2014. szeptember 28., vasárnap

Phenomena aka. Creepers (1985)

Phenomena aka. Creepers (1985)


Jennifer (Jennifer Connelly) egy svájci lányiskolába érkezik, de a beilleszkedés nem megy valami jól: a diáktársai gúny céltáblájává teszik, amikor tudomást szereznek különleges képességéről, a rovarokkal való telepatikus kapcsolatról. Sokáig azonban nincs idő mindezen siránkozni, ugyanis a környéken egy fiatal lányokra specializálódott sorozatgyilkos szedi az áldozatait. A nagy feladat, hogy a gyilkos kilétét felderítse, Jenniferre és bogár-barátaira, valamint egy rovarológusra (Donald Pleasence) és annak intelligens csimpánzára vár…

Blőd történet, nagyon blőd. A film: 10 pont. Hogy hogyan következik utóbbi az előbbiből? Az összekötő kapocs nem más, mint Dario Argento, aki a kisiskolás sztoriból egy olyan atmoszférikus, a tőle megszokott stílustól majd’ kicsorduló horrorfilmet produkál, hogy abba még az eltántoríthatatlan Suspiria-, és Inferno-hívők is bele fognak remegni (személyes tapasztalat). Nyomkövető légy, borotvapengével hadonászó csimpánz - Argento igencsak szabadjára engedi a fantáziáját, a történet menetét meg néha már-már paródiává teszi. De amit horror címen nyújt nézőjének a Maestro, az pályafutása egyik legjobbja. Leszúrás, lefejezés, üvegen átesés, épületekben bolyongás, üregekben kúszás olyan zenei aláfestéssel (Goblin, Iron Maiden, Motörhead), hogy meg fog fagyni ereinkben a vér. És akkor még nem említettem a csúcspontot, egy rothadó csontvázakkal, férgekkel és egyéb mocskos dolgokkal teli medencét, amibe naná, hogy a szépséges főszereplőnek, Jennifer Connelly, mára már Oscar-díjas művésznőnek bele kell másznia nyakig, sőt, azon is túl.

Argentónak egyébként a „Phenomena” a szíve csücske a munkásságából, és bizony meg is lehet érteni, hiszen láthatólag elemében volt forgatás közben. Kedvenc jelenetem mellesleg nem a Mester szokásos védjegyei közül való, hanem egy szokatlanul drámai képsor, amelyben Connelly azt gyanítja, hogy megmérgezték, és pillanatok alatt eluralkodik rajta a kétségbeesés.






A stáb kamera mögött és előtt is kitűnő. Argento mellett ekkor már Michele Soavi is ott segédkezett, megszokott módon bravúros az operatőri munka (Romano Albani), a Goblin rockos, elektronikus, lüktető zenéje némi operaáriával vegyítve ismét telitalálat. A filmben ismét lehetőséget kap Daria Nicolodi (ezúttal kulcsszerepben), megjelenik Argento idősebb lánya (Fiore), a bogárológust alakító Donald Pleasence-t szerintem nincs ember a Földön, aki ne kedvelné, a zsarut pedig Patrick Bauchau (Halálvágta, Első vágyak, Entre nous) játssza. A Tanga nevű csimpánz is felnő a feladathoz, bár állítólag egyszer elkódorgott a forgatásról (úgy kellett visszacipelni), máskor meg Jennifer kolléganőjébe harapott bele figyelemfelkeltésként.

A „Phenomena” a tengerentúlon igen langyos fogadtatásban részesült. A „Creepers” címen bemutatott film 82 percesre lebutítva került az amerikai nézők szemei elé, és ebből a verzióból kivágták többek között Connelly agyvizsgálós jelenetét, egy csomó dialógust, az összes véresebb képet, de még a gyilkos kilétét is! Az Anchor Bay végül aztán helyreállította a filmet, és úgy, 110 percesen adta ki dvd-n. 

Végeredmény: Aki szereti Argentót, az ezt a filmet is szereti

A film: 10 pont


2014. szeptember 24., szerda

Testrablók/Body Snatchers (1993)

Testrablók/Body Snatchers (1993)


Jack Finney regényének harmadik filmváltozatában a főszerepben ezúttal egy család áll, melynek tagjai (apa, feleség-mostohaanya, tinédzser lány, kisöcs) egy katonai bázisra költöznek. Az apa nemsokára furcsa felfedezéseket tesz, de nem sejti, hogy családja is a testrablók egyik fő célpontjává vált.

Kifejezetten színvonalas feldolgozás született Abel „Mocskos zsaru” Ferrara keze alatt. Ezúttal egy búskomor, életunt tini szemszögéből követhetjük az eseményeket, akinek tipikusan lázadó természetét bizonyítja az a jelenet is, amikor a legkisebb gyanús jelre pisztolyt fog apjára menekülésük közben, és szinte hisztérikusan üvölti barátjának, hogy „Lődd le!”. Ferrara rendezése gördülékeny, és a színészgárda is remek. Gabrielle Anwar előző évi nagy jelenete után Al Pacino oldalán várható módon főszerepet játszik (nem is rosszul, sőt). Milyen kár, hogy Hollywood - nincs rá jobb kifejezés - lehúzta a vécén ezt az ígéretes színésznőt, aki azóta videóra forgalmazott B-, és C-filmekben múlatja az időt.
És milyen a sors: nagyon hatásos egy idegroncs egyenruhás szerepében Forest Whitaker, aki ekkoriban még nem, de mára már a legkeresettebb pénzforrások közé tartozik. Meg Tilly, a nyolcvanas évek egyik tüneménye pályája egyik utolsó szerepében tündököl (két év múlva visszavonult); érdekesség, hogy az átváltozási jelenetben nővérkéje, Jennifer ugrott be helyette testdublőrként.

A film legnagyobb pozitívuma az, ami például az 1978-as változatnak is: láthatjuk, hogyan működik a metamorfózis, hogy mi az idegenek célja és módszere. Nem véletlen, hogy az 1978-as film legjobb jelenete az, amikor Donald Sutherlandről tökéletes másolat készül a kertben, Ferrara művében pedig a legemlékezetesebbek közé Anwar „behálózása” tartozik a fürdőkádban. Hátborzongató az is, ahogy a már nem emberi lények felhívják társaik figyelmét egy-egy emberre; éles, fülsiketítő hangon rikoltoznak, és majd kibökik a szemét a szerencsétlennek mutatóujjukkal. A 2007-es változat, amit talán legjobb lenne elfelejteni, rendkívüli tehetséggel hajította szemétbe ezeket a lenyűgöző részleteket; nem baj, kaptunk helyette autós üldözést, bár az a „Starsky és Hutch”-ban is volt, de mindegy.

Ferrara filmje természetesen szintén nem bagatellizálja el az idegen lények okozta veszélyt, így a végkicsengés - az időleges siker ellenére - pesszimista, és ezáltal maradandóbb is, mintha hőseink győztesen, mosolyogva lovagolnának a lenyugvó nap fényében.





Összegezvén elmondható, hogy remekül összerakott film a „Testrablók”. Kép, zene, rendezés, minden a helyén van, és sejthető az is, hogy ha nem lett volna a kilencvenes évek elején annyi jól sikerült amerikai film, akkor még nagyobb figyelmet kapott volna. Ha Ferrara napjainkban követte volna el művét (ugyanilyen formában), akkor az valószínűleg szép kis karriert futott volna be (plusz megspórolt volna egy repülőjegyet Oliver Hirschbiegel számlájáról) és még dvd-n is gyönyörködhetnénk benne.

Végeredmény: Egy eléggé elfelejtett gyöngyszem egy kultikus rendezőtől

A film: 10 pont


Singapore sling: O anthropos pou agapise ena ptoma (1990)

Singapore sling: O anthropos pou agapise ena ptoma (1990)


Szakadó eső, egy holttest, egy vérző férfi az autójában, valamint két nő, anya és lánya. A páros gödröt ás a holttestnek, majd ráakadnak a sebesült férfire, aki valójában egy eltűnt lányt keres. A férfi az anya és lánya fedele alá, és ágyába kerül. Azt hihetné, hogy megmenekült, és miután kiheverte a sebét, folytathatja útját, de nem ez a helyzet, éppen ellenkezőleg: az anya és gyermeke jóvoltából valódi borzalmak várnak rá…

Érdekes, hogy a „Singapore Sling” nem túl ismert film, hiszen minden előfordul benne, ami egy botrányfilmben előfordulhat. Nikos Nikolaidis rendező elmondta, hogy ő fekete komédiának szánta művét, és Otto Preminger klasszikus 1944-es Laurája előtt akart tisztelegni. Nos, a „Singapore…” nekem leginkább egy művészfilmes babérokra vágyó exploitationnek tűnik, valahol Peter Greenaway nyomdokain, de színvonalában meg sem közelítve a művészi groteszk/erotika/fekete komédia nagymesterét. Pedig Nikolaidis mindent - és ezt most szó szerint kell érteni -, tényleg mindent bedob, hogy nézőjét kikészítse. Nem is ragozom tovább: az anya műpéniszén lánya orális szexet gyakorol; a kedves anyuka előbb megtömi ágyhoz bilincselt „vendégét”, majd fölé guggol és az arcába vizel; az asztalnál a nők percekig tömik magukat tortával, hússal, mindennel, majd azt nézhetjük, hogy szintén perceken át hányják ki az elfogyasztott ételt; nemsokára a férfit (aki egyébként egy szót sem szól az egész film alatt) is bevonják az étkezésbe, folyamatosan tömik, majd őt is rókázásra biztatják (meg is történik); de van még ezenkívül szadomazo szex és gyümölcs női nemi szerven történő szétmorzsolása is.




A görög, de angol nyelvű filmet Nikolaidis fekete-fehérben forgatta (mintegy az 1944-es „Laura” előtti tisztelgésként), de igazából teljesen mindegy, hogy a rengeteg öncélú gusztustalanságot színesben látjuk-e, vagy sem. A produkció monoton, a gusztustalan részletek sok célt nem szolgálnak, csak magukért vannak és egy idő után alaposan felüti a fejét az unalom. Ha valaki hasonló stílusban, hasonlóan kemény képi megjelenítésben, de magasabb színvonalon akar „művészi exploitationt” látni, annak én inkább az egy évvel korábban készült Greenaway-remekművet, „A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője” című darabot ajánlom a figyelmébe.

Végeredmény: Provokatív művészfilm, vagy öncélú gusztustalanság - inkább az utóbbi

A film: 4 pont


2014. szeptember 16., kedd

Valerie a tỳden divu/Valerie and Her Week of Wonders (1970)

Valerie a tỳden divu/Valerie and Her Week of Wonders (1970)


Valerie nagyanyjával él egy fedél alatt - és az engedelmes, istenfélő unoka életét éli. Szüleiről nem sokat tud, bátyja azonban néha feltűnik a ház körül. Miután Valerie visszavonul szobájába, lefekszik az ágyába és álmodni kezd. Álmaiban sok minden történik: nagyanyja megfiatalodik, miután szerződést köt egy ijesztő alakkal, az alak vámpír képében meg akarja szerezni magának Valerie-t, de rajta kívül még egy kéjéhes pap is szemet vet rá. Vérszívók, halottak és egyéb borzalmak - ezekből állnak Valerie álmai. Vagy mindez nem is álom, hanem a véres valóság?

Ha van olyan film, amelyről borzasztó nehéz írni, egyszerűen bármit is átadni egy leírt szöveg segítségével annak hangulatáról, vagy egyáltalán bármilyen minimális képet adni, hogy miféle mozgóképről is van szó, nos, ez a film a csehszlovák „Valerie and Her Week of Wonders”. Mindezzel egyidőben a film nagyszerűségét is nehéz szavakkal kifejezni. Talán akkor járok legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, Jaromil Jires műve ténylegesen az, amiért anno feltalálták a celluloidot. A nézőre zúduló képek (Jan Curík) mindegyike olyan gyönyörű, mint az alattuk hallható zene (Lubos Fiser és Jan Klusák), és a címszereplő, az ekkor tizennégy éves Jaroslava Schallerová. Valerie álmai összekeverednek a valósággal, és attól kezdve, hogy a lányból nagylány lesz (vérfoltok egy virág szirmain), ijesztő események kezdődnek el. Nem vitás, hogy a felnőtté érés küszöbén álló gyermek szemén át látjuk a világot, amely zavaros, borzalmas és egyben szépséges is. Vámpírok, koporsók, pedofil papok, boszorkányégetés, vérfertőzés - a világot új érzelmek hatják át Valerie szemszögéből, mindent körbevesz és elborít a növekvő szexualitás.







A film majdnem minden jelenetében szimbólumok sokaságával találkozhatunk, ilyen szimbólum például maga Valerie nagyanyja, aki visszafiatalodása után szintén vámpírrá változik, a leskelődés a falakon, a gyermeki kíváncsiság, vagy a menyét, Európában a gyilkosság, a vérszívás jelképe.

Köztudottá vált egyébként, hogy Angela Carter, a „Farkasok társasága” (The Company of Wolves) alkotója látta Jires filmjét, és ez az élmény erősen inspirálta az 1984-ben vászonra vitt történet megírásában. És tényleg, ha rövid akarnék lenni, azt mondanám, mindkét film a felnőtté válásról, az összezavarodottságról, az ismeretlen világtól való félelemről szól. A „Valerie…” azonban egyáltalán nem próbálja az álomvilág szürrealizmusát lineárisan, a legkisebb közérthetőségre törekedve elmesélni. Amit látunk, sok esetben érthetetlen (bár jobban belegondolva oly egyszerű…), de kegyetlen, és egyben gyönyörű is… amilyen egy álom szokott lenni.

Végeredmény: A szocialista blokk egyik remekműve - szürreális csoda Csehszlovákiából

A film: 10 pont



2014. szeptember 4., csütörtök

Szadománia/Sadomania - Hölle der Lust (1981)

Szadománia/Sadomania - Hölle der Lust (1981)


Egy párocska békésen autózik a napsütötte pusztaságban. Az idilli kocsikázásnak vége szakad azonban, amikor fegyveres nők fogságába kerülnek hőseink. A pár férfitagját rövid úton kihajítják az intézményből (amiről persze kiderül, hogy egy női börtön és munkatábor), a hölgyikének pedig ásót, kapát nyomnak a kezébe és viszik dolgozni, valamint egy börtöncellával is megkínálják. A börtön vezetője egy leszbikus, szadista színes bőrű nő (Ajita Wilson), akinek kedvelt szórakozása, hogy barátjával, egy korrupt és impotens fejessel az oldalán meztelen nőkre rendez hajtóvadászatot a nádasban. Az enyhén szólva is védtelen nőket aztán vagy egy puskagolyó, vagy egy prédára leső kroki intézi el. Fogságba esett hősnőnk eközben további életképekkel gazdagodik: a korrupt bajuszos időnként kap ajándékba egy-egy női foglyot, akit aztán - némi otthoni használat után - gyorsan továbbad egy folyó menti bordélyházba. Hogy van-e innen kiút?

Kiderül a filmből, mely hazánkban is megjelent anno vhs-en, a szép emlékű Hungarovideo jóvoltából. Azt hiszem, ez az a film, amely joggal pályázhatna a „legtöbb meztelenséget percenként felmutató film” büszke címére. Irgalmatlanul sok a szex, és ebből származik a produkció gyengéje is: bár van női börtön, Franco igazából nem tud vele túl sok mindent kezdeni. „Extended” szexjeleneteket kapunk egy kopasz kéjenc fazon hajójáról, a korrupt bajusz házából, de a női börtönös filmek varázsából sajnos nagyon keveset.




A címmel ellentétben kevés a szadizmus, pedig Franco bácsi például a „Barbed Wire Dolls”-szal már bizonyította, hogy jóval kisebb műsoridőbe is tud sok szadizmust belezsúfolni. Sajnálatos módon olyan karakterünk sincs, aki felkeltené a néző érdeklődését, a szöszi nők majdnem mind ugyanúgy néznek ki, a többiek pedig szóra sem érdemesek (nagyon hiányzik egy Romay, vagy akár Stedil kisasszony).
Viszont van két figyelemreméltó jelenet is: az egyikben egy szöszi és egy smasszernő meztelen késpárbajt vív, a másikban pedig a szadista főnöknő kezdi el szeretetteljesen ütlegelni az egyik új foglyot, de utóbbi jelenetnek elég gyorsan vége szakad, mert megzavarják a légyottot.

Összességében a műfaj rajongóinak én a „Barbed…” című páratlan, időtlen klasszikus műremeket (ha-ha) ajánlom, már csak azért is, mert abban - mondjuk ki, ez a műfaj egyik fő fokmérője - sokkal szebb hölgyemények szenvednek. A „Sadomania” is nézhető ugyanakkor, ám véleményem szerint csak egyszer. Bár ha valakinek megvan a hungarovideós vhs, az jól szórakozhat a klasszikus szinkronon, melyben többek között Simorjay Emese, Jakab Csaba, Pálos Zsuzsa, Kiss Erika és a zseniális Dózsa László (mint kopasz hajós kéjenc gazfickó) öregbíti a régi magyar szinkronstúdiók hírnevét.

Végeredmény: A szokásos Franco-Sleaze: hírhedtebb, mint a többi, de nem jobb

A film: 5 pont