Invázió/The Invasion (2007)

Invázió/The Invasion (2007)

Igen, ez a testrablók sokadik támadása. Ezúttal Nicole Kidman harcol az érzelemmentes populáció, és a rátörő álmosság ellen. Hogy milyen eredménnyel? Ha a történetet nézzük, ezúttal kivételt teszek, és lelövöm a poént: bő másfél órányi futkosás és meredt nézés után beáll a teljes happy end. Szerintem ezzel nem okoztam nagy meglepetést, hiszen napjainkban a filmkészítők szinte csak ilyen befejezéseket forgatnak, hogy „a néző jó érzéssel távozzon a moziból” (és hogy a termék több pénzt hozzon a konyhára, teszem hozzá). Ha a produkció minőségét vizsgálom, bizony hajlok rá, hogy egy erős elégségessel honoráljam a hollywoodi remake-hullám eme díszpéldányát, amely egy dologban sikeres igazán: alaposan lealázza a német Oliver Hirschbiegel hírnevét.

Hirschbiegel egy újabb áldozati bárány azon a vágóhídon, amelyet Hollywoodnak neveznek, és amelynek a hentesbárdjait különböző dilettáns stúdiófőnökök tartják a kezükben.

„Te, ez „A bukás” egészen oké film, nem?”

„Ja, ügyes gyerek, aki ezt összehozta.”

„Hívjuk át hozzánk, hátha csinál nekünk is egy kis pénzt.”

„Oké, de valami rutinfeladatot kapjon, amiből elvileg nem lenne sok lóvé.”

„Rendben, kapjon egy riméket, ahhoz szinte forgatókönyv sem kell.”

Ez egy képzelt beszélgetés volt egy pár főfejes irodájából, ahová véletlenül eljutott egy példány „A bukás” című, véleményem szerint rendkívül jól sikerült német történelmi drámából. Hirschbiegel ezután megkapta a munkát, vagyis csatlakozott John Woo-hoz, vagy Jackie Chan-hoz, hogy csak két nevet említsek azok közül, akik kultikus munkásságukat Amerikában megbízható iparosságra cserélték le.

De hogy a filmről is ejtsek néhány szót: az „Invázió” egy remake a remake-ek végtelen sorában. Technikailag megbízható, forgatókönyvileg gyenge, színészileg hol ilyen, hol olyan. További egyezés a sok-sok buta újrával az is, hogy itt is működött a „dobjunk ki minden értékes, de a nézőnek biztosan unalmas dolgot az eredetiből, és tegyünk be helyette még több üldözést és rohangálást” elve.

Kidman rajongói mindazonáltal élvezkedhetnek: kedvencük szinte egy minutumra sem tűnik el a vászonról, látjuk közelről ijedezni, szenvedni, könnyezni, verekedni, szépen mosolyogni; hozza is a formáját, bár időnként látszik rajta, hogy inkább valami nagyobb színészi kihívás foglalkoztatná.

Daniel Craig-en jókat lehet derülni, körülbelül annyira hiteles fehér köpenyben, mintha mondjuk Bruno Ganz helyett Will Ferrell játszotta volna Hitlert (csak hogy Hirschbiegelnél maradjunk). A többiek majdnem mind felejthetőek, többnyire szerepük szerint meredten kell nézniük, de ezt azért jól megoldják. Kritikájuk mindazonáltal az is, hogy a kötelező, kihagyhatatlan, megkerülhetetlen régi szereplő cameójában Veronica Cartwright a karakterére eső pár percben is megkavarja az állóvizet.

Pedig azért akadnának jó dolgok: izgalmas (bár nagyon rövidre szabott) a „ki mutat érzelmet az utcán?”-játék, és remek pillanat az is, amikor a vonaton Kidman egy fémtartóban nagy adag „emberi” hártyát talál. És a történet is rengeteg kiaknázható drámaiságot, igazi karaktertanulmányokat rejt magában. Azonban itt a nagy bökkenő: ha a fejesek Hollywoodban inkább bunyót akarnak, akkor szépen elköszönnek a rendezőtől, majd őt utólag porig alázva hívnak egy iparost a futószalag mellől hogy helyettesítse, mindenkit visszazavarnak utóforgatásra és - minő meglepetés - betoldanak egy csomó akciójelenetet. Nesze neked, drámaiság…

És így a végterméken bizony meglátszik, hogy sokáig fércelték, foltozgatták a vágószobában, az utólag beerőltetett jelenetek többnyire teljesen feleslegesek, ráadásul a nagy kapkodásban olyan méretes bakik is becsúsztak, mint például Kidman esete a leláncolt ajtóval.

Zárszó? Nagyon sajnálom Hirschbiegelt, nem ezt érdemelte volna…

A film megjelent Magyarországon dvd-n (szégyen: a korábbi változatok persze nem, mert ugye minek), fapados kiadásban.

Végeredmény: "Csináljunk remake-et", jelentése: "Rontsuk el, ami jó volt"

A film: 4 pont

A dvd: 6 pont