2016. december 18., vasárnap

Ördögök/The Devils (1971)

Ördögök/The Devils (1971)


1634, Franciaország. „A vallásháborúknak vége” - szól Grandier (Oliver Reed), Loudun főpapja a város lakosságához. A főpap azonban téved, Richelieu ugyanekkor minden erejével a királyt győzködi, hogy az „eretnek” Loudun tűnjön el a föld színéről. A város megtöréséhez magát Grandier-t kell megtörni, és ehhez a hatalom minden eszközt igénybe vesz: a férfit boszorkánysággal és eretnekséggel vádolják meg. Ehhez kapóra jön egy, Grandier-be már-már eszelősen szerelmes főnővér (Vanessa Redgrave), valamint a tény, hogy Grandier nemigen veti meg a női nemet…

Ken Russell angol rendező 1970 nyarán forgatás közben talán még nem sejtette, hogy a „The Devils” című filmje mind a mai napig a cenzúra áldozata lesz. Russell-t a cenzorok 10 pontba szedett levéllel lepték meg, melyben felsorolták a bemutatáshoz szükséges vágásokat. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett „Rape of Christ” jelenete volt, melyet Russell a film egyik legfontosabb képsorának nevezett. Mikor a zárda nővérei - életüket mentve - belemennek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha megszállta volna őket az ördög, vad őrjöngésbe kezdenek, melynek csúcspontja egy életnagyságú Krisztus-szobor meggyalázása. Russell végül (sok másikkal egyetemben) kivágta a jelenetet, melyet évtizedekre végleg elveszettnek hitt mindenki. Áldozatul esett még a megdöbbentő végső negyedóra számos szegmense, és Vanessa Redgrave ördögűzése is.
Vágások ide vagy oda, a „The Devils” mind a mai napig a legtökéletesebb film a vallási őrületről. Russell nem a kút fejéből merített, alapul Aldous Huxley 1952-es „The Devils of Loudun” (Loudun ördögei, Cartaphilus kiadó) című könyve szolgált. A United Artists, amely korábban már forgalmazott sikeres Russell-filmeket, kihátrált a projekt mögül, melyet aztán a Warner-bratyók karoltak fel. Ebben azonban nem volt túl sok köszönet: az amerikai fejesek már az első vetítés során elégedetlenségüknek adtak hangot (konkrétan gusztustalan szennynek nevezték a látottakat), és közölték Russellel (aki a vetítés végét inkább egy közeli kocsmában várta meg), hogy vágnia kell, nem is keveset.
Az ez idáig legteljesebb változat most egy Mark Kermode nevű úriember jóvoltából megjelent dvd-n. A BBC News Channel munkatársa felkutatta a „Rape of Christ” jelenetét is, amelyet azonban végül nem illesztettek vissza a filmbe (meg volt tiltva...), de a dvd egyik dokumentumfilmjében megtalálható.

És hogy a lényegről, magáról a filmről is szóljak, a „The Devils” egy elképesztő, a mai napig letaglózó hatású történelmi dráma. Az alakítások verhetetlenek: Reed élete legjobbját nyújtja, mint Grandier, szellemi fölénye által vezérelt monológjai lehengerlőek. Redgrave - aki Glenda Jackson helyett ugrott be - egyenesen ijesztő, mint a reménytelen szerelemtől eszét vesztő púpos főnővér. Graham Armitage nem konvencionális és maró gúny, mint XIII. Lajos, de zseniálisat alakít Murray Melvin Mignon atya, és különösen Michael Gothard az eszelős inkvizítor, Barre atya szerepében.
Szemkápráztatóak a díszletek, melyeket egy bizonyos Derek Jarman álmodott és alkotott meg Pinewood stúdiójában. A házak megépítése kemény munka volt, ráadásul Russell az utolsó jelenetek forgatása közben nagyot hibázott (saját bevallása szerint először és utoljára a pályafutása során), hiszen túl korán adott jelt a házak felrobbantására, így a díszletek rommá változott részét újjá kellett építeni.







A sajnálatos módon 2011 novemberében elhunyt Ken Russell már nem élhette meg leghíresebb műve dvd-kiadását, amely fölött a már említett Kermode bábáskodott. Kermode találkozott néhány szereplővel, és a megtalált „Rape of Christ” jelenetet is levetítette nekik. Felbecsülhetetlen értékű Russell audiokommentárja, melyben például fellebbenti a fátylat az Oliver Reednek adott utasításairól (hogy milyen arckifejezéssel kéri a következő jelenetet). De a British Filminstitute egyébként is kitett magáért, hiszen a további dvd-extrákban található még számos korabeli forgatási felvétel (az utolsó negyedóra leforgatása, és hogy Russell hogyan vezényli a tömeget), valamint a zene felvétele is. 2004-ben Kermode egy vetítést megelőzően nézők előtt, pódiumon is beszélgetett Russellel (aki néha viccesen kiszólogat nekik), ez a 13 perc is megtalálható a lemezen. A film képe valami eszméletlenül szép, a hang pedig erőteljesen szól (holott csak mono). Angol felirat, Russell egy 1958-as rövidfilmje és előzetesek is vannak. Az egyetlen sajnálnivaló dolog (a hazai kiadás hiánya mellett) talán csak az, hogy így ez még mindig nem a legteljesebb változata a filmnek, mindazonáltal a duplalemezes kiadás minden pénzt megér.

Végeredmény: utolérhetetlen történelmi dráma/szatíra/horror-keverék Ken Russell stílusában - egyszerűen látni kell   

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


Oedipus orca (1977)

Oedipus orca (1977)


Alice hosszas fogsága és kiszabadulása után végre hazakerül szüleihez. A tinédzsert a szülők elhalmozzák minden széppel és jóval, ő azonban képtelen feldolgozni a történteket; azt, hogy beleszeretett egyik elrablójába, és hogy ez a szerelem tragikus véget ért. A szülők végül elhatározzák, hogy vidékre utaznak lányukkal együtt, aki viszont ifjú Lolitaként beleszeret apja egyik barátjába. Újabb tragikus szerelem a láthatáron…

Az egy évvel korábbi „La orca” után Eriprando Visconti úgy gondolta, hogy gyorsan meg kell lovagolni a sikert, és már szállította is a folytatást. A második rész szinte ugyanabban a percben veszi fel a történet fonalát, amikor az első elejtette. Ezután egy érdekes pszichodráma veszi kezdetét, melyben számos jelenet felidéződik az első részből (Visconti természetesen nem hagyta ki a ziccert, és a leghírhedtebb jeleneteket válogatta ki erre a célra, jó sok Michele Placidóval). Igen élvezetes ez az első félóra, érdekes karaktertanulmány, melynek csúcspontja a holttest körberajzolt helyén fekvő félmeztelen Rena Niehaus látványa. A vidéki kiruccanással aztán csendesebb mederbe terelődnek a dolgok, és sajnos mondjuk ki, innentől a film a teljes érdektelenségbe fullad. Az apja barátjával játszadozó tinédzser története unalmas, és még csak nem is eredeti. Visconti a lapos családi drámát néhány további meztelen Niehaus-jelenettel próbálja feldobni, valamint azzal, hogy - sajnos nem vicc - perceken keresztül szarvasmarhák kivégzését mutatja a nézőnek. Hogy mi szükség volt arra, hogy egy gyengus szerelmi dráma közepette orrunk előtt fejbelőtt és kibelezett állatok vergődését nézzük, azt talán még a Rendező Úr sem tudná értelmesen megválaszolni. A végén még kapunk egy nem túl sokkoló, de annál összecsapottabb befejezést, és azzal vége.




Végeredmény: Egy hírhedt „kidnapping”-dráma jól induló, de fokozatosan ellaposodó folytatása   

A film: 4,5 pont


Egy francia család szexuális krónikája/Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui (2012)

Egy francia család szexuális krónikája/Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui (2012)


Összeáll a boldog család egy csoportképre - Romain, a család benjáminja utálja az egészet, mivel tudja, a képre kerülők közül már csak egyedül ő nem élvezhette eddig a szex gyönyöreit. Romain természetesen a következő 85 percben mindent megtesz, hogy ez megváltozzon. Hogy sikerrel jár-e? Valószínűleg igen…

A „Chroniques sexuelles d'une famille d'aujourd'hui” igen bátor filmnek mondható. Képet kapunk egy átlagos francia (de lehetne más nemzetiségű is) család szexuális szokásairól, melyekről a családtagok egyre nyíltabban kezdenek beszélni, különösen a családanya. A kiváltó ok egy fogadás volt, amely miatt Romain biológiaórán elővette a nemi szervét, és belefogott a mutatványba - persze mobiltelefonnal rögzítve az egészet. A műsorra azonban a tanár is figyelmes lett, így az igazgató azonnal a szülőért küldött. Ezután a családban egyre inkább beszédtéma lesz a szex, kiderül, hogy nagyapa már régóta egy prostit látogat (és fél, hogy egyszer a szíve ott helyben adja meg magát), hogy a másik testvér biszexuális… plusz a lényeg, Romain-nek is összejön egy barátnő.

És most jön a film fő attrakciója. Mivel francia termékről van szó, a szex értelemszerűen elég részletesen van ábrázolva, de a Pascal Arnold és Jean-Marc Barr által alkotott rendezőpáros még ennél is messzebb megy: a szexjelenetek döntő többsége (!) nem szimulált, hanem valódi. És bár ez a tény érdekessé teszi, az eredmény mégis elég vékonyka (de még így is messze jobb, mint a „Q - Érzékek birodalma” című tömény unalom, mellyel nagyjából egyidőben jött ki az itthoni mozikban). A legnagyobb probléma a főszereplő problémája: Romain-nek az a gondja, a szinte kibírhatatlan kínja, hogy még nem volt meg neki az első alkalom. A szkript azonban azt a hibát követi el, hogy semmit sem tudunk meg arról, hogyan jut el odáig, hogy szöszke barátnője hirtelen az ágya szélén ül. Talán a közel tízperces szimulálatlan szexjelenet felét fel lehetett volna használni egy-két előzmény-jelenethez…




Tulajdonképpen nem érdektelen film ez, a stábot dicséret illeti a bevállalósdiért, és a tény is örömteli, hogy ilyesmiről is készítenek még filmet manapság, nemcsak képregényhősökről.

Végeredmény: Kendőzetlen párbeszédek, igazi szex - bátor, ugyanakkor tartalmilag erősen hiányos francia családi dráma

A film: 6 pont


Dead But Dreaming (2013)

Dead But Dreaming (2013)


Nem tartom valószínűnek, hogy a Kedves Olvasó sok bolíviai horrorfilmmel futott volna már össze életében. Nos, itt az alkalom, Jac Avila ugyanis e távoli ország szülötte, és láthatóan kedvenc témái közé a vámpírok tartoznak (legalábbis újabban, hiszen az úriember már 1980 óta aktív a szakmában). A sziklás, sivatagos tájon egy női lovas botorkál előre, nyomában egy vámpírnővel. A közeli városban is egy vámpír szedi az áldozatait, és egy fatális félreértés nyomán szőke lovas szépségünket fogja el a karhatalom, és helyezi vád alá gyilkosságért.

A fővámpír ezalatt alvámpírnőjét leckézteti, de a városban a lázadók is meg akarják leckéztetni a karhatalmat. Avila direktor úr mindezt nem túl bonyolultan filmezi le, többnyire három helyszín váltogatja egymást meglehetős monotonsággal, a természet lágy ölén több vámpír kínozgat egyet, a katonaság kiéhezett tagjai a városban, cellájában megerőszakolják, majd másnap egy udvarban nyilvánosan megkorbácsolják hősnőnket, a fővámpír (maga Avila nem éppen Oscar-gyanús alakításában) édeskettesét meg már említettem.




Egy ideig bájos az a dilettantizmus, amivel Avila fűszerezi produkcióját, de aztán sajnos egyre unalmasabban peregnek az események. Szőke hősnőnk (amúgy Amy Hesketh, aki aránylag nem rossz) elég effektíven korbácsolódik, de kivégzése rém amatőr módon lett lefilmezve (mindenkit megnyugtatok, kivégzése ellenére azért nem hal meg), a többi jelenet meg szinte kivétel nélkül annyira repetitív, hogy a szemhéjak megállíthatatlanul el fognak nehezedni nézés közben.

Végeredmény: Vontatott, néhol amatőr vámpírhorror, amely tulajdonképpen egy jó nagy Jean Rollin-koppintás

A film: 3 pont 


Rasputin: The Mad Monk (1966)

Rasputin: The Mad Monk (1966)



A kocsmáros felesége a végét járja. A férj kétségbeesetten szaladgál ide-oda, de az orvos túl sok jóval már nem biztatja. Ekkor azonban megjelenik a helyiségben egy szakállas, hosszú hajú, elképesztően nagytermetű férfi, aki bebocsátást kér a beteg asszonyhoz. Lapát kezeit ráhelyezi a lázas fejre, majd erősen koncentrál. Nemsokára a beteg kinyitja a szemét, a férje pedig örömujjongásban tör ki: úgy tűnik, teljes lesz a gyógyulás. De hová tűnt eközben a titokzatos jótevő? Hát, ő éppen az istállóban van a család szépséges szeme fényével, és nagy igyekezettel próbálja levetkőztetni. Belép azonban egy robbanékony ifjonc, aki erőszakkal próbálja megvédeni a hölgyet a hatalmas ismeretlen szerelmi ostromától, ám végül ő húzza a rövidebbet, igaz, nem lesz rá érvényes a mondás, miszerint „otthagyja a fogát”, mert csak a kezét hagyja ott, de azt legalább csuklóból. Így kezdődik az egyébként a helyszínről gyorsan elillanó óriás, Raszputyin meredeken felfelé ívelő karrierje.

Raszputyin ugyanis nemsokára bűvkörébe keríti a cári palota egyik bejárónőjét, majd általa megteremti magának a lehetőséget, hogy szokásos módszereivel meggyógyíthassa a kis trónörököst. Persze ezért mindenki, aki a palotában számít, az óriás lába elé borul örömében, vagyis Raszputyin számára egyenes az út a legfelsőbb körökbe.
1966-ban a Hammer-stúdió úgy gondolta, hogy egy film erejéig hagyja a vámpírokat, zombikat és egyéb szörnyetegeket, és megpróbálkozik egy történelmi drámával. És hogy milyen sikerrel? Nos, a „… Mad Monk”-ra leginkább egy jelző illik: semmi különös. Bár a figyelem jelen lehet végig, igazából felejthetőre sikerült a produkció. Raszputyin kivételével a karakterek színtelenek, kiszámíthatóak, és ez utóbbi érvényes az eseményekre is: aki otthonosan mozog a történelemkönyvek Raszputyinról szóló szakaszában, az valószínűleg ásítozni fog, aki nem, az is könnyen kitalálhatja az éppen következő jelenetsor végkimenetelét.

Talán furcsa, de én mégis ajánlom a mű megtekintését, mégpedig két okból. Az egyik Christopher Lee: Lee ragyogó a szerepben, képes a hátán elvinni az egész filmet, és teljesen hitelesnek is tűnik (még akkor is, ha az ukrán guggolóst valószínűleg egy lokális dublőr járta helyette). A másik ok a finálé, amely nem más, mint - és ezzel nem lövök le nagy poént - Raszputyin meggyilkolási kísérlete; a jelenet felettébb izgalmasra és pergőre sikerült (valahogy nagy is a kontraszt a korábban látottakhoz képest).



Összefoglalva elmondható, hogy a Hammer megpróbálta, de az igazán színvonalas Raszputyin-filmet bő egy évtizeddel később Elem Klimov alkotta meg, „Agónia” címmel. Aki azonban nagyon kedveli Lee-t, az szeretni fogja a Hammer változatát, aki pedig kibírta ébren a fináléig, az azt mindenképpen élvezni fogja.

Végeredmény: Christopher Lee... aztán nagy szünet

A film: 5,5 pont