2017. április 25., kedd

Éjszakai játékok/Night Games (1980)

Éjszakai játékok/Night Games (1980)


Tárgyalandó filmünknél forduljunk ismét rendhagyó módon kedvenc moképes katalógusunkhoz:


A történet stimmel, ellentétben néhány egyéb korabeli kazettaborítóval itt elég pontos summázását kapjuk annak, hogy mi is vár ránk Roger Vadim filmjében.
A rossz kritikák ellenére (Leonard Maltin: „Nehéz megmondani, hogy Vadim viccel-e”; Timeout: „A legjobb dolog a filmmel kapcsolatban az, hogy 107 perc után vége van.”) én szimpatikusnak és ígéretesnek találtam a filmet - egészen a befejező tíz percig, de erről majd lentebb. A főszereplő, Cindy Pickett nem rossz, Barry Primus-t én Scorsese Boxcar Bertája óta nagyon bírom (kár, hogy itt a film harmadánál eltűnik), plusz itt van még nekünk Joanna Cassidy is a „Blade Runner” replikánsai közül. A látvány igényes, a nagy és gazdag villa szép szobabelsőket tár elénk, John Barry zenéje fülbemászó, a sztori meg érdekfeszítően halad előre, ráadásul egyre szürreálisabb lesz, amikor főhősnőnket egy furcsa maszkokban és jelmezekben felbukkanó alak kezdi látogatni éjszakánként, elűzve a nőből a fiatalkori sokkot. Arra viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy mindez milyen végkifejlethez vezet. 



Nem túl fényeshez. Azt kellett megállapítanom, hogy a „Night Games” befejezése annyira gyengus, hogy látványosan romba dönt egy csomó mindent, ami korábban jó volt a filmben. Nem sikerült kiderítenem, hogy ez a lezárás valamilyen producer által a stábra erőltetett ötlet volt, vagy ilyesmi, de az tény, hogy a harmadrangú thrillereket idéző bunyó, és a „jól megtermett fazon hajkurászik egy sikoltozó nőt”-stílusú jelenetsor alaposan elsüllyeszti a produktumot. A jelenetbe ekkor belépő harmadik személy jelenléte pedig olyan szinten van beleerőszakolva az eseményekbe, hogy a néző talán még jobban elsüllyed a fotelben. Azt meg, hogy a látványos „minden jóra fordult”-véget mennyire vesszük be, már nem is kell a nézőre bízni, mert úgy nevetséges, ahogy van.
Összességében egy elszalasztott lehetőség a „Night Games”, bár ha a finálét máshová képzeljük, azért a figyelmünket le fogja kötni.

Végeredmény: Jól kezdődik, érdekesen folytatódik, majd a végére kitűzi a fehér zászlót - kár érte

A film: 5 pont


2017. március 29., szerda

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)

Satan’s Slave aka. Evil Heritage (1976)


A fiatal Catherine apjával és anyjával az oldalán elautózik vidékre nagybátyjához - aki foglalkozására nézve orvos - és annak fiához, akiről nem tud túl sokat. Az utazás tragikus véget ér, már-már a célhoz érve a járgány nekimegy egy fának, Catherine apja-anyja az autóval együtt felrobban, így a lány kénytelen a segítőkész rokonoknál kiheverni a csapást. A segítőkészség azonban csak látszat: a nagybácsi terve nem kevesebb, mint hogy fia hathatós közreműködésével rituálisan meggyilkolja Catherine-t annak közelgő huszadik születésnapján…

Norman J. Warren - hasonlóan Pete Walkerhez - szintén az angol exploitation-horrorfilmek készítésében jeleskedett, bár Walker szintjére sohasem jutott el. Ugyanez érvényes az 1976-os Satan’s Slave-re is, a film nem éri el Walker legjobbjainak színvonalát… de sajnos töredékét sem. Holott Warren mindent bevet kívül-belül, forgatókönyvírónak Walker hű harcostársát, a zseniális „House of Whipcord”, vagy „House of Mortal Sin” íróját, David McGillivray-t szerződtette, a filmbe pedig megpróbálta a lehető legtöbb exploitation-elemet belesuvasztani. De a film megbukik a sztorin, az ugyanis irgalmatlanul vékony. A karakterek eléggé egysíkúak, így nincsenek a vékonyka történet segítségére, és ez azt eredményezi, hogy már bőven a félidő előtt nagyon-nagyon leül a film, és még a rengeteg cici is csak ásítást eredményez. A stáb tulajdonképpen teljesen oké, csak hát a szerepek egyhangúak. A befejezés viszont pozitívum, az utolsó tíz perc több fordulatot tartalmaz, mint az addigi lagymatag nyolcvan. Mint mondtam, sok a meztelenség, és az erőszak igen brutális, Warren meztelen korbácsolással, szemkiszúrással, szadista ágyjelenettel (rögtön a legelső percekben!) és egy szájba szúrt hölgy látványával kápráztat el minket. A bevezető ágyjelenet az angol BBFC-nél alaposan kiverte a biztosítékot, ezért azt drasztikusan lerövidítette forgalomba kerülés előtt. A nagybácsi fiacskája (Martin Potter) vágatlanul egy párnával előbb kellően oxigénhiányos állapotba juttatja szerelmi (?) partnerét, majd egy ollóval kezdi textilmentesíteni, és böködni. Az angoloknál ez a képsor nem létezik, csak némi kis ölelkezés maradt… holott a kettő közt van némi különbség.




A korbácsolós flashback során egyébként maga az író, McGillivray is feltűnik (mint pap), aki, mint ahogy említettem, sajnos ezúttal nem alkotott igazán maradandó, jó párbeszédekkel és izgalmakkal megtöltött könyvet a filmhez. Egyszer érdemes megnézni, főleg a befejezés miatt, amely kellően húsbavágó, de tartósan nem valószínű, hogy megmarad az emlékezetünkben, és talán a hetvenes évek brit exploitation-hullámának rajongóiban sem.

Végeredmény: Nagyon-nagyon felejthető brit rituálék

A film: 4,5 pont


2017. március 1., szerda

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)

Gyilkos kiáltás/The Shout (1978)


Furcsa idegen tűnik fel egy angol kisvárosban. A nagydarab férfi ráakaszkodik egy házaspárra, amelyből a férj az otthoni hangstúdiójában dolgozik, a feleség pedig időnként azon tépelődik, hogy merre is tart a házasságuk. Az idegen azonban különös módon felkavarja az állóvizet a pár életében: elképesztő dolgokat mesél nekik korábbi életéről, és azt is állítja, hogy elsajátította a gyilkos kiáltás képességét, vagyis akkorát tud ordítani, hogy körülötte mindenki szörnyethal…

Jerzy Skolimowski a hetvenes évek egyik legkülönösebb (és leglenyűgözőbb) hangulatú filmjét varázsolta vászonra. A produkció legnagyobb erőssége a hangulat mellett három főszereplője alakítása; John Hurt-ről valószínűleg mindenki tudja, hogy minden filmjében első osztályú, Susannah York a hatvanas-hetvenes évek egyik legragyogóbb angol színésznője volt (sajnos 2011-ben eltávozott közülünk), de amit Alan Bates művel ebben a szűk másfél órában, annak magasztalására talán ennek a blognak az egész tárhelye kevés lenne, nemhogy ez a bejegyzés. Bates elképesztő fizikai jelenlétét még zavarba ejtő karaktere is tetézi, és ebből így együtt egy igen ijesztő figura kerül ki, akiről egyszerűen nem tudjuk levenni a szemünket. És a gyilkos kiáltás sem blöff. Amikor Bates felszívja magát, és irgalmatlan erővel üvölteni kezd, az bizony nem akármilyen élmény, ráadásul ezeket a jeleneteket az alkotók is remekül oldották meg.

A történetvezetés amúgy szándékosan összezavaró, hiszen a szereplőink közül kettő a film kerettörténetében is feltűnik (York csak később), egy szanatórium ápoltjait és ápolóit látjuk, valamint egy krikett meccset. Bates itt, egy bódéban kezdi mesélni történetét (a szemlátomást megilletődött Tim Curry-nek) az idegenről, az általa okozott szerelmi háromszögről és a pusztulást hozó kiáltásról. A kerettörténethez néha még visszatérünk, de a lényeget innentől a misztikum, az erotika és természetesen Alan Bates jelenti.






Ezt a (Cannes-ban Arany Pálmát nyert) remekművet csak ajánlani tudom, mert bár a hagyományos értelemben vett fizikai horror nagyon kevés benne, ám letaglózó atmoszférája és fő karaktere nem akármilyen élményt fog jelenteni a nézőnek.

A „Gyilkos kiáltás” idehaza videokazettán jelent meg feliratosan a Mokép jóvoltából, de létezik hozzá egy nem rossz szinkron is. Külhonban szép kiadásokat élt már meg, magyar változatban minden bizonnyal az év megjelenése lenne…

Végeredmény: Bizarr, szürreális, zseniális

A film: 10 pont   


Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)

Vérfüggőség/Daddy’s Girl aka. Cravings (2006)


Szegény Stephent egyik csapás éri a másik után. Szerelme öngyilkos lett otthon a fürdőkádban, anyja súlyos betegséggel, infúzióra kötve kórházban fekszik, ő maga pedig nyugtatókon él. Hat hét elteltével azonban erőt vesz magán, és visszatér pszichológusi állásába. Első feladata rögtön nehézségek elé állítja, egy magát állandóan ollóval vagdosó, és ebben különös élvezetet találó tinilánnyal kell foglalkoznia. A tini ráérez a doki sebezhetőségére…

Érdekes film a „Vérfüggőség”, ugyanakkor érdekes lehet a történet kiválasztásának megítélése, értékelése is. Nyilvánvaló pozitívumokkal, de bődületes hibákkal is rendelkezik a film, mégis különválasztható e tulajdonságoktól a témája, ami önmagában is megállja a helyét. A modernkori vámpírizmusról van szó, amit itt D. J. Evans rendező egy teljesen köznapi szituációba helyez bele. De miután kicsodálkoztam magam mindezen, és elégedettséggel nyugtáztam a vámpírizmus ilyen, napjainkba való ültetését, mégis rá kell térnem a mű minőségi elemzésére. Kezdem a pozitívumokkal: a színészek egész jól teljesítenek, a történet úgy bonyolódik, hogy végül a finálé érdekesnek ígérkezik (és feledteti - részben - a hibákat). Van néhány kellemesen borzasztó, véres jelenet, mint például egy kis fehér blöki összeturmixolása, majd a belőle készített vörös limonádé kortyolgatása (bár az állatvédők bizonyára undorodnának ettől a jelenettől, valljuk meg, nem ok nélkül). A zene nagyon hangulatos, az operatőri munkára sem lehet panasz.




És akkor a negatívumok, melyekből sajna bőven akad. Mindent áthat a főszereplő, Stephen karakterének blődsége. Stephen bátyó annyi ostobaságot csinál, mint amennyit más talán egész életében sem. A csúcs az, amikor a nyilvánvalóan „véréhes” védencét befogadja magához éjszakára (előtte kábé nyolcvanezerszer a lelkére kötik, hogy pácienssel, és annak rokonaival ne közösködjön), aztán reggel lazán elmegy munkába, hagyva, hogy a leányzó egy kicsit szétnézzen a lakásban (a korábban említett kutyuli eme mesteri húzásnak látja kárát). Ehhez képest csak piskóta, hogy a harapdáló lányka anyukáját lefekteti, aztán meg csodálkozik, hogy emiatt ki akarják rúgni állásából…
Feleslegesnek tűnik a szellemesdi is (állandóan folyik a víz a csapból otthon, utalva Stephen szívszerelmének jobb létre szenderülésére), és bizony néhány elem (plusz a komplett befejezés) erőteljes nyúlásnak tűnik Takashi Miike Meghallgatásából.

Végeredmény: Érdekes téma logikátlanul cselekvő karakterekkel

A film: 6 pont


Vanessa (1977)

Vanessa (1977)


A címszereplő lányka egy szigorú katolikus iskolában tengeti napjait, és amikor bekapcsolódunk életének egy rövid szakaszába, éppen „disznó” könyveket olvas iskolatársaival. Mielőtt a csínytevést felfedező tanár néni jól megrendszabályozná az engedetlent, a fityulás főnöknő közbelép, és arról informálja Vanessát, hogy Hong Kongba kell utaznia, mert örökölt. Vanessa természetesen örömmel hagyja ott a katolicizmus edukációs központját, és elindul Hong Kongba, ahol garantáltan sok-sok szexuális kaland várja…

A hetvenes évek második fele nem fukarkodott a softcore erotikus filmekkel. A „Vanessa” a rangsorban valahol a középmezőnyben helyezkedik el, mert bár vannak erotikus jelenetei szép számmal („flesh-fest”, hogy a hátsó dvd-borítót idézzem), a történet sajnos sehová sem vezet (a rendezővel és az operatőrrel készített interjú/extra elárulja, hogy miért: a forgatókönyvet senkinek sem volt kedve megírni). Hubert Frank rendező a keményebb jeleneteket sem merte felvállalni, ezért a nagy finálénak szánt kikötözés-korbácsolás is kismiska a két évvel korábbi „O története” szadomazochizmusához képest.

Ami viszont szemkápráztató, az a főszereplőnk, Olivia Pascal. Pascal szépségben felveszi a versenyt Corinne Clery-vel (színészi képességekben már nem annyira), és bizony a szkript ezt maximálisan ki is használja, hiszen nem telik el sok idő, és Vanessa teljes szépségében ácsorog egy gigantikus fürdőkádban, majd kicsivel később (a film egyik leghíresebb jelenetében, melynek székeit az „Emmanuelle” készítői igencsak kifogásolták - plágiumot kiabáltak - , holott az interjú során Hubert Frank égre-földre esküdözik, hogy az egész székválasztás totális véletlen volt) a tengerparton cserél eszmét újdonsült barátnőjével és házigazdájával - szintén egy szál semmiben.





Az optikára nem lehet panasz, a zene nem különösebb, és van egy fő betétdal is, valami ilyesmi: „Vanessa… te vagy álmaim nője… oh, Vanessa…” - énekli egy James Bond főcíméneklő casting során kirostált férfiú.
Összességében elmondható, hogy ha valaki látástól ájulásig rajong Pascal szépségéért, az kezdheti építeni otthon az oltárt, amelynek tetejébe ezt a dvd-t fogja helyezni. A többieknek valószínűleg egy megnézés is elég lesz Vanessa kalandjaiból.

A dvd a Severin kiadványa, nagyon szépen feljavított képpel, mono angol hanggal, egy negyedórás „kulisszák mögött”-dokuval (ami egy igazi húsparádé) és a már említett interjúval, amely érdekesebb, mint maga a film: a rendező és operatőre felelevenítik a régi szép időket, amikor még valódi kaland volt filmet forgatni; amikor úgy kellett lokációt keresni, hogy a stáb nem tudta, aznap sikerül-e felvenni valamit és amikor az emberi találékonyság még nagy szerepet játszott egy-egy produkció elkészültében.

Végeredmény: Olivia Pascal rajongóinak mindenképp, a többieknek... talán-talán

A film: 5,5 pont
A dvd: 7,5 pont


2016. december 18., vasárnap

Ördögök/The Devils (1971)

Ördögök/The Devils (1971)


1634, Franciaország. „A vallásháborúknak vége” - szól Grandier (Oliver Reed), Loudun főpapja a város lakosságához. A főpap azonban téved, Richelieu ugyanekkor minden erejével a királyt győzködi, hogy az „eretnek” Loudun tűnjön el a föld színéről. A város megtöréséhez magát Grandier-t kell megtörni, és ehhez a hatalom minden eszközt igénybe vesz: a férfit boszorkánysággal és eretnekséggel vádolják meg. Ehhez kapóra jön egy, Grandier-be már-már eszelősen szerelmes főnővér (Vanessa Redgrave), valamint a tény, hogy Grandier nemigen veti meg a női nemet…

Ken Russell angol rendező 1970 nyarán forgatás közben talán még nem sejtette, hogy a „The Devils” című filmje mind a mai napig a cenzúra áldozata lesz. Russell-t a cenzorok 10 pontba szedett levéllel lepték meg, melyben felsorolták a bemutatáshoz szükséges vágásokat. A legfontosabb ezek közül az úgynevezett „Rape of Christ” jelenete volt, melyet Russell a film egyik legfontosabb képsorának nevezett. Mikor a zárda nővérei - életüket mentve - belemennek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha megszállta volna őket az ördög, vad őrjöngésbe kezdenek, melynek csúcspontja egy életnagyságú Krisztus-szobor meggyalázása. Russell végül (sok másikkal egyetemben) kivágta a jelenetet, melyet évtizedekre végleg elveszettnek hitt mindenki. Áldozatul esett még a megdöbbentő végső negyedóra számos szegmense, és Vanessa Redgrave ördögűzése is.
Vágások ide vagy oda, a „The Devils” mind a mai napig a legtökéletesebb film a vallási őrületről. Russell nem a kút fejéből merített, alapul Aldous Huxley 1952-es „The Devils of Loudun” című könyve szolgált. A United Artists, amely korábban már forgalmazott sikeres Russell-filmeket, kihátrált a projekt mögül, melyet aztán a Warner-bratyók karoltak fel. Ebben azonban nem volt túl sok köszönet: az amerikai fejesek már az első vetítés során elégedetlenségüknek adtak hangot (konkrétan gusztustalan szennynek nevezték a látottakat), és közölték Russellel (aki a vetítés végét inkább egy közeli kocsmában várta meg), hogy vágnia kell, nem is keveset.
Az ez idáig legteljesebb változat most egy Mark Kermode nevű úriember jóvoltából megjelent dvd-n. A BBC News Channel munkatársa felkutatta a „Rape of Christ” jelenetét is, amelyet azonban végül nem illesztettek vissza a filmbe (meg volt tiltva...), de a dvd egyik dokumentumfilmjében megtalálható.

És hogy a lényegről, magáról a filmről is szóljak, a „The Devils” egy elképesztő, a mai napig letaglózó hatású történelmi dráma. Az alakítások verhetetlenek: Reed élete legjobbját nyújtja, mint Grandier, szellemi fölénye által vezérelt monológjai lehengerlőek. Redgrave - aki Glenda Jackson helyett ugrott be - egyenesen ijesztő, mint a reménytelen szerelemtől eszét vesztő púpos főnővér. Graham Armitage nem konvencionális és maró gúny, mint XIII. Lajos, de zseniálisat alakít Murray Melvin Mignon atya, és különösen Michael Gothard az eszelős inkvizítor, Barre atya szerepében.
Szemkápráztatóak a díszletek, melyeket egy bizonyos Derek Jarman álmodott és alkotott meg Pinewood stúdiójában. A házak megépítése kemény munka volt, ráadásul Russell az utolsó jelenetek forgatása közben nagyot hibázott (saját bevallása szerint először és utoljára a pályafutása során), hiszen túl korán adott jelt a házak felrobbantására, így a díszletek rommá változott részét újjá kellett építeni.







A sajnálatos módon 2011 novemberében elhunyt Ken Russell már nem élhette meg leghíresebb műve dvd-kiadását, amely fölött a már említett Kermode bábáskodott. Kermode találkozott néhány szereplővel, és a megtalált „Rape of Christ” jelenetet is levetítette nekik. Felbecsülhetetlen értékű Russell audiokommentárja, melyben például fellebbenti a fátylat az Oliver Reednek adott utasításairól (hogy milyen arckifejezéssel kéri a következő jelenetet). De a British Filminstitute egyébként is kitett magáért, hiszen a további dvd-extrákban található még számos korabeli forgatási felvétel (az utolsó negyedóra leforgatása, és hogy Russell hogyan vezényli a tömeget), valamint a zene felvétele is. 2004-ben Kermode egy vetítést megelőzően nézők előtt, pódiumon is beszélgetett Russellel (aki néha viccesen kiszólogat nekik), ez a 13 perc is megtalálható a lemezen. A film képe valami eszméletlenül szép, a hang pedig erőteljesen szól (holott csak mono). Angol felirat, Russell egy 1958-as rövidfilmje és előzetesek is vannak. Az egyetlen sajnálnivaló dolog (a hazai kiadás hiánya mellett) talán csak az, hogy így ez még mindig nem a legteljesebb változata a filmnek, mindazonáltal a duplalemezes kiadás minden pénzt megér.

Végeredmény: utolérhetetlen történelmi dráma/szatíra/horror-keverék Ken Russell stílusában - egyszerűen látni kell   

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont


Oedipus orca (1977)

Oedipus orca (1977)


Alice hosszas fogsága és kiszabadulása után végre hazakerül szüleihez. A tinédzsert a szülők elhalmozzák minden széppel és jóval, ő azonban képtelen feldolgozni a történteket; azt, hogy beleszeretett egyik elrablójába, és hogy ez a szerelem tragikus véget ért. A szülők végül elhatározzák, hogy vidékre utaznak lányukkal együtt, aki viszont ifjú Lolitaként beleszeret apja egyik barátjába. Újabb tragikus szerelem a láthatáron…

Az egy évvel korábbi „La orca” után Eriprando Visconti úgy gondolta, hogy gyorsan meg kell lovagolni a sikert, és már szállította is a folytatást. A második rész szinte ugyanabban a percben veszi fel a történet fonalát, amikor az első elejtette. Ezután egy érdekes pszichodráma veszi kezdetét, melyben számos jelenet felidéződik az első részből (Visconti természetesen nem hagyta ki a ziccert, és a leghírhedtebb jeleneteket válogatta ki erre a célra, jó sok Michele Placidóval). Igen élvezetes ez az első félóra, érdekes karaktertanulmány, melynek csúcspontja a holttest körberajzolt helyén fekvő félmeztelen Rena Niehaus látványa. A vidéki kiruccanással aztán csendesebb mederbe terelődnek a dolgok, és sajnos mondjuk ki, innentől a film a teljes érdektelenségbe fullad. Az apja barátjával játszadozó tinédzser története unalmas, és még csak nem is eredeti. Visconti a lapos családi drámát néhány további meztelen Niehaus-jelenettel próbálja feldobni, valamint azzal, hogy - sajnos nem vicc - perceken keresztül szarvasmarhák kivégzését mutatja a nézőnek. Hogy mi szükség volt arra, hogy egy gyengus szerelmi dráma közepette orrunk előtt fejbelőtt és kibelezett állatok vergődését nézzük, azt talán még a Rendező Úr sem tudná értelmesen megválaszolni. A végén még kapunk egy nem túl sokkoló, de annál összecsapottabb befejezést, és azzal vége.




Végeredmény: Egy hírhedt „kidnapping”-dráma jól induló, de fokozatosan ellaposodó folytatása   

A film: 4,5 pont