Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Az úriember a tó partján áll, mögötte egy markológép. Esetleg a tóban keres valamit, és ehhez kell a munkagép? Ha igen, a tervből semmi sem lesz, ugyanis a sofőr indít, a markoló váratlanul lecsap - a fejében nagy terveket forgató úriemberre. Néhány pillanat múlva a szerencsétlen két darabban hullik a földre. Vajon miért kellett meghalnia? A helyszínre érkező felügyelő szerint az elhunyt valami fontos nyomra bukkant, méghozzá egy gyermekrablással kapcsolatos, kettős gyilkossággal végződő ügyben. A felügyelőnek nehéz dolga van, az egyetlen használható nyom ugyanis egy megőrzőből előkerülő gyermekrajz…

Íme egy giallo, ami zseniális is lehetett volna (mondjuk akkor, ha Lado, Dallamano, vagy Martino rendezte volna). A történet gyakran lenyűgöző, egy múltbéli, megoldatlan bűnesethez vezetnek vissza a szálak. Tonino Valerii rendező és a forgatókönyv azonban gyakran összekavarja a szálakat, és nem a jó értelemben. Időnként ritmustalanná válik a film, holott az alapanyag remek, és George Hilton (ezúttal bajusszal) is hozza magát. Sajnos az események végül egy whodunit-ban végződnek. És ezt a finálé során Valerii elég ötlettelenül oldja meg: a gyanúsítottak szimplán összegyűlnek egy szobában, a felügyelő pedig - birtokában a nagy leleplezéshez vezető bizonyítékkal - hosszas, színpadias felvezető után szinte rábök a tettesre. Aki abban bízik, hogy e nem éppen ötletgazdag befejezés mellett a giallókra jellemző véres gyilkosságok legalább ülnek, azokat is kissé el kell szomorítanom, ugyanis ezen a téren is a már fentebb említett kettősség a jellemző. A gyilkosságok igen izgalmasan vannak felvéve, de égbekiáltó logikai bakik is előfordulnak ezekben a jelenetekben, keserű mellékízt sugározva. Egy tanárnő halálos veszélyben van, a gyilkos kinézte magának, a nő tud valamit, ezért meg kell halnia. Hogyan csempésszük a lehető legtöbb izgalmat a jelenetbe? Egyszerű: a rendőrség is értesül a veszélyről, ezért telefonon, és kiküldött járőrrel is értesíteni akarják a nőt. Egy kolléga folyamatosan telefonál (nem veszi fel senki, a nő még nem ért haza), majd a járőr is megérkezik a házhoz (a gyilkosról nem is beszélve). A tanárnő végre hazaér, a gyilkosság megtörténik, méghozzá igen látványosan, egy fúrógéppel. Ez a jelenet a film csúcspontja is egyben, de mégis, az említett keserű mellékízt érezhetjük, hiszen a telefonos zsaru érdekes módon akkor már nem telefonál, amikor a nő egy ideje otthon van (a Djangót - állítása szerint egy pocsék westernt - nézi a tévében), a kiérkező járőrök meg elautóznak a ház előtt, és közlik, hogy minden csendes, semmi mozgás. Hát igen, a gyilkosok általában ricsajozva lopóznak be lakásokba nőket gyilkolni, és a járőröknek az sem jut eszükbe, hogy a gyilkos esetleg már az ő megérkezésük előtt (vagy két órája, vagy két napja, vagy egy hete…) belül a lépcsőházban figyel és vár a legnagyobb csendben. Szóval, sokat ígérő jelenet, látványos ügyetlenkedésekkel tarkítva. Mindez valahogy az egész filmre is kihat, és úgy érezhetjük, hogy sokszor másképpen sokkal jobban muzsikálhatna a produkció.

A giallók hű rajongói ennek ellenére sok pozitívumot fognak találni, bár valószínűleg nekik is lesz némi hiányérzetük. Számomra a legfőbb pozitívum Ennio Morricone zenéje volt, ami azért egy fordulatokra épülő filmnél negatívumnak számíthat…

A dvd a Shameless (műfajhoz illően) sárga színű, szokásosan öntömjénező, és borítóján látványosan hatásvadász kiadása. Angol hang, felirat nincs, viszont jó a kép.

Végeredmény: Az átlagot megugró giallo néhol hajmeresztő logikai bakikkal

A film: 6,5 pont

A dvd: 8 pont

Két nunsploitation két évtizedből (1979, 1987)

Két nunsploitation két évtizedből (1979, 1987)

Híres-hírhedt (al)műfajunkkal, a nunsploitation-nel sokan próbálkoztak az évtizedek folyamán Európától Japánig, de legtöbbször a hetvenes években, amikor a softcore-erotikára a legnagyobb volt az igény. Többnyire horroriparosok műfaja volt ez, bár az is igaz, hogy igazi mesterek is alkottak benne (például Walerian Borowczyk, csak hogy a legnevesebbet említsem). Az alábbiakban két újabb kedvcsináló következik…

Kezdjük egy spanyol produkcióval, amely az

Inés de Villalonga 1870 (1979)

címet viseli, és amelyben Mónica Zanchi viszi a prímet nem is rosszul. Egy fiatal apácát játszik, aki szerelmes lesz egy menekülő úriemberbe, aki viszont eléggé lerobban attól, hogy átlövik a vállát egy muskétával. Túl sok izgalmas dolog ezután nem történik, viszont az egész film jól néz ki, az atmoszféra kellően túlfűtött, a befejezés meg elég drámai. Soha rosszabbat, bár azért jobb is jöhetne.

Hasonló történettel rukkol elő az olasz

La monaca di Monza/Sacrilege (1987)

című produkció, melyben egy zárda egyik szép jövő és karrier előtt álló apácája, Virginia Maria nem bír ellenállni egy szimpatikus fiatalember vonzerejének, és a bűn útjára téved. Giampaolo először csak az udvarról kiabál fel az apácák ablakába, majd bebocsátást nyer egy rácsos kapu mögé, de nem telik el sok idő, és könyörgésére vágyainak tárgya a rácsot is megnyitja. A férfiú ezután a némileg erőszakosabb énjét veszi elő (konkrétan megerőszakolja a nővért), de még ez sem lesz akadálya a kibontakozó szenvedélyes kapcsolatnak, mint ahogy az akadékoskodó főnővér, és a befalazott ablak sem.

A „La monaca di Monza” egy gondosan, igényesen elkészített darabja a műfajnak, viszont van egy nagy problémája, nevezetesen  sok újat nem mond, a szokásos sztorit meséli el kevés meglepetéssel, és teszi ezt néhol nyúlósan és szájbarágósan. A szereplők ellenben nem rosszak, Myriem Roussel ebben az évtizedben elég komoly névnek számított (Godard-filmek). A másik főszerepben Alessandro Gassmann látható (Törökfürdő, Özpetek), aki ekkor ha komor arcot vágott, megszólalásig hasonlított Tom Cruise-ra.

A műfaj trash-szerűbb darabjaihoz képest itt természetesen sokkal kevesebb a szex, de én ezt nem nevezném negatívumnak. Igazából csak a fentebb már említett kitalálhatóság ront az összképen.

A filmek: 6 és 8 pont

The Orphan Killer (2011)

The Orphan Killer (2011)

Egy maszkos férfi egy több sebből vérző nőt terrorizál a háztetőn. Mint néhány flashbackből kiderül, ők ketten testvérek, de egy tragikus, és szörnyű esemény miatt útjaik korábban elváltak. Audrey a tanári pályát, testvére viszont hűen gyermekkori bűnéhez a gyilkolást választotta…

„Ez a horrorfilm 2011 legjobbja” - lehetett olvasni néhány fórumon tárgyalt alanyunkról. Ha árnyaltan szeretnék fogalmazni, azt írnám, ez így erős túlzás. Ha kevésbé árnyaltan, akkor azt, hogy ez a megállapítás egy nagy vicc. A „TOK” ugyanis egy egyhangú, és nagyon-nagyon ostoba horror, amely fordulatok és tisztességesen összerakott szkript helyett egyvalamivel tud szolgálni: vérrel. A vér literszámra, sőt, hektoliterszámra folyik, a maszkos úriember (aki gyermekkorában egy gyenge percében ripityára törte egy osztálytársa koponyáját, mire föl a gonosz tanár nénik egy maszkot adtak rá büntetésképpen - hol volt itt a gyermekvédelem?) nem kímél senkit, de testvérkéjénél azért megáll egy hosszabb időre, és alaposan megkínozza.

És más nem is történik a 82 perces játékidő alatt. Amikor éppen nem ömlik az embert éltető nedű, akkor csak ordas kliséket láthatunk, úgy mint „kinézek, ott áll, másfelé nézek, majd megint oda, és már nem áll ott”, de említhetném még magát a maszkot is, ami szimplán csak egy Halloween-koppintás. A többi már csak apróság, és leginkább a vicc kategóriája: a sorozatgyilkosunk néha csubakkásan bőg, az alkotók azt hiszik, hogy ha végig dübörög a metál, akkor az már hatásos filmzene, a produceri teendőket is magára vállaló főszereplő, Diane Foster meg még egy kis (felesleges) meztelenkedést is bedob (reméljük, ezért egy kicsit több pénz jutott neki a gázsikból), bár ne legyünk igazságtalanok, a legjobb alakítást még így is ő nyújtja a gyenge választékból.

Végeredmény: Mindent vegyünk el a Halloween-ból, ami jó volt, és adjunk hozzá sok-sok vért

A film: 2 pont