencedik 0 pont, a többi: 4 vagy 5 pont, attól függően, hogy kinek melyik lány tetszik

A doboz: 8 pont




2014. november 7., péntek

Sennentuntschi (2010)

Sennentuntschi (2010)


Egy kis hegyi falu Svájcban, 1975: egy pap lóg felakasztva egy kötélen, egy zavart, beszélni nem tudó, elhanyagolt külsejű fiatal nő tűnik fel az utcán - a falu élete ezektől az eseményektől kissé felkavarodik. A helyi rendőr, Sebastian elszállásolja magánál a nőt, és megpróbálja kideríteni, hogy mi történt. A nyomozás végül emberrablás, erőszak és véres népi hiedelmek világába vezet…

Svájcból ritkán kapunk horrorfilmet, vagyis érdemes alaposan górcső alá venni, mit is nyújt Michael Steiner filmje. A sztori érdekes, több szálon fut, ráadásul időnként a múlt és a jelen is összekavarodik. Steiner sokáig sikeresen hiteti el nézőjével, hogy a dolgok hátterében valamiféle mágia, a falusi babonák életre kelése áll, de aztán - nagy örömömre - kiderül, hogy a dolgoknak nagyon is racionális (és annál borzasztóbb) magyarázata van, amelyet többek között egy templom eldugott kazamatáiban kell keresni.

Ami külön védjegye a filmnek, az véleményem szerint kisebb részben a hátránya is - ez pedig az intenzitás. Steiner nagyon feszített tempót diktál, nincs egy pillanatnyi megállás sem, holott szerintem a sztori van annyira erős és rejtélyes, hogy a csendesebb pillanatokat is elbírta volna. Ez az intenzitás különösen a három hegyi cimbora jeleneteiben tetten érhető, igaz, a horror jelentősebb részét is itt kapjuk. A szereplők jók, bár a heves tempó miatt kibontakozni nem nagyon tudnak; leginkább a főszereplő, Nicholas Ofczarek emelkedik ki, míg a címszereplőt (?) játszó, főleg Catherine Breillat-filmekből ismert Roxane Mesquida inkább csak szépséges kellékként funkcionál.




Összességében érdekes darab a „Sennentuntschi”, egy megtekintést mindenképpen megérdemel. Vannak drámai csúcspontok, misztikus történet, néhol erős brutalitás, egy-két logikai döccenő, szépséges helyszínek és egy soundtrack, ami őszintén szólva lehetett volna jobb is (kár, hogy az alkotók nem inkább valami szuggesztív elektronikus aláfestésben gondolkodtak). Ez így erős közepesnek hathat, de az összkép ennél azért jobb.

Végeredmény: Intenzív, néha brutális, misztikus „Alpenhorror”

A film: 7,5 pont 


La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)

                                                 Böjtös Gábor kritikáiból:

La ragazza che sapeva troppo/The Girl Who Knew Too Much (1963)


Az amerikai Nora Davis néhány krimit a hóna alá csapva a gyönyörű Rómába látogat, hogy meglátogassa nagynénjét. Odaérve egyből kábítószercsempésszel fut össze a reptéren, majd a nagynénihez érve Marcello doki (John Saxon) fogadja a rossz hírrel, miszerint a néni nagyon beteg. Éjszaka el is halálozik a nagynéni, mire Nora rémülten indul a közeli kórházba, ám útközben kirabolják, aminek következtében beüti a fejét, majd később feleszmél, és egy gyilkosságot lát, de utána újra az eszméletét veszti. Innentől indul a kálvária. Reggel Noráról azt gondolják, hogy részeg volt, kórházba viszik, nem hisznek neki, és közben még fura telefonhívásokat kap, miszerint ő a következő áldozat, no meg újságkivágásokra is rátalál, amelyek a helyi sorozatgyilkosról szólnak, aki az abc szerint végez kiszemeltjeivel... nos, Nora a "D", és egyben a következő áldozat...

A The Evil Eye-ra is keresztelt alkotás hiába van a horrorba is bekategorizálva az imdb-n, szerintem – még ha alapokat is ad a giallo-ra keresztelt műfajnak – egy szimpla krimiről van szó, persze abból is a jobb fajtából, a klasszikus bűnügyi filmekre jellemző mélységekkel, amit azért el is várunk a mestertől. Gyönyörű fényképezés (a félájult Nora látomásainak megjelenítése egyszerűen bámulatos), jó színészek (Saxon még milyen fiatal volt), általában a feszültség is ott van, plusz átérezzük az idegen városban tapasztalt elveszettség érzését is. Mindenképpen remek filmről van szó, és ha nem horrort vagy giallót vársz, amikor leülsz elé, garantáltan el fog szórakoztatni ez a hitchcock-i darab.




A dvd minőségi darab (ez is az Ancor Bay – most már Starz – által kiadott életmű-doboz első részében van), a kép és a hang felújított, angol felirat is van, plusz extrák is találhatók a lemezen (képek, trailerek, interjú Saxonnal).

A film: 9 pont
A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)