2014. február 12., szerda

Il rosso segno della follia/Hatchet for the Honeymoon (1970)

Il rosso segno della follia/Hatchet for the Honeymoon (1970)


Gyilkosság történik egy vonaton, az áldozat egy újdonsült házaspár. A véres tettet egy kisbaltával követte el az ismeretlen tettes, akiről mi, nézők nemsokára megtudjuk, hogy egy óriási házban tengeti nélkülözőnek éppen nem nevezhető hétköznapjait, és egyetlen kedvelt szórakozása az, hogy egy titkos szobában menyasszonyi ruhákból álló gyűjteményét nézegeti. További áldozatokat is tervez természetesen, hiszen célja az, hogy felderítse gyerekkori traumáját. Házassága romokban hever, de amikor úgy dönt, hogy felesége is megérett az áldozati listára való feliratkozásra, nem várt fordulat következik…

Mario Bava 1970-es filmje tulajdonképpen igazi csemege a giallók kedvelőinek. Gyönyörű operatőri munka, szürreális beütések, remek hangulat; a főszereplő, Stephen Forsyth pedig nagyon egyben van. A produkció csúcspontja mindenképpen az a jelenet, amikor sorozatgyilkosunk fegyverrel a kezében ráront feleségére (Dagmar Lassander) a hálószobában; fején menyasszonyi dísszel, nőiesre kisminkelt arccal félelmetes látványt nyújt.
Bava művének egy negatívuma van, de az sajnos elég nagy: az előbb vázolt zseniális jelenet után a film kísértethistóriává változik át, mintha a rendező nem igazán tudta volna hogyan folytatni (befejezni) a történetet. Ez valahogy számomra csalódás volt a rendkívül erős felvezetés után, de azért ne aggódjunk, az utolsó félóra is szerez még kellemesen borzongató perceket a nézőjének.




Lehet, hogy unalmas, de ismételten ki kell térnem az amerikai movie guide-ok véleményére Bava művét illetően. Egy dolog üti meg igazán az ember szemét, nevezetesen az, hogy a film története egy „hard-to-follow plot”. Hát, ha a tisztelt tengerentúli kritikusunknak a „Hatchet…” története nehezen követhető, akkor már értem, miért alázta porig például a „The Psychic” című mestermunkát Fulcitól: Fulci giallója láttán valószínűleg már negyedóra után értetlenül és zavartan forgatta a szemét, és nyomkodta a gyorsító gombot távirányítóján. Vagy lehet, hogy a kritikus bácsi egy agyonvágott változatot nézett? Nem hinném, mivel a „Hatchet…” egy szimpla PG-t kapott besorolásként, és tényleg nem annyira véres és szexuális a tartalma, mint mondjuk egy Sergio Martino-féle giallónak. Vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy lexikonos barátaink a klasszikus olasz bűnügyi filmek láttán sok-sok későbbi, amerikai thrillerben felhasznált (lenyúlt) elemmel találkoznak, és ez egy kicsit kényelmetlen?

Végeredmény: Kellemes Bava kisebb hibákkal

A film: 8 pont



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése