2020. augusztus 27., csütörtök

La punition/The Punishment (1973)

 La punition/The Punishment (1973)

Egy férfi vérben ázva terül el a szórakozóhely padlóján. A következő pillanatban egy férfi (az elhunyt jobbkeze) és egy szőke nő hagyja el sürgősen a helyszínt. Kevesen tudják, de a szőke nő, Britt korábban a most már halott férfi rabszolgája volt, és egy elhagyatott épületben a legkegyetlenebb kínzásokat kellett kiállnia, csak hogy engedelmességet tanuljon…

A szörnyű bánásmód oka egy vendég, aki - miután senkitől sem zavartatva magát - a táncparketten erőszakolta meg hősnőnket, a főnök elé tántorog, és közli vele, hogy áldozata sírt, és ez neki nem kedvére való. Mivel a kedves vendég észrevételeit a címzett megszívleli, Britt nemsokára egy szexuális segédeszközökkel ellátott „hálószobában” találja magát, ahol napokon át kénytelen a legperverzebb vendégek (van közöttük pap bőrébe bújó, öltönyös szadista korbáccsal, de még egy televíziós celeb is) kedvére tenni. 




Pierre-Alain Jolivet (akinek összesen 5 rendezése volt, és érdekes módon mindegyiknél ő volt az író is) filmje nem válogat az eszközökben, és legalább annyira nyíltan mutatja be a szadizmust, mint az „O története”. A rabságba ejtett nőt korbácsolják, megalázzák, agyba-főbe verik, de a cél megvalósul, és a „betanítás” sikeres lesz, Britt teljesen elveszíti személyiségét és akaratát. 

Igen emlékezetes jelenetek sorakoznak a szemünk előtt, de leginkább talán a főszerepet játszó Karin Schubert szépsége, a néhol szürreális stílus és a „hálószoba” padlóján sodródó falevelek maradhatnak meg az emlékezetünkben. 

Végeredmény: Perverzió-sztori francia módra tragikus véggel és attraktív főhősnővel

 A film: 10 pont  

2020. január 5., vasárnap

Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)


Salo, avagy Sodoma 120 napja/Salo o le 120 giornate di Sodoma/Salo, or The 120 Days of Sodom (1975)
Pasolini utolsó rendezése - azt hiszem, nyugodtan állítható - a filmtörténelem talán legvitatottabb alkotása. Bemutatását óriási botrány övezte, és övezi a mai napig is. Számos helyen betiltották (Magyarországon a kilencvenes években vetíthették le először), és ha a film valamilyen módon szóba kerül, biztosak lehetünk benne, hogy azonnal indulatokat fog kavarni. Lám, ez is egy jellegzetessége a hatvanas-hetvenes éveknek: az ekkor készült filmek közül nem kevés óriási botrányt kavart, és megosztotta a közönséget. Manapság - és ha már a Salo, akkor ez különösen az olasz filmgyártásra igaz - sajnos langyos állóvíz folydogál a csapból. De visszatérve 1975-be: szerintem aki tudja, hogy egy erőteljesen baloldali érzelmű rendező a fasizmusról készített filmet, és története során Sade márki írására támaszkodott, az azt is tudhatja, hogy a mű megtekintésekor mire számítson. A Salo egy hihetetlenül brutális mozgókép, és gyakran nagyon nehéz nézni. A Salo ugyanakkor elképesztően lenyűgöző produkció is, csak azt kell elfogadnunk, hogy 1975-ben nem éppen a stilizált, hanem inkább a grafikus szex és erőszak korszakát élte az itáliai filmgyártás (és bizony az amerikai is!).

A Salo szimbólumairól, mondanivalójáról és szándékáról már sokszor, sok helyen sok mindent színvonalasan leírtak, ezért én inkább először a történetre térnék ki. A cselekmény röviddel a második világháború befejezése előtt játszódik a nem túl hosszú életű Salói Köztársaságban. A fasiszta miniállamban négy nemesúr elhatározza, hogy gondosan kiválasztott fiatal áldozatait különféle perverzióknak veti alá, majd brutálisan meggyilkolja. Néhány, pályafutása csúcsán már túljutott prostituáltat is felfogadnak, hogy azok perverz történetekkel szórakoztassák őket, majd elvonulnak egy kastélyba. A rendet szintén gondosan kiválasztott fegyveresek vigyázzák, akik hasonlóan az áldozatokhoz a civilek közül lettek szelektálva. A történéseket időnként epizódcímek vezetik be; például „A szar körei”, vagy „A vér körei” alapján nagyjából el lehet képzelni, hogy mi következik. (Az előbbi címszó alatt történteket egyébként sokan a fogyasztói társadalom egyfajta kritikájaként értelmezték; ebbe azonban én inkább nem mennék bele, mert szerintem az igazán jó filmek sokféleképpen értelmezhetők, és ez a Salóra is érvényes.)





A történet innentől kíméletlenül halad tovább a kegyetlenségben talán felülmúlhatatlan befejezés felé: az áldozatokat, fiúkat és lányokat többször megerőszakolják, megalázzák, ostoba játékokat játszatnak velük. A film gyűlölői mindezt undorítónak és nézhetetlennek tartják, csakhogy itt a bökkenő: véleményem szerint a gyűlölők a cselekményt gyűlölik, vagyis ezzel magát a fasizmust, mint az erőszak olyan formáját, amelyet ekkoriban meglehetősen elborult elméjű figurák törvényes államformává próbáltak tenni. Ennek az ideológiának az alapja az erőszak, és az ilyen ideológiát (amely több millió áldozatával sokszorosan bizonyította, hogy az erőszak az egyetlen eszköze) nem tudom, hogy hogyan másképpen lehetne bemutatni, mint ahogyan a Salo: viszolygást, undort kelt, és a teljes tehetetlenség érzetét ébreszti fel nézőjében. A Salo ugyanakkor rendkívül személyes alkotás is, Pasolini teljes lényét tartalmazza: a szélsőjobboldal iránt érzett gyűlölete (a négy fasiszta uraság közül egyik undorítóbb, mint a másik) éppúgy maximális erővel található meg benne, mint (grafikus szexjelenetek formájában) saját homoszexualitása.

Technikailag szintén kiemelkedő a Salo. Az operatőri munka (Tonino Delli Colli) kifogástalan, különösen az utolsó, hírhedt jelenetsorban, amikor a néző kénytelen felvenni a távcsövön leselkedő uraságok látószögét. A zene óriási kontrasztot alkot: kifejezetten andalító, mondhatni szalonzenét hallunk eleinte, majd legvégül (Ennio Morricone).
(Érdekesség, hogy az események és a zene ordító kontrasztjának eszközét négy évvel később Ruggero Deodato a Cannibal Holocaust című újabb botrányfilmjében is milyen hatásosan alkalmazta.) Pasolini rendezése is elsőrangú, ugyanakkor érdekes, hogy egyik színésznője állítása szerint gyakran forgatókönyv nélkül dolgoztak, csak összegyűlt a stáb a forgatáshoz, és megbeszélték, hogy az adott napon mit vegyenek fel. Ennek némileg ellentmond, hogy az utolsó jelenetsor felvételén készült archív filmanyag azt mutatja, Pasolini már előre tudta, hogy egy-egy jelenet hogyan fog kinézni, és mit akar kihozni belőle.








És még egy fontos dolog: a Salo technikai megvalósítását szerintem a nézők jelentős hányada csak a második megtekintést követően tudja értékelni (már ha sor kerül rá). A vásznon történtek annyira erőteljesek, hipnotikus hatásúak, hogy nem sok mindenkit hagynak valamilyen reakció nélkül. Az egészséges reakció, amit legtöbben éreznek, az undor; és itt kell kettéválasztanunk a dolgokat: nem a film iránt kell undort éreznünk, hanem aziránt, amit bemutat (ha valaki nem bírja végignézni, a Salo már annál is elérte a hatást). És, véleményem szerint ez így is van rendjén, hiszen ne feledjük, mindaz, amit Pasolini filmjében látunk, valóban megtörtént.

Az idehaza a korábban az Odeon, majd a Fantasy Film által kiadott dvd eléggé vékonyka (a lehetőségekhez képest), a külföldi kiadások ellenben dúskálnak a jobbnál jobb extrákban, mint például a Criterion lemeze, vagy a BFI kékje. Külön ajánlom a német bluray-t, egy bő másfél órás kerekasztal beszélgetés során megszólal a cenzor, a támogató és a semleges személy is.

Végeredmény: A szadizmus és a fasizmus tökéletes látlelete, egyben egy rendezőzseni hattyúdala 

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


FUTOTTAK MÉG


FUTOTTAK MÉG

Female Teacher: In Front of the Students/Onna kyôshi: Seito no me no maede (1982)


R.: Yasuaki Uegaki

Egy tanárnő nemi erőszak áldozatává válik, majd ezután a feltételezett elkövető barátnőjével az oldalán el is rabolja a tanerőt, a többit, a tonnányi perverziót pedig elképzelhetjük. Masszívan nőellenes japán darab, mely szerint a nők valójában az erőszakra gerjednek; a tettes kilétére két perc után rájöhetünk, a szex és erőszak kettőse pedig bár elnyújtott, de így sem képes másfél órára sem kihúzni a játékidőt.

A film: 4 pont

Drifting Into Chaos/Kageki honban: Midareru (1989)


R.: Sachi Hamano

Két fiatal lány három kéjbűnöző fogságába esik - a két férfi, egy nő felállású trió válogatott perverzióknak veti alá a lányokat, és ebbe még egy tolószékes öregurat is bevonnak. Újabb japán erőszakfilm a „The Last House on the Left” nyomdokain kevesebb történettel és sokkal több szexszel (és meglepetésre még spermával is, bár a szokásos optikai cenzúra is jelen van). Ha kihagyjuk ezt a röpke órácskát, az égvilágon semmit sem veszítünk.

A film: 2,5 pont

Szellemek háza/Winchester (2018)


R.: Michael Spierig, Peter Spierig

Dr. Price-t - aki maga is a múltbéli szellemeivel küzd - egy hatalmas ház úrnője (Helen Mirren) várja pszichológiai (vagy inkább: elmeorvosi) vizsgálat céljából. De vajon mi, vagy mik lehetnek bezárva a ház bereteszelt szobáiban? Teljességgel ötlettelen házas-szellemes horror a szokásos mennyiségű CGI-vel, de minimális izgalommal. Még Mirren sem képes emelni a produkció középszerűségén.

A film: 4 pont

A boszorkány/The VVitch: A New-England Folktale (2015)


R.: Robert Eggers

Csalódást keltő kosztümös horror egy héttagú farmer családról, ahol a legkisebb gyermek nyomtalanul eltűnik, a tinédzser lány pedig boszorkányság vádja alá kerül. Vékony sztori, karót nyelt alakítások, jelentéktelen finálé: az igazi horrorért ugyanezen stúdió (A24) Örökség és Fehér éjszakák című filmjeinek megtekintése javasolt.

A film: 4,5 pont

Caged - Le prede umane aka. Caged Women (1991)


R.: Leandro Lucchetti

Tipikus, futószalag WIP-film, melyben egy kis dugi-kábítószer „váratlan” fellelése nyomán hősnőnk egy, még a megszokottnál is undorítóbb pöcegödörbe (polgári nevén: börtönbe) kerül, ahol még sok-sok sorstársnője senyved (némelyikük ritka idétlenül a falhoz kötve, mely köteléktől aztán seperc alatt ki lehet bújni…). Folyamatosan meztelen hősnő, dilettáns alakítások: ezúttal semmi új a WIP-nap alatt.

A film: 1,5 pont

Hullajó!/Braindead aka. Dead Alive (1992)


Hullajó!/Braindead aka. Dead Alive (1992)


Mi történik, ha egy messze földről a városba tévedt patkánymajom megharap valakit? Nos, az illető kissé bezombul. És mi történik az erről szóló filmben? Hektoliterszámra elkezd ömleni a vér. Igen, ez a Hullajó! című Peter Jackson-film, ahol a rendező még csak bontogatta tehetsége szárnyait (hogy aztán pár év múlva böhöm nagy hollywoodi eposzokkal James cameronos magasságokba emelkedjen).

Ami előre bocsátandó: a „Hullajó!” megtekintéséhez gyomor kell, méghozzá olyan gyomor, amely bírja vért, a sok-sok vért (csak az utolsó jelenethez 300 liter (!) művért használtak fel az alkotók). Kultikus film ez, óriási rajongótáborral, bár én nem tartozom ennek a tábornak a keményvonalasai közé. A rengeteg vért még csak-csak megemésztem (eléggé túlzásnak éreztem a mennyiséget, de jó, legyen), de a főszereplő bugyutaságát azért már nehezen bocsátom meg az íróknak. A Timothy Balme által játszott Lionel annyira kétbalkezes, hogy az már fárasztó. Mindazonáltal a komédiázás többnyire sikeres (a kedvencem: „Az Úr nevében rúgom szét a valagatok!” - mondja a közelharcban jártas tisztelendő atya), csak éppen túl sok (az egyik legutoljára forgatott jelenetet, a babakocsi tologatást a parkban különösen megspórolhatták volna). Jackson egyébként minimális költségvetésből, 11 hét alatt zavarta le a forgatást, és már ezekből az adatokból, valamint a kész produkcióból látszik, hogy ez a fickó azért már ekkor értette a szakmáját.






Érdekes módon a vér literszámra való öntése ellenére a korhatároló bizottságnál népszerű volt a film, a BBFC-nél (Anglia) például még a 15 évre is volt esélye. Magyarországon vhs-en a Flamex forgalmazta, ha minden igaz, vágatlanul (de hányászacskót a kölcsönzőink nem adtak hozzá, mint például Svédországban). Ha javasolhatok valamit, a filmet lehetőleg étkezés előtt, éhgyomorra tekintse meg a Kedves Olvasó. Aztán ha az érzékenyebbek elalélnának a rengeteg letépett végtag és fröcskölő belsőségek láttán, jusson eszükbe, én szóltam…

Végeredmény: Hihetetlenül ötletes, végtelenségig gusztustalan, féktelen horrorkomédia több hordónyi vérrel

A film: 8,5 pont


2019. december 23., hétfő

Más világ/The Others (2001)


Más világ/The Others (2001)


A második világháború idején az elhagyatottnak látszó, ködlepte házhoz három ember érkezik, két idősebb, Mrs. Mills és Mr. Tuttle, valamint a fiatal (és néma) Lydia. A trió szolgálói állást keres és a ház asszonya, Grace rövid hezitálás után igent mond. Grace két gyermekével él együtt a tágas szobákban, a gyerekek különleges betegsége miatt állandóan behúzott függönyök mögött. Nem telik el sok idő, és furcsa dolgok kezdenek történni a házban: az emeletről dörömbölés hallatszik, a zongora magától játszani kezd, az egyik gyerek, Anne pedig - elmondása szerint - találkozik egy Victor nevű fiúval a hálószobában. Nagyon úgy tűnik, valakik betolakodtak Grace házába…

Alejandro Amenábar három nagy visszhangra találó filmet forgatott 1996 és 2001 között. Mindhárom a thriller és horror műfajában fogant, a „Halálos tézis” a snuff-filmes miliőben játszódik, a „Nyisd ki a szemed” egy természetfeletti elemekkel operáló thriller, míg tárgyalt filmünk egy igazi házas/kísértetes horrorsztori. És nem is akármilyen. A „Más világ” azon remekművek sorát gyarapítja, amelyek pillanatnyi megingás, színvonalesés nélkül peregnek le és visznek végig egy receptet, melynek lényege, hogy Amenábar a gondosan felépített jelenetek végére, olyan 10-15 percenként alaposan ráhozza a frászt a nézőre. Ezeknek a csúcspontoknak természetesen rendkívül hatásosnak kell lenniük, hiszen sikertelenség esetén a következő negyedóra is el lenne temetve. A spanyol rendező azonban nem követi el ezt a hibát, és a csúcspontok a „Más világ” legemlékezetesebb jeleneteivé avanzsálnak. A közbülső időben a karakterek és a szkript gyönyörűen építkeznek, egyrészt a remek színészgárda, másrészt Amenábar rendkívüli írói képességeinek köszönhetően. Nicole Kidman eredetileg nem akarta elvállalni a főszerepet (éppen a Moulin Rouge-ból jött, és túl erősnek találta a stílusváltást), ami nagy kár lett volna, hiszen emlékezetesen játssza a kezdetben határozott, ám egyre jobban elbizonytalanodó Grace-t. Semmi túl-ijedezés, ripacskodás, (ekkor még éppen) Tom Cruise-né remek partnere a forgatókönyvnek. A két gyerkőc is remek (kár, hogy azóta túl sokat nem hallottunk felőlük), megérte 5000 jelentkezőből válogatni. A három jövevény kiismerhetetlen (egyikük neve meg mintha tisztelgés lenne „Az elcserélt gyermek” felé), kezdetben talán velük azonosulhatunk, aztán egyre ijesztőbbek lesznek, az egyik legfélelmetesebb képsor alatt lassan közelítenek felénk a távolból és pont eközben tudunk meg róluk néhány fontos dolgot, ami némileg más megvilágításba helyezi őket, még jobban megijesztve a nézőt.







Ha már az ijesztő jeleneteknél tartunk, a befejezés is okkal pályázik az aranyéremre e téren. Megmondom őszintén, rég nem borzongtam akkorát (és olyan kellemeset), mint amikor a két halálra rémült gyermekre valaki rányitja a szekrényajtót (mellesleg ez a sokk vezeti be a nagyszerűen kidolgozott finálét).

Többet vétek lenne elárulni erről a szépséges horrorfilmről, amely visszafogott sztár-főszereplőjével, remek mellékalakjaival és a legfontosabbal, kitűnő forgatókönyvével kötelező néznivaló és amely játszi könnyedséggel lehagyja még a hasonló tematikájú „Hatodik érzék”-et is.

A korábban dvd-n is kiadott film nagy nehezen kijött bluray-en is idehaza. Sajnos semmi extrát nem tartalmaz, de tekintve, hogy például a vele egy szinten álló mestermű, a spanyol „Árvaház” semmi bluray-t nem kapott, csak egy csonkolt képarányú dvd-t, inkább ne szóljunk egy szót sem.

Végeredmény: Egy nagy ház, sötét szobák, ijesztő hangok és Nicole Kidman - borzongatás felsőfokon

A film: 10 pont

2019. november 1., péntek

The Funhouse (1981)


The Funhouse (1981)


Két fiatal pár esti programként a vándorcirkuszt választja. A fiatalok a szórakozást megspékelik azzal, hogy az éjszakát szintén ezen a helyen töltik. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem éppen nyugalmas percek várnak az ifistákra, tanúi lesznek ugyanis egy gyilkosságnak. Ekkor elszabadul a pokol, és hőseinknek menekülniük kell az ijesztő kulisszák között…

Ezután a vhs-korszak kazettaborítóit idéző tartalomismertető után sajnos erőteljes szóismétlésbe fogok bonyolódni, az alábbiakban egy 1974-es klasszikus horror címe igen sűrűn lesz olvasható. Ugyanis a „The Funhouse” szintén Tobe Hooper műve, aki ekkor, 1981-ben még mindig nem tudott elszakadni kedvenc témájától. Ez a téma pedig nem más, mint „fiatalkorú férfi és női egyedek néhány olyan dühöngő őrült birodalmába tévednek, akik rokoni kapcsolatban állnak egymással”. A képzeletbeli egyenlőségjel után - ha a Kedves Olvasó még nem jött volna rá - a következő cím áll: A texasi láncfűrészes mészárlás.

A felidézett filmek címeit viszont a Psychóval kell kezdeni, Hooper már a legelső jelenetben Hitchcock klasszikusának zuhanyjelenete előtt tiszteleg, bár némiképp vicces módon (plusz még egy kis Halloweent is bedob). Ami ezután jön, az a Texasi újabb kiadása, csak láncfűrész nélkül. Bőrpofa helyett van itt nekünk egy szörnypofa, aki közel sem olyan meggyőző, mint neves elődje. A hősnő, Elizabeth Berridge sem olyan hatásosan sikoltozik, mint Marilyn Burns, bár még mindig ő alakít a legjobban a négy ifista közül. Berridge-nek van egy kisöccse is, akiből véleményem szerint kevesebb is bőven elég lett volna. A halálesetek már színvonalasabban kivitelezettek, bár az nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerencsétlennek felülről hurok esik a nyakába, de még véletlenül sem próbálja meg azt lefejteni a nyakából, hanem idétlenül mindenfelé nyúlkál. A gondolkodás nélkül a sötétből előtűnő alak fejébe állított baltáért sem rajongtam, de ez még elment. A befejező képek szintén 1974-nek integetnek vissza… csak éppen a feeling nem ugyanaz. Valahogy nem hat már eredetien a sztori, és az összehasonlítást (amit nem lehet megkerülni, de ez Hooper hibája) minden téren elveszíti a Funhouse. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy jó-jó, érdekes, nézhető variáció ez ugyanarra a témára, de amint a stáblista nevei peregtek, már a Texasi látványa után vágyakoztam.





Összességében azért nem venném el senki kedvét Hooper 1981-es produkciójától (bár lehet, hogy sikerült), hiszen egy megtekintést mindenképpen megér (valahogy ugyanaz vele a helyzet, mint az „Eaten Alive”-val). De volt egy eredeti, neves előd - és én mindig inkább az eredeti mellett teszem le a voksomat.

Végeredmény: Nem rossz, de Hooper-től volt jobb

A film: 6,5 pont

The Fifth Floor (1978)


The Fifth Floor (1978)


Magánéleti válsága miatt (jól összeveszett barátjával) Kelly jól felönt a garatra, majd összeesik egy szórakozóhelyen. Mivel ébredése után kissé pszichotikusan viselkedik, a kórházba érkező fiúja helyeslése közepette az orvosok felviszik az ötödik emeletre, a bolondok közé. Egy pszichológus javaslatára több hetet kell itt eltöltenie gyógyszeres kezelés, és egy szadista ápoló mellett…

A „The Fifth Floor” nem kezdődik rosszul, de aztán egyre nevetségesebb lesz - és egyre hihetetlenebb is, holott elvileg igaz történeten alapul. Az ápoltak időnként úgy járnak-kelnek az emeleten, mintha nem egy zárt osztályról lenne szó, hősnőnk is kétszer lazán meg tud lépni, egyik alkalommal például egy állatkerti látogatás során simán elfut, leint egy autót és ennyi. A filmet a szereplők hiteltelensége is alaposan romba dönti, Kelly nyugodtan tanúbizonyságát adhatná, hogy normális, de a döntő pillanatokban a forgatókönyv csupa ostoba dialógust ad a szájába, amelyektől mindennek látszik, csak épelméjűnek nem. Barátja annyira fafejű, hogy rá nem is érdemes szavakat vesztegetni, míg az ápolónak leginkább csak a szexen jár az esze, de olyan dilettánsan próbál eme szenvedélyének hódolni, hogy bárki bármikor leleplezhetné. Van még ezeken kívül néhány kínos táncjelenet, plusz erőltetett „Száll a kakukk fészkére”-feeling is.




Valamilyen szintű érdekességet csak a stáb jelent, láthatjuk Patti D’ Arbanville-t (Bilitis), a Peckinpah-kedvenc Bo Hopkins is itt van, de Earl Boen (Terminátor-filmek), Robert "Freddy" Englund és Anthony James („Forró éjszakában”) is jelenlétével „tüntet”.

Végeredmény: Hiteltelen és erőtlen exploitation "light"

A film: 4 pont