I Spit on Your Grave (2010)
Jennifer, a fiatal írónő
visszavonul egy kis vidéki házba, hogy senkitől sem zavartatva alkosson. Ebben
azonban megakadályozza négy helyi fickó és retardált barátjuk. A kvintett betör
a fiatal nőhöz, és többször is erőszakot követ el rajta. Jennifer bosszúja
azonban szépen sorban mindegyik tettest utoléri…
Az amerikai remake-őrület
újabb állomásához érkeztünk el, ugyanis a híres-hírhedt „Day of the Woman”/”I
Spit on Your Grave”, Meir Zarchi rendező műve sem kerülhette el a sorsát, és
egy Steven R. Monroe nevű úriember irányítása alatt elkészült a feldolgozás.
Mit is várhatunk el egy
feldolgozástól? Egy történet olyan újbóli filmre vitelét, amely napjaink
világába ülteti a régi sztorit, és új elemekkel gazdagítja azt. Mit is kapunk
manapság a feldolgozásoktól? Nem ezeket. Ma egy remake így készül: öljünk
ki minden értelmes dolgot és mondanivalót az eredeti történetből és mintegy
sallangként dobjuk a kukába, a helyére tegyük a filmbe azt, amitől - úgy
gondoljuk - a mai fiatalság (a mozikban a kasszába pénzt csengető korosztály)
majd szeretni fogja, és többször is megnézi, hogy nekünk több pénzünk legyen.
Ja, és mindezt persze kevés energia ráfordításával, mivel forgatókönyvvel már
nem nagyon kell bíbelődni.
Nos, az új „I Spit on Your
Grave” tökéletesen megfelel a legújabb kori elvárásoknak, hiszen a borzongató
atmoszférát, az „ember vs. természet”-aspektust és a főszereplőnő karakterét is
sikeresen kipusztították belőle. Némiképp javítanom kell magam, hiszen az
atmoszférából egy kevés azért maradt, méghozzá a film elején. Ekkor van egy-két
„hangulatos” jelenet, bár ez leginkább annak köszönhető, hogy ekkor még az új
szolgaian másolja az eredetit. A természet szerepe szintúgy a kukában végzi,
Monroe nem véletlenül hagyja ki Jennifer azonnali fürdőzését a tóban, majd a nő
hosszas botorkálását a rajta elkövetett galád erőszak után. Monroe-nak úgy
tűnik, nincs érzéke ilyen apró-cseprő dolgokhoz (melyeket egyébként úgy hívnak,
hogy szimbólumok). A legfájdalmasabb azonban, hogy főszereplő írónőnk
karakterét a film második felére nullára, sőt, megkockáztatom, a mínuszok
tartományába sikerül leredukálni, hiszen egy C-kategóriás slasherre jellemző
módon tűnik fel időnként szúrós tekintettel, hogy jól kivégezzen valakit. Míg
tehát 1978-ban Jennifer egy hús-vér ember volt, akivel, és akinek fájdalmával
azonosulni tudtunk (lásd templomi jelenet), most már csak egy gyilkológép,
amely mechanikusan rója bosszúja köreit, és pusztán eszköz a forgatókönyvíró
kezében, hogy a nagy gonddal kiagyalt kivégzéseket szemünk előtt végrehajtsa.
Mert a kivégzések nagy műgonddal kiagyaltak, azt meg kell hagyni (a savas kádra
még csettintenék is - ha egy Jason-filmben lenne, mert annak pont ez a
lényege), csak éppen itt az emberi tényező vész el jóvátehetetlenül a buzgó
ötletelés és hentelés közepette.
Ami még pluszként az alkotók
eszébe jutott, azért sem osztanék plecsnit nekik. Az elkövetők nem négyen,
hanem öten vannak, kiegészülnek ugyanis egy ritka béna seriffel, kinek
motivációi szinte sehol nincsenek, ráadásul folyamatos idegrohamai elég
fárasztóak. Az alakítások ilyenek-olyanok, a rosszfiúk többnyire őrjöngenek,
mindegyikük igyekszik nagyon-nagyon gonosznak látszani. A retardáltat,
Matthew-t játszó tag elég gyengus, a Jennifer bőrébe bújt Sarah Butlernek van
egy-két jól sikerült jelenete a film első felében, a másodikban viszont már
csak arra van degradálva, hogy szúrósan nézzen ki maga elé lógatott hosszú haja
mögül.
Az erőszak naturalisztikus,
de hát ez mondjuk manapság már nem újdonság. Arról viszont újra és újra
elfeledkeznek az alkotók, hogy ha a szkript, az atmoszféra és a rendezés nincs
a helyén, a legsokkolóbb erőszak-ábrázolás is csak unalmat válthat ki a
nézőből. Valahogy így voltam ezzel itt is: ha az erőszak brutalitása nem lenne
ilyen heves, nem is horror lenne filmünk műfaja, hanem thriller. Ja, és ha már
thriller: van még egy thrillerszerű „fordulat” is a film legvégén (a seriff úr
családjával kapcsolatban), de annyira kínos, hogy részletezni sem érdemes. Mint
ahogy véleményem szerint - és az eddigi tapasztalatok alapján - abszolút nem
érdemes a hetvenes évtized hírhedt exploitation-filmjeit leújrázni. Ezek a
filmek erős lábakon álló történetekkel bírtak, az erőszak ábrázolása csak
ezután következett, és szerves része volt a kifejezésmódnak (persze - tegyük
hozzá - akkoriban is gyártottak sok szemetet, de közel sem annyit, mint ma).
Hozzáértő kezek és agyak a történet érdekében alkalmazták a sokkolást és az
erőszakot, míg manapság az egésznek tucatjellege van. Az 1978-as „Day of the
Woman” a mai napig erőteljes exploitation dráma, míg a remake-re (melyben
egyébként Zarchi bácsit executive producerként tüntetik fel a stáblistán -
reméljük, ezzel járt valami zsebpénz is) valószínűleg egy-két hétig fogunk
emlékezni a megtekintése után - vagy addig, amíg be nem tesszük a lejátszóba
valamelyik Fűrészt…
Végeredmény: egy újabb
felesleges remake azok sorában, melyek egy dolgot bizonyítanak, nevezetesen,
hogy hogyan lehet a régi történetet elbaltázni
A film: 4
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése