2014. február 16., vasárnap

Les démoniaques/Demoniacs (1974)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Les démoniaques/Demoniacs (1974)




Egy rendkívül hatásos felvezető után egy még annál hatásosabb főcímzene következik, majd megismerjük „hőseinket”, a beteg és antiszociális „Kapitányt”, a nőjét, Tinát, aki még rosszabb is, mint férjeura, illetve a két csatlósukat, akik természetesen éppen úgy megérik a pénzüket, mint a két korábban említett. Embereink egy hajószerencsétlenség következtében partra sodródó ládákat fosztogatnak, majd feltűnik két túlélő, két fiatal lány is, akiket ezek a jól nevelt és segítőkész ősemberek jól összevernek, megerőszakolnak, majd megölnek. Később, a helyi kulturális központban, kocsmában, ahol zajlik az értelmiségi szórakozás, meg az orgiázás, a Kapitányt szörnyű látomások (a halott lányok) gyötrik, egy fiatalember pedig az ősi romok mélyén szunnyadó gonosz visszatéréséről regél. Mielőtt az őrület elhatalmasodik a gyilkos négyesen, még elmennek a hajótemetőbe, ahol az ismét élő és viruló lányokat üldözik egy darabig, majd azok elmenekülnek, és szépen alkut kötnek a valóban a romoknál székelő gonosszal, az édes bosszú reményében.

Rollin ezen filmjében nyoma sincs a szürreális vámpírfilmjeire jellemző esszenciának, helyette kapunk egy nagy adagot az arcunkba a gyermekkorából megmaradt hajó-, tengerpart- és kalózszeretetéből, mindezt egy sexploitation-jellegű köntösbe burkolva. Alapjában nem is lenne baj vele, hiszen a fényképezés és rendezés rendben van, ahogy néhány színész is remekel, a film elején hallható zenei főtéma pedig még sokáig megmarad a hallójáratainkban, ám valahogy mégsem működik megfelelően az egész, ráadásul engem ez a modern kalózos téma sem fogott meg. Na és Tina, avagy Joelle Coeur. Nem, most nem lelkendezés következik, mert hát megértem, hogy dekoratív a hölgy, és ezért főszerepet kell neki adni, meg akkora dekoltázst, hogy a cicaboksznál öt másodpercenként esik ki a melle, de könyörgöm, ha valaki akkora antitalentum, mint ez a nő (a megnyilvánulásainál folyamatosan nyílogatott a bicska a zsebemben, főleg, amikor rikácsol), akkor inkább egy bárban mutogassa magát, vagy menjen pornózni. Szóval jobb lett volna nélküle, és akkor még a filmről is jobb véleménnyel lennék.





A dvd Encore, avagy igen komoly minőséget képvisel: a második legszebb digi a sorozatból, 3 dvd, szép kép, eredeti hang, angol felirat, felirat nélküli kommentár, interjú, képgaléria, trailer, törölt jelenetek (köztük ismét a nemzetközi piacra szánt plusz szexualizálással, többek közt egy borzalmasan csúnya mellű pucér nénivel, meg néhány lankadt pasival – így együtt tényleg nagyon hatásosak, szerintem a szexmozikból sikoltva szaladt ki a közönség). A dvd kiváló, a film meg nem rossz, csak éppen nem ezt várnánk Rollintól. Ja, és felkerült a korongokra Rollin egyik korai (1965-ös) rövidfilmje is, ami fekete-fehérben is többet nyújt, mint a főalkotás. Tipikus, kellemes, a hatvanasokra jellemző zenei aláfestés mellett láthatjuk, ahogy egy fiatal pár próbál rájönni, milyen városban van, és próbálnak kommunikálni a más nyelvet beszélő közösséggel. Nekem nagyon tetszett – ráadásul Rollin ebben senkit nem vetkőztetett le, vagy erőszakoltatott meg. Hihetetlen…

A film: 6 pont
A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)





Lévres de sang/Lips of Blood (1975)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Lévres de sang/Lips of Blood (1975)


A film elején pár emberkét láthatunk, ahogy éppen egy pincehelységben ügyködnek – fakoporsókba helyezik a lélegző, valamiféle vászonnal bebugyolált alakokat, majd kiállítanak egy keresztet a falhoz, és ott hagyják őket. Hamarosan megismerjük főhősünket, Fredericet is, aki egy nagyszabású bulin veszi észre a falra kihelyezett posztert, amin egy tengerparti romos vár látható. A kép hatására emlékek elevenednek fel benne, melyek szerint egy fiatal nő volt a romoknál, akivel egyszer, kisfiúként együtt aludt (nem kell rosszra gondolni) a vár lábánál, és aki vigyázott rá. Ám az emlék valószerűtlen, már-már képzelgésnek tűnik, ezért nekiáll kideríteni, hogy hol is van ez a bizonyos hely, ami támpontokat adhatna álmait illetően. Anyja igyekszik lebeszélni a keresésről, az egyetlen személy (a fotó készítője, aki nagyon rá van izgulva hősünkre), aki megmondhatná a vár helyét, gyilkosság áldozata lesz, plusz megjelenik négy vámpírnő is (Frederic szabadítja ki őket a film elején látott koporsókból), akik folyton ott téblábolnak átlátszó hálóingnek sem nevezhető cuccaikban a főhős körül. Frederic lassan, de biztosan közeledik célja felé, amely egyben családjának szörnyű titkaira is fényt deríthet.

Rollin az utolsó filmjeinek kevésbé úttörő, ám a korai alkotások stílusát is magában hordozó mozit hozott össze, amelyben szerepelnek a jól megszokott témák: vámpírok, halálesetek, vár, tengerpart, erotika. Sőt még magát a direktort is megtekinthetjük úgy egy-két perc erejéig, amikor lecsapnak rá a vámpírlányok (emlékszünk még? A The Rape is négy vámpírnőről szólt) – ekkor kiderül az is, hogy Rollin rendezőnek jobb, mint színésznek). Jópofa az is, amikor hősünk betér egy moziba, amelynél a Nude Vampire plakátja van kitéve, bár a filmszínházban vetített film nem ez, hanem a Shiver of the Vampires. Visszatér még a jól ismert Paul Bisciglia (Nude Vampire, Requiem, Les Demoniacs), illetve a két Castel-ikerlány is.






A mozi amúgy a szokásos formulát hozza, avagy van egy rejtélyünk, amit a főhős és a néző együtt próbál kideríteni, és mindez meg is történik hangulatos képsorok közepette, illetve jó kis zenei aláfestéssel (bár a Shiver-t és a Les-t nem múlja felül), és szépen fényképezett tájjal, egészen jó színészekkel; vannak ugyan gyengébbek is, de ezt már megszokhattuk Rollin alkotásainál.

A dvd az Encore-sorozat része: 3 dvd, digi, szép kép, eredeti hang, angol felirat, feliratozatlan kommentár, sok-sok interjú, trailerek, egy régi rövidfilm, képgaléria. Minőségi darab, de ezt már megszokhattuk a kiadótól.

A film: 8.5 pont
A dvd: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)



Chopping Mall aka. Killbots (1986)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Chopping Mall aka. Killbots (1986)


Az első percekben az újfajta, robotizált biztonsági őrök első generációjának bemutatóját figyelhetjük meg… a lánctalpakon közlekedő droidok üzemzárás után felügyelik a száz százalékos biztonsággal lezárt épületet, és amennyiben élő személlyel találkoznak, elkérik annak azonosító kártyáját, ami ha nem stimmel, árammal hatástalanítják az illetéktelen behatolót – persze tartós sérülés okozása nélkül. Mindez nagyon jól hangzik, ám ahogy az lenni szokott, barna izé kerül a palacsintába, méghozzá már a film első tíz percében, hiszen a robotok legelső műszakjában probléma adódik egy erősebb vihar képében, ami villámokkal szórja meg a biztonsági rendszert, amire a droidok úgy reagálnak, hogy a munkaidő megkezdése után mindenkit likvidálnak, az azonosítóra való tekintet nélkül, és nem kifejezetten kábításos módszerrel. Az áruházban csak néhány takarító, meg pár fiatal tartózkodik – utóbbiak a matrac/ágy-boltban orgiáznának, ha hagynák őket… természetesen ők lesznek azok, akik igyekeznek majd elbarikádozni magukat a lélektelen gépek elől, amiknek feltett szándékuk, hogy megöljék őket.

Ahhoz képest, hogy Jim Wynorski hihetetlen szemetekért felelős (a hazai filléres dvd-k közt nem egy, az utóbbi évtizedekben készült mocskát megtalálhatjuk), van néhány egész jól eltalált alkotása is (976-Evil II, Deathstalkers II). Jim második rendezése, a Chopping Mall pedig mind közül a legjobb, ezt nyugodtan mondhatom. A Corman-istállóból kikerült futurisztikus horror a nem túl népszerű zsáner egyik igen kellemes darabja, amely megfelelő mennyiségben tartalmaz suspense-t, vért, izgalmat és akciót, ráadásul tele van Corman- és egyéb, hasonló jellegű utalásokkal (mint például gyermekkori kedvencem, a Forbidden World című Alien-kópia plakátja), nem utolsó sorban még Dick Miller-t (Szörnyecskék) is láthatjuk egy apróbb mellékszerepben. Persze a többi színész is egészen jó (pár gyengébb is van, de az belefér), a rendezés abszolút korrekt, a zene is nagyon hangulatos darab (a főtémát kifejezetten imádom), és a vérengzések közt is van pár szép pillanat (nyak szétvágása, fej lerobbantása). Ajánlható és nagyon szerethető horrorról van szó a nyolcvanas évekből, amelyet mintha Áruházi robotok címmel láttam volna fiatal koromban, csak azt nem tudom, hogy legális, vagy illegális változatban.



A dvd amerikai változata nem egy példaértékű darab, de a célnak megfelel. Mivel az eredeti kópia nem állt rendelkezésre, egy vhs feljavított képét kaptuk angol hanggal, az extrák közt pedig van egy trailer, és egy werkfilm. Kicsit karcsú, de legalább beszerezhető ez az akár klasszikusnak is mondható darab.

A film: 8 pont
A dvd: 6 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)



Tourist Trap (1979)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Tourist Trap (1979)


Egy fiatal társaság az országútról a csendesebb területekre letérve egy különleges helyen találja magát, ahol kis vízesés és tavacska várja a fáradt turistákat, már persze a Slausen-féle viaszmúzeum mellett, amely rémisztő és meglehetősen élethű figurákat rejt falai között. Miután páran már eltűntek a társaságból, három lány, és egy srác igyekszik felkutatni az elveszetteket, amiben a házigazda Mr. Slausen (Chuck Connors) nagyon készségesen áll a fiatalok rendelkezésére. A fura, magányos férfinak egyetlen fontos kérése van: a fiatalok ne menjenek a családi házba, ahol régebben Davey, Slausen testvére élt, miközben a sokszor mechanikusan mozgatható viaszfigurákat bütykölte. Persze az egyik lány fittyet hány az intésre, őt pedig később követik a többiek, hogy ráleljenek a ház szörnyű titkaira.

A Tourist Trap egy ritka ötletes és beteges horror a Full Moon istállójából, amely még ma is megállja a helyét a polcon, ráadásul komoly alapokat adott az új Viasztestekhez, miközben maga is merített a régi viaszbábos filmekből, plusz a texasi-ból (Davey nem véletlenül volt „Plasterface”-ként nevezve a stábban). A hangulata elég ütős és nyomasztó, a viaszfigurák képesek az emberre hozni a frászt, és a színészekkel sincs gond, sőt. A Mr. Slausen-t alakító Connors elég meggyőző, ahogy az őt hamar megkedvelő Molly (Jocelyn Jones) is, a Becky-t alakító Tanya Roberts-et meg szerencsére láthattuk később máshol is, többek közt a remek A vadak urában. A „talpalávalót” Pino Donaggio biztosítja, akinek neve garancia a minőségre, így elmondható, hogy egy abszolút klasszikussal állunk szemben, amit sajnos méltatlanul feledett el a nép, hiszen ma is nagyon hatásos horrorról van szó, amelyről ráadásul meg sem mondanánk, hogy a hetvenes évek végén készült, annyira illik a nyolcvanas évek végéről, és a kilencvenes évekről kialakult képbe.




A dvd a Full Moon-hoz képest szintén kellemes. A kép fel lett javítva, ehhez egy kicsit gyengébb angol hang társul (felirat sajna nincs), plusz sok trailer, képgaléria, filmográfiák és kommentár. Ajánlott vétel, én legalábbis nagyon csípem.

A film: 9.5 pont
A dvd: 8 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)



2014. február 15., szombat

Shredder (2003)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Shredder (2003)


Egy eldugott, észak-amerikai síparadicsomba tartanak ifjú hőseink, akik közül az egyik lány a hely új tulajdonosának lánya, és aki mellesleg nem táplál hasonlóan gyengéd érzelmeket, mint udvarlója, akinek hatalmas csalódást okoz, hogy a romantikus, kettesben eltöltött hétvége helyett szíve választottjával egy egész társaság kíséretében mennek a hófödte csúcsok közé. Ahogy az lenni szokott, legendákkal és kísértetekkel, meg régi gyilkossági sztorikkal ijesztgetik a srácokat, de ők nem félnek ám, sőt kefélnek orrba-szájba, és még a helyi rendőrt is megvesztegetik, aki amúgy szívesen taperolja le a fiatal lányok fenekét. Ilyen jó hangulatú kis vidám csapatnál és víkendnél csap be a ménkű a titokzatos gyilkos képében, aki a slasher-hagyományok szerint az arcát elfedve, tetőtől talpig bebugyolálva nyírja ki áldozatait – hol jégcsappal, hol baltával, hol a felvonót segítségül hívva. Egészen egyszerűen herótom van már az ilyen nulla IQ-t felvonultató trendi „horroroktól”, amelyekben mindig viszkető puncis cicababák másznak rá mindenkire, miközben mindig kanos szépfiúk jópofiznak, hogy ettől is csak még jobban bizseregjen a csajok micsodája. A gyilkos a pubertáskorból megmaradt alapösztönök kiélését figyelembe sem véve aprítja a srácokat mindenféle komolyabb egyéniség nélkül, a másfél órát meg szimplán felesleges időpocsékolásnak érezzük, miután felberreg a lejátszó: „a végére értem, vedd ki a lemezt, vagy kihányom!”.

A rendezés átlagos, a színészek semmitmondóak, a vicces elemek (elvileg horror-vígjátékról van szó) fel sem tűnnek, talán csak annál a jelenetnél mosolyodtam el, mikor az egyik csaj a gyilkossal vitázgat a felvonón, majd jól le is löki onnan a szabályok betartása miatt mutogató killer-t. A vérengzések amúgy szintén átlagosak (egy-két fejlevágás a kivétel), így ezek sem mentik meg a Shredder-t, no meg a vetkőző lánykák és kigyúrt pasik sem (hogy mindkét nem meglelje az örömét). Átlagos és sablonos minden egyes perce.


A dvd egy szimpla, fapados MGM-kiadás, ami az anamorf widescreen képen, az angol hangon és feliraton kívül nem sokat tud felmutatni, bár a film ismeretében még ez is több a kelleténél.

A film: 4.5 pont
A dvd: 6 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


Uncle Sam (1996)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Uncle Sam (1996)


Sam Harper őrnagy Kuvaitban hal meg baráti tűz következtében, ám még utolsó szusszanásai közepette gyorsan elintézi a holtestét felfedező két amerikai katonát, akik szimpla vállrándítással vélekednek a szörnyű tragédiáról. Miután Sam hulláját hazaszállítják, még a síron túl is megdöbbenve tapasztalja, mi folyik egykor még hazaszerető otthonában, ezért július negyedikén egy kukkoló tiniről (akit előtte jól elintéz) magára kapja Uncle Sam jelmezét, és harcba indul a hazudós politikusok, az adócsalók, a sírgyalázók, és a hazaellenes csőcselék ellen. Vérontását csak unokaöccse, illetve a veterán Jed (Isaac Hayes – South Park, Menekülés New York-ból) tudja megállítani…

A nem éppen moziba szánt Uncle Sam a lehetőségekhez képest igen jól teljesít, ami nem a véletlen műve (ahogy az sem, hogy erősen hasonló pár dologban a kultikus Maniac Cop-hoz), hiszen a rendező William Lustig, és az író Larry Cohen mögött már áll néhány takarosabb cím – köztük a már említett Maniac Cop-sorozat, vagy a Maniac, ami nem olyan jó, de legalább véres. A gyilkosságok többnyire pofásak, Uncle Sam karaktere szerethető (szerintem akár még vissza is térhetett volna a későbbiek során), ráadásul a zombi-Sam is jól néz ki. A rendezés rendben van, a fényképezés időnként meglepően hangulatos (például az éjszakai parkban, ahol a gólyalábakon közlekedő betyár pórul jár), és a színészekkel sincs baj – a befejezést látva pedig még a Fulci-dedikálás sem kellett volna, annyira egyértelmű volt az egy évvel korábban elhalálozott mester előtti tisztelgés. Az Uncle Sam ugyan tele van a jól ismert panelekkel, mégis megfelelően működik, és nincs tele idióta, csak a farkuk és puncijuk után menő fiatalokkal – egyfajta keményebb Ezüst pisztolygolyókról van szó, ami mindenképpen pozitív, legalábbis számomra.



A dvd átlag Blue Underground-os minőség: a kép szép (kilencvenes évekbeli filmnél ez elvárható), az angol hang jól szól (felirat sajna nincs), az extrák közt pedig kommentárra, trailerre, illetve képgalériára lelhetünk. Átlagnál kicsit jobb darab (főleg a szép borítót tekintve), de azért nem ver oda.

A film: 8 pont
A dvd: 7.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)





Invázió/The Invasion (2007)

Invázió/The Invasion (2007)


Igen, ez a testrablók sokadik támadása. Ezúttal Nicole Kidman harcol az érzelemmentes populáció, és a rátörő álmosság ellen. Hogy milyen eredménnyel? Ha a történetet nézzük, ezúttal kivételt teszek, és lelövöm a poént: bő másfél órányi futkosás és meredt nézés után beáll a teljes happy end. Szerintem ezzel nem okoztam nagy meglepetést, hiszen napjainkban a filmkészítők szinte csak ilyen befejezéseket forgatnak, hogy „a néző jó érzéssel távozzon a moziból” (és hogy a termék több pénzt hozzon a konyhára, teszem hozzá). Ha a produkció minőségét vizsgálom, bizony hajlok rá, hogy egy erős elégségessel honoráljam a hollywoodi remake-hullám eme díszpéldányát, amely egy dologban sikeres igazán: alaposan lealázza a német Oliver Hirschbiegel hírnevét.

Hirschbiegel egy újabb áldozati bárány azon a vágóhídon, amelyet Hollywoodnak neveznek, és amelynek a hentesbárdjait különböző dilettáns stúdiófőnökök tartják a kezükben.
„Te, ez „A bukás” egészen oké film, nem?”
„Ja, ügyes gyerek, aki ezt összehozta.”
„Hívjuk át hozzánk, hátha csinál nekünk is egy kis pénzt.”
„Oké, de valami rutinfeladatot kapjon, amiből elvileg nem lenne sok lóvé.”
„Rendben, kapjon egy riméket, ahhoz szinte forgatókönyv sem kell.”
Ez egy képzelt beszélgetés volt egy pár főfejes irodájából, ahová véletlenül eljutott egy példány „A bukás” című, véleményem szerint rendkívül jól sikerült német történelmi drámából. Hirschbiegel ezután megkapta a munkát, vagyis csatlakozott John Woo-hoz, vagy Jackie Chan-hoz, hogy csak két nevet említsek azok közül, akik kultikus munkásságukat Amerikában megbízható iparosságra cserélték le.

De hogy a filmről is ejtsek néhány szót: az „Invázió” egy remake a remake-ek végtelen sorában. Technikailag megbízható, forgatókönyvileg gyenge, színészileg hol ilyen, hol olyan. További egyezés a sok-sok buta újrával az is, hogy itt is működött a „dobjunk ki minden értékes, de a nézőnek biztosan unalmas dolgot az eredetiből, és tegyünk be helyette még több üldözést és rohangálást” elve.
Kidman rajongói mindazonáltal élvezkedhetnek: kedvencük szinte egy minutumra sem tűnik el a vászonról, látjuk közelről ijedezni, szenvedni, könnyezni, verekedni, szépen mosolyogni; hozza is a formáját, bár időnként látszik rajta, hogy inkább valami nagyobb színészi kihívás foglalkoztatná.

Daniel Craig-en jókat lehet derülni, körülbelül annyira hiteles fehér köpenyben, mintha mondjuk Bruno Ganz helyett Will Ferrell játszotta volna Hitlert (csak hogy Hirschbiegelnél maradjunk). A többiek majdnem mind felejthetőek, többnyire szerepük szerint meredten kell nézniük, de ezt azért jól megoldják. Kritikájuk mindazonáltal az is, hogy a kötelező, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen régi szereplő cameójában Veronica Cartwright a karakterére eső pár percben is megkavarja az állóvizet.



Pedig azért akadnának jó dolgok: izgalmas (bár nagyon rövidre szabott) a „ki mutat érzelmet az utcán?”-játék, és remek pillanat az is, amikor a vonaton Kidman egy fémtartóban nagy adag „emberi” hártyát talál. És a történet is rengeteg kiaknázható drámaiságot, igazi karaktertanulmányokat rejt magában. Azonban itt a nagy bökkenő: ha a fejesek Hollywoodban inkább bunyót akarnak, akkor szépen elköszönnek a rendezőtől, majd őt utólag porig alázva hívnak egy iparost a futószalag mellől hogy helyettesítse, mindenkit visszazavarnak utóforgatásra és - minő meglepetés - betoldanak egy csomó akciójelenetet. Nesze neked, drámaiság…

És így a végterméken bizony meglátszik, hogy sokáig fércelték, foltozgatták a vágószobában, az utólag beerőltetett jelenetek többnyire teljesen feleslegesek, ráadásul a nagy kapkodásban olyan méretes bakik is becsúsztak, mint például Kidman esete a leláncolt ajtóval.

Zárszó? Nagyon sajnálom Hirschbiegelt, nem ezt érdemelte volna…

A film megjelent Magyarországon dvd-n (szégyen: a korábbi változatok persze nem, mert ugye minek), fapados kiadásban.

Végeredmény: "Csináljunk remake-et", jelentése: "Rontsuk el, ami jó volt"

A film: 4 pont
A dvd: 6 pont



Inseminoid aka. Horror Planet (1981)

Inseminoid aka. Horror Planet (1981)


Egy csapatnyi űrhajós valami különös anyagot fedez fel egy idegen bolygón. Nem sokkal később - sejthető módon - elkezdenek hullani a csoport tagjai, ráadásul nem is akármilyen módon: egyik társuk bekattan, és öldökölni kezd. A nőnek korábban rémálmai is voltak, melyekben egy idegen lény megerőszakolta, és teherbe ejtette; lehetséges, hogy egy idegen, és gyilkos életforma új egyedét, vagy egyedeit kell világra hoznia?

Alien 1979-ből. Idegen lény betelepszik valahogyan az emberi testbe, egy csapat jobb sorsra született illető klausztrofóbikus helyszíneken próbál életben maradni az űrből jött veszély ellenében… régi nóta, de a nyolcvanas években szinte tucatjával ontották a kópiákat, harmad-, negyedosztályú másolatokat Ridley Scott alapművéhez, így Norman J. Warrennek is beugrott, hogy miért ne csinálhatna ő maga is egyet. Az eredmény: teljes csőd. Az „Inseminoid” olcsó, blőd, repetitív, nevetséges - igazi trash, csak sajnos ez még komolyan is veszi magát. A szépreményű stábból (néhány szépfiú, és néhány vonzó hölgyemény) csupán hárman maradhatnak meg emlékezetünkben, Stephanie Beacham azért, mert jelenlétével Pete Walker-filmeket juttathat eszünkbe, Victoria Tennant azért, mert egészen sokra vitte később (itt pillanatok alatt kiszorítják belőle a szuszt), az egyik főszereplőt, a meghibbant Sandy-t játszó Judy Geeson meg azért, mert folyamatosan ordít. A film utolsó 20-25 percében Sandy/Geeson megjelenik, és azonnal sivalkodni kezd. Van úgy, hogy vagy másfél percig ordítozik premier plánban, és ez bizony eléggé unalmas. A „kedvenc” jelenetem ritka béna: az egyik űrhajós fazon elhagyja a biztonságosnak tűnő, irányításra szolgáló központot azzal a céllal, hogy megölje az óbégató Sandy-t. Összeszed egy csomó robbanóanyagot, de egy rövidke intermezzo után szánalomra méltó módon mindezt el is dobálja, és felhúzza a nyúlcipőt. A szanaszét heverő cuccot meg vajon ki szedi össze? Így van, „she”. És az üvöltöző néni rögtön levegőbe is repíti a váratlanul „gondjaira bízott” munícióval a központot…



De gyenge itt minden: a színészek láthatólag szenvednek (Geeson legalább hangot is adhatott ennek folyamatos bömbölésével), a megvalósítás filléres (jellemző, hogy Warren eredetileg zenekari score-t szeretett volna, de amint meglátta az emiatt felmerülő költségeket, ehelyett gyorsan beállított valakit egy szintetizátor mögé, mondván pötyögjön rajta, az is jó lesz aláfestésnek), az eredetiség meg valahol a nullás szint körül tartózkodik.

Végeredmény: Egy a sok "Alien"-kópia közül

A film: 2 pont
Mint trash: 8 pont



Incubo sulla cittá contaminata/Nightmare City aka. City of the Walking Dead (1980)

Incubo sulla cittá contaminata/Nightmare City aka. City of the Walking Dead (1980)


Azonosítatlan gép érkezik a repülőtérre, a hívásokra nem válaszol. A leszállás után a katonák körbeveszik, de hirtelen kinyílik az ajtó, és egy rakás deformált fejű, szörnyűséges kinézetű ember özönlik ki rajta. A rémalakok rávetik magukat a hadfiakra, kiszívják a vérüket, mindenkit megölnek, akit csak érnek. Egy riporter orvos feleségével az oldalán megpróbálja kideríteni, hogy mi lehet az öldöklés oka, de sok ideje nincs, a torz figurák már mindenütt jelen vannak, és gyilkolnak…

A „Nightmare City” nagy eséllyel pályázhat a korszak legnagyobb trashfilmje büszke címére. Ennyi ökörséget ritkán hord össze egy film, melynek rendezői székébe egyébként Umberto Lenzi zuttyant bele, és aki úgy gondolta, hogy ha már a „Cannibal Holocaust” olcsó másolatát sikerült megcsinálnia („Cannibal Ferox”), akkor a Fulci-féle zombis vonalból is készít valami kópiát. A film tulajdonképpen egy másfél órán át tartó keverék öldöklésből és menekülésből, de sajnos mindkét összetevő úgy nevetséges, ahogy van. Az úgynevezett pozitív szereplőkkel nem is érdemes sokat foglalkozni, riporterünk és neje menekülnek, de mindig arra, amerre nem kéne, eközben meg nevetséges dialógusokkal szórakoztatnak. A többi szereplő egy rakás idióta, ide-oda rohangálnak, amíg a deformált fejűek le nem csapják őket, egy hölgyemény pedig annyira buta, hogy amikor a szobában lévő szobrába valaki egy kést szúr, neki csak annyi esik le, hogy a szobrot újra helyre kell hozni. Amikor meg ráparancsolnak, hogy ajtót-ablakot, mindent zárjon be, hát nem nyitva felejti a pincét?



Az amorf fejűekről már jóval érdemesebb beszélni, nem semmi fickók ám ezek. Zombisan néznek ki, de futnak, mint a nyúl, gyilkolási módszereik meg igen fejlettek, és sokrétűek. Van, akit szimplán csak lelőnek egy géppisztollyal, van, akinek bevernek egy óriásit, hogy kettéáll tőle a füle, van, akinek a torkát harapják át Drakula módjára, van, akinek fulcisan kiszedik a szemét, de olyan hölgy is van, akinek lenyesik a jobb mellét (és persze némelyik rémség arra is talál módot, hogy aktuális női áldozatát először kis köpenykéjétől szabadítsa meg, közszemlére téve néhány kötelező cicit). Ja, és a tűzfegyverek sem ártanak nekik túlságosan.

Egy nagy vicc az egész, de eléggé fárasztó vicc. Képtelenség komolyan venni, és erre rímel a befejezés is, ami legalább tartalmaz némi öniróniát. Mindenesetre, a „Nightmare City” megtekintéséhez leginkább jó mulatást lehet kívánni.

Végeredmény: Egy vicces zombifilm, melyet nem biztos, hogy alkotói viccesnek is szántak

A film: 4 pont
Mint trash: 10 pont



Ilsa: She Wolf of the SS (1975)

Ilsa: She Wolf of the SS (1975)


Ilsa „Kommandantin” egy egész koncentrációs tábornak parancsol. Kedvelt szokása férfi rabokkal tölteni az éjszakát, napközben pedig női foglyokon végzett orvosi kísérletekkel múlatja az időt. Amikor a következő szállítmánnyal egy amerikai fogoly érkezik a táborba, Ilsa nem sokáig habozik, és ágyasává teszi a férfit. Nem sejti azonban, hogy a rabok - az amerikai hathatós közreműködésével - lázadást terveznek…

A talán leghírhedtebb darab a náci exploitation, avagy náciploitation műfajában bizony nem sokat vesztett annak az erejéből, ami a leghírhedtebbé tette. Van itt minden: laposra (holtra) verés, majd lábnál való felakasztás, kasztrálás, savban fürdetés, elektromos árammal történő sokkolás… a műfaj kedvelői (akik szerintem azért nincsenek olyan sokan) valószínűleg megtalálják számításukat Ilsa nőstényfarkas kalandjait figyelve. A címszerepben Dyanne Thorne-t láthatjuk, aki nálam gyenge közepest érő alakítást nyújt ellentétben a kevés férfi szereplővel, akik valamivel jobbak. Sajna a sztori elég rövidke: Ilsa szexel, kasztrál, kínoz, majd megint kínoz és még többet szexel; a végén van egy akciódús finálé lövöldözéssel megtöltve. Az egyik utolsó jelenet azonban könnyen emlékezetünkbe vésődhet: az ágyához kikötözött Ilsa rémülten figyeli, ahogy egyik, korábban alaposan megkínzott, félholt áldozata tetőtől-talpig véresen feléje kúszik; valószínűleg ezt a jelenetet kedveli Quentin Tarantino barátunk is, aki korábban kifejtette heves szimpátiáját e film iránt.

Mint írtam, a sztori nem túl bonyolult, és ez sajnos egy idő után túlontúl érezhető, sok minden nem történik a szexen és a kínzáson kívül, karakterfejlesztésre például egyáltalán ne számítsunk (ebből a szempontból az olasz „L'ultima orgia del III Reich” valamennyivel nívósabb darabja a műfajnak, mivel ott legalább egy kerek történetet mesélnek el az alkotók, és ez van feldúsítva a sok-sok X-Rated jelenettel).
Adódik tehát a kérdés, hogy ha az Ilsa ilyen sok szempontból nélkülözi a színvonalat, akkor mégis mi emeli a számos gyengécske olasz náci horror fölé? Nos, a válasz a rendező, Don Edmonds személyében keresendő (és lelendő meg), aki véleményem szerint nagyon jó munkát végzett. Pereg a cselekmény (az a kevéske), Edmonds profin rendez, mindig jó helyen van a kamera, nincsenek ostoba jelenetpótlások (más filmekből) és egyéb amatőrizmus (mint mondjuk a műfajban előfordult vonatos tákolmányokban).


Az Ilsa sikeres volt, ezért két folytatást is összedobtak utána (Ilsa, Harem Keeper of the Oil Sheiks (1976); Ilsa the Tigress of Siberia (1977)), plusz igen gondosnak nevezhető dvd-kiadásokat élt meg a film. Aki szeretne megismerkedni a műfajjal (vagyis bírja a non-stop szexet és kínzást német egyenruhákkal vegyítve) annak megkerülhetetlen lesz az Ilsa; a többiek inkább hagyják ki…

Végeredmény: a náci horrorfilmek minden „szépségét” felvonultató kultuszhulladék meglepően színvonalas rendezéssel

A film: 6 pont



I Spit on Your Grave (2010)

I Spit on Your Grave (2010)


Jennifer, a fiatal írónő visszavonul egy kis vidéki házba, hogy senkitől sem zavartatva alkosson. Ebben azonban megakadályozza négy helyi fickó és retardált barátjuk. A kvintett betör a fiatal nőhöz, és többször is erőszakot követ el rajta. Jennifer bosszúja azonban szépen sorban mindegyik tettest utoléri…

Az amerikai remake-őrület újabb állomásához érkeztünk el, ugyanis a híres-hírhedt „Day of the Woman”/”I Spit on Your Grave”, Meir Zarchi rendező műve sem kerülhette el a sorsát, és egy Steven R. Monroe nevű úriember irányítása alatt elkészült a feldolgozás.

Mit is várhatunk el egy feldolgozástól? Egy történet olyan újbóli filmre vitelét, amely napjaink világába ülteti a régi sztorit, és új elemekkel gazdagítja azt. Mit is kapunk manapság a feldolgozásoktól? Nem ezeket. Ma egy remake így készül: öljünk ki minden értelmes dolgot és mondanivalót az eredeti történetből és mintegy sallangként dobjuk a kukába, a helyére tegyük a filmbe azt, amitől - úgy gondoljuk - a mai fiatalság (a mozikban a kasszába pénzt csengető korosztály) majd szeretni fogja, és többször is megnézi, hogy nekünk több pénzünk legyen. Ja, és mindezt persze kevés energia ráfordításával, mivel forgatókönyvvel már nem nagyon kell bíbelődni.

Nos, az új „I Spit on Your Grave” tökéletesen megfelel a legújabb kori elvárásoknak, hiszen a borzongató atmoszférát, az „ember vs. természet”-aspektust és a főszereplőnő karakterét is sikeresen kipusztították belőle. Némiképp javítanom kell magam, hiszen az atmoszférából egy kevés azért maradt, méghozzá a film elején. Ekkor van egy-két „hangulatos” jelenet, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy ekkor még az új szolgaian másolja az eredetit. A természet szerepe szintúgy a kukában végzi, Monroe nem véletlenül hagyja ki Jennifer azonnali fürdőzését a tóban, majd a nő hosszas botorkálását a rajta elkövetett galád erőszak után. Monroe-nak úgy tűnik, nincs érzéke ilyen apró-cseprő dolgokhoz (melyeket egyébként úgy hívnak, hogy szimbólumok). A legfájdalmasabb azonban, hogy főszereplő írónőnk karakterét a film második felére nullára, sőt, megkockáztatom, a mínuszok tartományába sikerül leredukálni, hiszen egy C-kategóriás slasherre jellemző módon tűnik fel időnként szúrós tekintettel, hogy jól kivégezzen valakit. Míg tehát 1978-ban Jennifer egy hús-vér ember volt, akivel, és akinek fájdalmával azonosulni tudtunk (lásd templomi jelenet), most már csak egy gyilkológép, amely mechanikusan rója bosszúja köreit, és pusztán eszköz a forgatókönyvíró kezében, hogy a nagy gonddal kiagyalt kivégzéseket szemünk előtt végrehajtsa. Mert a kivégzések nagy műgonddal kiagyaltak, azt meg kell hagyni (a savas kádra még csettintenék is - ha egy Jason-filmben lenne, mert annak pont ez a lényege), csak éppen itt az emberi tényező vész el jóvátehetetlenül a buzgó ötletelés és hentelés közepette.





Ami még pluszként az alkotók eszébe jutott, azért sem osztanék plecsnit nekik. Az elkövetők nem négyen, hanem öten vannak, kiegészülnek ugyanis egy ritka béna seriffel, kinek motivációi szinte sehol nincsenek, ráadásul folyamatos idegrohamai elég fárasztóak. Az alakítások ilyenek-olyanok, a rosszfiúk többnyire őrjöngenek, mindegyikük igyekszik nagyon-nagyon gonosznak látszani. A retardáltat, Matthew-t játszó tag elég gyengus, a Jennifer bőrébe bújt Sarah Butlernek van egy-két jól sikerült jelenete a film első felében, a másodikban viszont már csak arra van degradálva, hogy szúrósan nézzen ki maga elé lógatott hosszú haja mögül.
Az erőszak naturalisztikus, de hát ez mondjuk manapság már nem újdonság. Arról viszont újra és újra elfeledkeznek az alkotók, hogy ha a szkript, az atmoszféra és a rendezés nincs a helyén, a legsokkolóbb erőszak-ábrázolás is csak unalmat válthat ki a nézőből. Valahogy így voltam ezzel itt is: ha az erőszak brutalitása nem lenne ilyen heves, nem is horror lenne filmünk műfaja, hanem thriller. Ja, és ha már thriller: van még egy thrillerszerű „fordulat” is a film legvégén (a seriff úr családjával kapcsolatban), de annyira kínos, hogy részletezni sem érdemes. Mint ahogy véleményem szerint - és az eddigi tapasztalatok alapján - abszolút nem érdemes a hetvenes évtized hírhedt exploitation-filmjeit leújrázni. Ezek a filmek erős lábakon álló történetekkel bírtak, az erőszak ábrázolása csak ezután következett, és szerves része volt a kifejezésmódnak (persze - tegyük hozzá - akkoriban is gyártottak sok szemetet, de közel sem annyit, mint ma). Hozzáértő kezek és agyak a történet érdekében alkalmazták a sokkolást és az erőszakot, míg manapság az egésznek tucatjellege van. Az 1978-as „Day of the Woman” a mai napig erőteljes exploitation dráma, míg a remake-re (melyben egyébként Zarchi bácsit executive producerként tüntetik fel a stáblistán - reméljük, ezzel járt valami zsebpénz is) valószínűleg egy-két hétig fogunk emlékezni a megtekintése után - vagy addig, amíg be nem tesszük a lejátszóba valamelyik Fűrészt…

Végeredmény: egy újabb felesleges remake azok sorában, melyek egy dolgot bizonyítanak, nevezetesen, hogy hogyan lehet a régi történetet elbaltázni

A film: 4 pont



2014. február 12., szerda

Il tuo vizio e una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave/Your Vice Is A Locked Room and Only I Have the Key (1972)

Il tuo vizio e una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave/Your Vice Is A Locked Room and Only I Have the Key (1972)



Oliviero Rouvigny kiégett író, papírra már semmit sincs kedve vetni, ellenben szeret inni, nőket felszedni, partira hívni a környékbeli dologtalan fiatalokat és őket is leitatni. Egy dolgot azonban mindenekfelett szeret: megalázni a feleségét. Irina egész élete jórészt szenvedés, ráadásul még ura Sátán nevű macskája is halálra idegesíti. A környéken váratlanul gyilkosság történik, egy fiatal nőt szúrnak halálra, akinek Olivieróval lett volna találkozója. A férfi rögtön a rendőrség célkeresztjébe kerül, ráadásul feltűnik a színen egy fiatal nő, aki gyorsan elcsavarja az író fejét…

Sergio Martino a hetvenes évek elején ontotta magából a giallókat. Igen stílusos, és remekül megírt filmek kerültek ki a Mester kezei közül, ráadásul előszeretettel csavargatta a befejezéseket is. A legjobban talán az 1971-ben készült „The Strange Vice of Mrs. Wardh” sikerült, amely „Szerelmi vérszomj” címen hazánkba is eljutott videokazettán (persze jól megvágva), de titkos kedvencem a rendezőtől, az „All the Colors of the Dark” (1972) is egy gyönyörű példája a műfajnak. Martino jól összeszokott stábbal dolgozott, állandó színészei közé tartozott George Hilton, Edwige Fenech és a pengeéles tekintetű Ivan Rassimov. Utóbbi kettővel a „Your Vice…”-ban is találkozunk, és mindketten azt nyújtják e giallóban, amihez értenek: Fenech szép és gyakran meztelen, Rassimov pedig a titokzatos, „mindig ott leselkedek valahol a közelben” figuráját hozza. A „Your Vice…” - melynek címe egyébként már a „The Strange Vice…”-ban feltűnik - rendhagyó giallónak tekinthető, mégpedig azért, mert a sztori félig-meddig egy Edgar Allen Poe-feldolgozás (erre utal az egyik címváltozat, az „Eye of the Black Cat”). A véres, műfajra jellemző gyilkosságok itt nem fordulnak elő oly nagy számban, ellenben több a suspense, egy idő után garantáltan nem fogjuk tudni kiismerni magunkat egyik szereplőn sem, hogy aztán a végére lehulljanak az álarcok mindenkiről, és a felügyelővel együtt mi is nagyot nézzünk azon, hogy mi is van a pincében a nagy hordó mögé befalazva.




A film nagy nyeresége (Fenech mellett, akit folyamatosan imád a kamera) Luigi Pistilli az iszákos Oliviero Rouvigny szerepében. Pistilli leginkább a Sergio Leone Fan Club számára lehet ismerős és közkedvelt („Pár dollárral többért”, „A jó, a rossz és a csúf”). A meggyötört feleséget Anita Strindberg játssza, aki hatásosan szenved, még ha néha kissé talán túl monotonon is.
Ha csúcspontot kellene választani a filmből, én ezúttal konvencionális módon a befejezésre voksolnék, amikor minden kiderül, és világossá válik az örök tanulság, miszerint a legaprólékosabban kitalált terv is csődöt mondhat. Emlékezetes még a nagy „gépelési” jelenet, amely sokunk számára ismerős lehet egy 1980-as klasszikusból, amelynek „Ragyogás” a címe…

A „Your Vice…” egy újabb szép darabja az itáliai giallóknak. Ez a film azonban nem beteges, szadista, vagy vértől csöpögő, hanem inkább a forgatókönyvre és a karakterekre támaszkodik. Biztosan lesz olyan, akinek ez lesz a kedvenc Martinója (nálam marad egyelőre első helyen a „Szerelmi vérszomj”), mint ahogy az is biztos, hogy mások inkább a brutálisabbakra szavaznak majd.

A dvd a Noshame mára tökéletesen beszerezhetetlen kiadványa. A forgalmazó majdnem minden címét átvette a Mya nevű vállalkozás, de a „Your Vice…” valamiért kimaradt a második kiadások sorából (a „The Strange Vice…” „Blade of the Ripper” címen jelent meg újra). Nagyon nagy kár.

Végeredmény: Egy remek giallo a műfaj fénykorából

A film: 9 pont



Il trono di fuoco/The Bloody Judge aka. Night of the Blood Monster (1970)

Il trono di fuoco/The Bloody Judge aka. Night of the Blood Monster (1970)


A 17. század végének Angliájában a lázadók meg akarják buktatni a királyt, kinek azonban számos elvakult híve, és nagy hadserege van. Az egyik feltétlen szolgálója ráadásul George Jeffries bíró (Christopher Lee), akitől mindenki retteg, hiszen kedvelt szórakozása a törvény legszigorúbb alkalmazása (értsd: halálos ítélet) minden lázadóra és boszorkányra, akit csak a színe elé állítanak. Mikor az ifjú Mary testvérét, Aliciát Jeffries kivégezteti, Mary összeszűri a levet egy környékbéli Earl fiával, aki mellesleg tevékeny résztvevője a lázadásnak…

Jess Franco, az exploitation európai mestere követte el ezt a történelmi horrort, melyet… hát, maradjunk annyiban, ahányan forgalmazták, illetve egyéb módon bábáskodtak fölötte, annyiféle változatra darabolták szét. Talán mondanom sem kell, a hivatalos, PG-s (Parental Guide) változatból kimaradt a kínzási jelenetek többsége, valamint a szépséges szöszi, Maria Röhm fürdőzése, illetve „nyelvelése”.
A háborús jelenetek egész profin kivitelezettek, dörögnek az ágyúk, hullanak a lovak lovassal együtt, bár az igen feltűnő, hogy túl sok statisztát nem sikerült mindehhez szerezni. Franco elmondása szerint 5000 dollárból, vagyis nem túl drágán hozta össze a háborúzást, a forgatási helyszínek pedig Portugália és Spanyolország között váltakoztak.



A film maga nem rossz, bár a szereplők néha nem túl logikusan cselekszenek; Franco azonban jól kézben tartja a dolgokat (a Rendező Úr régebbi munkái valahogy színvonalasabbak, kevésbé összecsapottabbak, mint mondjuk a nyolcvanas évtizedből valóak). A legjobb dolog Lee, akin látszik, hogy nagy kedvvel vetette magát karakterébe (ekkoriban, a nagy Hammer-hullámok közepette Lee-nek nagyon jól jött egy másfajta szerep).

A dvd remek, profi kiadvány. Duplalemezes, digipakos változat Németországból a Starlightfilm nevű kiadótól. Régi, német változat sztereóban, külön lemezen; új, teljes változat 5.1-ben… utóbbi toldozott-foltozott, angol (német feliratos), és spanyol nyelvű szegmensekkel, melyek gyengébb képminőséget képviselnek, mondjuk érthetően. Tonnányi extra is van, beszélgetés Lee-vel és Francóval, előzetesek, plusz háttéranyagok tömkelege. Egyedül a német cím vicces (bár erről a kiadó természetesen nem tehet), a filmnek mondhatni semmi köze nincs Blackmoorhoz; Franco jól be is olvas így utólag a címadóknak.

Végeredmény: Történelmi dráma Franco-módra: egy zseniális Christopher Lee, és sokat szenvedő „eurószépségek” két kínzás között

A film: 7 pont
A dvd: 10 pont