Rasputin: The Mad Monk (1966)

Rasputin: The Mad Monk (1966)

A kocsmáros felesége a végét járja. A férj kétségbeesetten szaladgál ide-oda, de az orvos túl sok jóval már nem biztatja. Ekkor azonban megjelenik a helyiségben egy szakállas, hosszú hajú, elképesztően nagytermetű férfi, aki bebocsátást kér a beteg asszonyhoz. Lapát kezeit ráhelyezi a lázas fejre, majd erősen koncentrál. Nemsokára a beteg kinyitja a szemét, a férje pedig örömujjongásban tör ki: úgy tűnik, teljes lesz a gyógyulás. De hová tűnt eközben a titokzatos jótevő? Hát, ő éppen az istállóban van a család szépséges szeme fényével, és nagy igyekezettel próbálja levetkőztetni. Belép azonban egy robbanékony ifjonc, aki erőszakkal próbálja megvédeni a hölgyet a hatalmas ismeretlen szerelmi ostromától, ám végül ő húzza a rövidebbet, igaz, nem lesz rá érvényes a mondás, miszerint „otthagyja a fogát”, mert csak a kezét hagyja ott, de azt legalább csuklóból. Így kezdődik az egyébként a helyszínről gyorsan elillanó óriás, Raszputyin meredeken felfelé ívelő karrierje.

Raszputyin ugyanis nemsokára bűvkörébe keríti a cári palota egyik bejárónőjét, majd általa megteremti magának a lehetőséget, hogy szokásos módszereivel meggyógyíthassa a kis trónörököst. Persze ezért mindenki, aki a palotában számít, az óriás lába elé borul örömében, vagyis Raszputyin számára egyenes az út a legfelsőbb körökbe.

1966-ban a Hammer-stúdió úgy gondolta, hogy egy film erejéig hagyja a vámpírokat, zombikat és egyéb szörnyetegeket, és megpróbálkozik egy történelmi drámával. És hogy milyen sikerrel? Nos, a „… Mad Monk”-ra leginkább egy jelző illik: semmi különös. Bár a figyelem jelen lehet végig, igazából felejthetőre sikerült a produkció. Raszputyin kivételével a karakterek színtelenek, kiszámíthatóak, és ez utóbbi érvényes az eseményekre is: aki otthonosan mozog a történelemkönyvek Raszputyinról szóló szakaszában, az valószínűleg ásítozni fog, aki nem, az is könnyen kitalálhatja az éppen következő jelenetsor végkimenetelét.

Talán furcsa, de én mégis ajánlom a mű megtekintését, mégpedig két okból. Az egyik Christopher Lee: Lee ragyogó a szerepben, képes a hátán elvinni az egész filmet, és teljesen hitelesnek is tűnik (még akkor is, ha az ukrán guggolóst valószínűleg egy lokális dublőr járta helyette). A másik ok a finálé, amely nem más, mint - és ezzel nem lövök le nagy poént - Raszputyin meggyilkolási kísérlete; a jelenet felettébb izgalmasra és pergőre sikerült (valahogy nagy is a kontraszt a korábban látottakhoz képest).

Összefoglalva elmondható, hogy a Hammer megpróbálta, de az igazán színvonalas Raszputyin-filmet bő egy évtizeddel később Elem Klimov alkotta meg, „Agónia” címmel. Aki azonban nagyon kedveli Lee-t, az szeretni fogja a Hammer változatát, aki pedig kibírta ébren a fináléig, az azt mindenképpen élvezni fogja.

Végeredmény: Christopher Lee... aztán nagy szünet

A film: 5,5 pont