2014. június 30., hétfő

Malocchio aka. Eroticofollia/Evil Eye (1975)

Malocchio aka. Eroticofollia/Evil Eye (1975)


Egy hírhedt nőcsábásznak furcsa rémálmai vannak. Az álmok arra próbálják rávenni, hogy gyilkoljon, és lássunk csodát, valóban elhaláloznak néhányan. Például egy francia hölgy, aki megálmodta gyilkosa nevét, amely egészen véletlenül nőcsábász hősünk neve volt. Vajon az egyre kétségbeesettebb Casanova a gyilkos? Vagy csak valaki a bolondját járatja vele? És mi köze lehet mindehhez barátjának, egy híres orvosnak?

Vicces kis film a „Malocchio”. Egyfajta giallóból és okkultizmusból álló keverék, amely igazából nem túl erotikus, és nem is túl véres. És hogy miért vicces? Leginkább azért, mert érződik rajta, hogy rendezője (Mario Siciliano) egyik napról a másikra döntötte el, hogy mi következzen a történetben. Látunk itt mindent: szürreális rémálmot meztelenül ordítozó emberekkel, vörös ruhás főpapot mágikus körrel (lásd német cím), zsaroló inast, szájból kiugró békát, enyhe lefolyású házi orgiát, furcsán meghaló idős nénit és a film végén egy mozgó tárgyakkal felszerelt vidéki házat. És van egy rendőrünk is (Anthony Steffen), akinek időnként elmegy a hallása, és például a hangos csörömpölést sem hallja meg.
Miután Siciliano mindenfélét lefilmezett, valószínűleg az egyik éjszakán a forgatás vége felé nekiállt, hogy mindent összekössön a történetben, racionális magyarázatokkal lásson el és még valamilyen csattanót is írjon hozzá. A rossz hír az, hogy mindez nem sikerült neki (vagy nem jutott eszébe semmi okos, vagy elaludt a nagy fejtörésben), így filmje egy mozgóképes viccé változik. Egyrészt az utolsó jelenet (a csattanó), amellyel Siciliano mindent lezár, annyira eredeti és új, mint mondjuk a tény, hogy John Wayne sok westernben játszott. Másrészt a finálé nagy tárgyi mozgolódása becsapódó ajtóival kellemes emlékeket ébreszthet bennünk egy nem sokkal korábbi Oscar-díjas horrorfilmről, amelyet William Friedkin rendezett, és ördögöt űztek benne. Meg kellett lovagolni a sikert? Valószínűleg így van, pláne, ha vetünk egy pillantást a „Malocchio” például Mexikóban használt címére (Más allá del exorcismo)…



Érdekes, de borzasztó katyvasz mivolta ellenére még így is nézhető giallo (féleség) az erotikus fólia. Csak éppen értelme nincs túl sok. Annál inkább a dvd-kiadásnak: azon ritka esetek egyike a film, amikor a kiadás szépségére jobban érdemes beruházni, mint magára a műre. Az X-Rated szokásos könyvszerű dobozkájáról van szó, amelyet tényleg rendkívüli élmény kézben tartani. A kiadvány a 122-es sorszámot viseli; a lemezen eléggé pocsék a képminőség, a hang német, a felirat angol. Extrák: egy rakás trailer, és egy bónusz kislemezen még több előzetes.

Végeredmény: Sok minden keverékének a keveréke, alaposan összekeverve

A film: 6 pont
A dvd: 8 pont


2014. június 29., vasárnap

Malabimba (1979)

Malabimba (1979)


Bimba furcsán viselkedik az utóbbi időben - erre a megállapításra jutnak az ódon kastély lakói, a nagy múlttal rendelkező család tagjai. A tinédzser lánnyal valami tényleg nagyon nem stimmel, hiszen folyamatosan különös, mély hangon beszél, minden gondolata a szex körül forog, és cselekedetei is a minél nagyobb botrány okozására irányulnak. A család tagjainak eközben megvan a maguk baja is, megkezdődik a marakodás a vagyonon…

Andrea Bianchi rendező nem vesztegeti az idejét, már a legelső pillanattól felpörgeti a tempót. Az első jelenetben például egy jósnő (vagy médium) vág szörnyű arcot, majd némi verbális exploitation következik, meztelen mellekkel karöltve. Amit ezután láthatunk? Talán a legtalálóbban így lehetne definiálni a filmet: Az ördögűző erotikus változata, avagy „The Sexorcist”. Irgalmatlan mennyiségű szex sorakozik ugyanis fel a szemünk előtt, és mivel olasz barátainknak volt egy olyan jó (…) szokása, hogy időnként pornós, XXX-es betétekkel fűszerezték meg az arra kijelölt filmeket, láthatunk még péniszeket, és egyéb nemi jelleget nagytotálban (ilyen volt még például a Carlo Lizzani neve fémjelezte „Malavita” is). A szexet leszámítva Az ördögűző koppintása zajlik minden mennyiségben, csak Max von Sydow hiányzik (meg egy jobb forgatókönyv). Ugyanúgy van egy gyereklányunk (az ekkor ki tudja, hány éves Katell Laennec alakításában), aki furcsa, ám egyértelmű tüneteket produkál (meg is kapjuk az 1973-ból is ismert „egy szobában összegyűlt társaságot fiatal, megszállt lányka alaposan megbotránkoztat” című jelenetet, csak itt egy jókora full frontális pőreség felhasználásával), és akit, mint kiderül, megszállt valamiféle rossz szellem, és ezért elég csúnyán is kezd beszélni - a csillapíthatatlan szexéhsége mellett persze.



Az események végül nem véres horrorba, hanem nagy mennyiségű szexbe torkollnak: Bimba orálisan is végzi a műveletet egy megbénult rokonnal (!), szeretné az apjával is csinálni, de a legtöbb jót az az apáca kapja tőle, aki végül maga is kulcsszereplővé válik. A film eléggé vékony, a szex gyakran hátráltatja a cselekményt, de van az egésznek egyfajta morbidan működőképes hangulata. Az alakítások tűrhetőek, a Bimbát játszó Laennec nagyon szép (kár, hogy később már semmiben sem láthattuk) és a befejezés is klappol.
A „Malabimba” különböző hosszúságú változatokkal rendelkezik a pornós betétek meglététől, illetve nemlététől függően. Nekem egy 85 perces verziót volt szerencsém látni, és bár léteznek hosszabbak is, valamint a film élvezetes „euro-trashként” definiálható, részemről ennyi is elég volt belőle.

Végeredmény: Ördögűző, szex... euro-trash a javából

A film: 7 pont


2014. június 27., péntek

Anthony Hopkins korai horrorfilmjei 2.

Anthony Hopkins korai horrorfilmjei 2.

A mágus/Magic (1978)


Corky (Anthony Hopkins) a kártya ördöge. Amilyen trükköt meg lehet csinálni a lapokkal, azt ő megcsinálja, persze csak akkor, ha a közönség is vevő a produkciójára. És itt a bökkenő, Corky mutatványa tulajdonképpen senkit sem érdekel. Megváltozik a helyzet, amikor Corky maga mellé veszi a színpadra Pufit, a fabábut, aki szexista, és egyéb szókimondó viccekkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Mikor egy nagyhatalmú menedzser felfigyel a nem mindennapi számra, felajánlja, hogy elindítja a világhír felé a bűvészt. A siker kapujában azonban Corky megijed, és egy kis vidéki házba vonul vissza, ahol összecsapnak feje fölött a hullámok: a panzió tulajdonosa nem más, mint saját ifjúkori szerelme, aki azonban időközben hozzáment egy alkoholista, erőszakos, szintén régi ismerőhöz. Ha ez nem lenne elég, menedzsere válaszút elé állítja, és ami a legrosszabb, Pufi mintha kezdene életre kelni, és bizony elég véres gondolatokat forgat fából készült fejében…

„A mágus” című filmnek Anthony Hopkins a motorja - és ez a motor nagyon jól működik. Az idegileg labilis bűvész eljátszása még kívülről nézve is embert próbáló feladatnak tűnik, képzelhetjük, Hopkins mit szenvedett vele (a bábut - amelyet róla mintáztak - hazavitte, de egy napig sem bírta vele összezárva, úgy kellett megnyugtatni). Megérte: horrorfilmben ritkán látni ilyen erős, és főleg sokoldalú alakítást. Hopkins egyszerre gyengéd (szerelmével, Ann-Margrettel közös jeleneteiben), egyszerre durva (a férjjel, Ed Lauterrel) és a szemünk előtt nő benne a feszültség, egészen a robbanásig. Ha alaposan megnézzük Richard Attenborough filmjét (kinek helyére eredetileg Mike Nichols pályázott, de Attenborough-nak kellett ez a rendezői szék, mivel ugródeszkának tekintette a „Gandhi” elkészítéséhez), akkor azt láthatjuk, hogy Hitchcock Psychója idéztetik meg folyamatosan. Erre bizonyíték a két épület, a véres gyilkosságok, a bűnjelek eltűntetésére szolgáló tó, a fokozódó őrület és sok más egyéb, melyekkel azonban lelőném a poént.




Az alapul szolgáló regényt, és a film forgatókönyvét is William Goldman írta (a regényt még 1976-ban), aki meghökkentő módon ezután a film után kilenc évig nem kapott munkát Hollywoodban. Holott „A mágus” minden tekintetben elsőrangú produkció: Attenborough rendezése a kevés műfaji tapasztalat ellenére pergő és hatásos, a brutálisabb jelenetekért rajongók is megkapják, amire vágynak (kiemelkedik egy hátborzongató vízbe fullasztás, melyet egy fabábu figyel az ablakból), az alakítások meg egyenesen bravúrosak. Eredetileg Jack Nicholson kapta volna Hopkins szerepét, de utóbbival talán még jobban jártunk, az ekkoriban komolyan betegeskedő Sir Laurence Olivier-t pedig remekül helyettesíti Burgess Meredith.

Semmi esetre sem kihagyandó darab tehát az Attenborough-Hopkins kettős mágusa; egy pszichodrámába oltott horrorfilm (vagy fordítva, ahogy tetszik), melynek végkimenetele egy igen erős mélyütéssel „kedveskedik” a nézőnek.

A filmhez készült egy kifejezetten színvonalas magyar szinkron, melyben Harsányi Gábor emlékezetesen adja Hopkins és Pufi hangját.
Hopkins ekkor, 1978-ban elköszön a horror műfajától, és majd csak 1991-ben fog visszatérni, egy erősen maradandó és sikeres szerepben…

Végeredmény: Egy méltatlanul elfeledett és alulértékelt horror egy legendás pályafutás korai szakaszából

A film: 10 pont


2014. június 26., csütörtök

Magasfeszültség/Pulse (1988)

Magasfeszültség/Pulse (1988)


Bill Rockland egy éjszaka arra lesz figyelmes, hogy egyik szomszédja tombol. Az őrjöngés hangjai - bútordarabok csapkodása, üvegek törése - egy idő múlva elhalkulnak, és sem Bill, sem a kertváros többi lakója nem talál magyarázatot az eseményekre. A halott szomszéd után csak egy szellemház marad, rengeteg tönkretett elektromos berendezéssel. Mikor Billhez megérkezik első házasságából született fia, David, úgy tűnik, az élet visszatér a rendes, nyugodt kerékvágásba. De egy nap, amikor David egyedül tévézik otthon, a képernyőn furcsa jelek jelennek meg, és egy idő múlva az egész ház önálló életre kel. A hazaérkező szülők próbálják megnyugtatni Davidet, de az nyomozni kezd, és borzasztó felfedezést tesz: az őrjöngő exszomszéd romhalmaz házából villanyvezeték vezet hozzájuk…

Elektromos áram mint potenciális veszélyforrás, és mint egy horrorfilm negatív „szereplője”? Miért is ne, gondolhatta Paul Golding író-rendező, és jól tette, hogy elhatározását tett követte, ugyanis egy korrekt kis ijesztgetést hozott össze. Kevés szereplő, összetéveszthetetlenül „eighties” képi világ, figyelemre nagyon is méltó speciális effektusok: ez a „Pulse”.
A szereplők is rendben vannak, bár Cliff De Young kezdetben néha elég zavartan grimaszol, félúton belejön szerepébe, és a nagy finálé során, amikor a háza egy valóságos elektromos csapdává változik, már jócskán szívünkön viselhetjük sorsát. A fiát Joseph (Joey) Lawrence játssza, aki kellemes meglepetés, gyerekszereplő létére egyáltalán nem túlmozgásos, vagy más módon idegesítő (azóta egészen tűrhető tévés karriert futott be). Van egy kevés „poltergájsztos” beütés (lásd tévé felől érkező fenyegetés), de amúgy eredetinek tűnik minden, és Golding szándéka, az erőteljes, társadalmat bökdöső kritika is többnyire átjön. Túl sok az elektromosság az ember életében? Túl gyors az ilyen jellegű modernizáció? Nem kellene kissé visszalépni, azt látva, hogy szinte mindenben az elektromosság által hajtott gépek veszik át az ember szerepét? Ezek Golding és filmje kérdései, és persze a bemutatott eseményekkel azt sugallja, hogy a kérdésekre többnyire (úgy száz százalékban) igen a válasz.



Nézhető, szórakoztató kis darab tehát a „Magasfeszültség”, melybe bőven bele lehetne kötni (például semmi sem indokolja, hogy a fő karakter egy kisiskolás legyen, lehetne főzőcskéző háziasszony, betegszabadságon lévő sztárügyvéd, vagy akár meccset néző vietnámi veterán is a főszereplő), de felesleges lenne, hiszen a hiányosságokat jórészt feledtetik a jól eltalált jelenetek (az egyik csúcspont a garázsban játszódik le), és a házban sikeresen megteremtett klausztrofóbikus érzés. Kellemes, amolyan „gyermekek is megnézhetik”, avagy „pégétizenhármas” horror.

(A „Magasfeszültség” valaha megjelent itthon vhs-en, újabban pedig mozicsatornákon látható, vicces módon éjszakára száműzve, holott ez a film olyan messze van az R-es kategóriától, mint Uwe Boll egy Oscar-díjtól…)

Végeredmény: "Elektromos" horror a fiatalabb korosztálynak

A film: 8 pont


2014. június 25., szerda

Magánbűnök, közerkölcsök/Vizi privati, pubbliche virtù (1976)

Magánbűnök, közerkölcsök/Vizi privati, pubbliche virtù (1976)


1889 : Ferenc József fia, Rudolf önfeledten élvezi az életet, az apja, a Birodalom nem érdekli. Rudolfot más dolgok vonzzák, így például a testi szerelem, a függetlenség, a mulatozás és az, hogy ahol lehet, gúnyt űzzön apjából. Hogy szenvedélyének hódolhasson, a mayerlingi várba vonul vissza, ahol egymást érik az orgiák. Mindezekben segítségére van herceg-barátja, valamint szerelme, Mária is. A felsőbb körök azonban nem tűrhetik az uralkodói tekintélyt romboló cselekedeteket, ezért küldöttségek érkeznek Rudolfhoz, hogy vagy szép szóval, vagy erőszakkal visszatérítsék a rangjához illő, helyes irányba…

A „Magánbűnök, közerkölcsök” Jancsó Miklós úgynevezett „olasz filmjeinek” egyike. A rendező itt is bemutatja, ami a védjegye: hosszú jelenetek, kevés vágás, több tucat szereplő mozgatása nyílt terepen, valamint állandó kísérőzene, ami általában az éppen esedékes helyszínen hangzik fel.
A történet egyébként vitatott, a mai napig nem világos, hogy Rudolf öngyilkos lett-e, vagy társaival együtt merénylők áldozata lett. Jancsó e változatok közül az utóbbit sugalmazza, sőt, az utolsó jelenetben egyértelműsíti is az álláspontját. A sztori forgatókönyvét ezúttal nem megszokott írókollégájával, Hernádi Gyulával, hanem ekkori élettársával, az olasz Giovanna Gagliardóval alkotta meg.
A film nem más, mint egy száz percen keresztül tartó látványszínház minimális dialógussal. Balázsovits Lajos uralja a vásznat minden percében, fékevesztett, gyerekes, ellenállhatatlan. Jancsó a film derekán aztán az addigi folyamatos táncot orgiává változtatja át, felidézve az ekkortájt oly népszerű és elfogadott softcore erotikus film műfaját (ezt erősíti még Teresa Ann „Salon Kitty” Savoy jelenléte is, aki állítólag az utolsó percben szerződött le Mária szerepére).





Számos emlékezetes jelenet örökíti meg a mulatozó tömeg és Rudolf féktelenségét és gúnyosságát, melynek az idő nagy részében Ferenc József a szenvedő alanya (ilyen például a császár arcképének leköpése, az őt formázó álarcokkal való pajzánkodás, vagy ahogy Rudolf bolondnak tetteti magát, és egy „tojást tojik” az érte jövő fegyveresek előtt).
Jancsó az érzékiséget aztán - ritkán tapasztalható bravúrt elkövetve - a film legutolsó epizódjaira egy újabb, még magasabb szintre emeli, ebben tevékeny részt vállal a Savoy által életre keltett Vetsera Mária is, akit egyébként a rendező érdekes módon hermafroditaként ábrázol. Az explicit erotika hazánkban alaposan kiverte a biztosítékot - nem másnál, mint Kádár Jánosnénál, akinek a privát filmbemutató alatt nem tetszett, amit Jancsó filmjében testi szerelem címén látott, ezért megvétózta a hivatalos bemutatót.

Összességében a „Magánbűnök, közerkölcsök” egy kihagyhatatlan film; Jancsó olyan látványosságot kínál, amit nem sűrűn láthatunk a filmvásznon, és azt is maximálisan bebizonyítja, hogy - ellentétben külföldi pályatársai többségével - tudja, hogyan kell egy orgiát lefilmezni. Unikum.

Végeredmény: Szerelem, szex és egy máig felderítetlen haláleset - Jancsó egyik legjobbja

A film: 10 pont


2014. június 24., kedd

Macumba sexual (1983)

Macumba sexual (1983)


Mindig ugyanaz az álom: egy színes bőrű nő közelít a homokban, két meztelen rabszolgáját szíjon vezeti, majd az álmot átélőre uszítja. Utóbbi személy egy párocska hölgytagja; míg ő a vad kacagásra fakadó színes bőrű nővel álmodik, szíve csücske az íróasztalnál ül, és írógépén dolgozik. Nem sokkal később hősnőnk telefonhívást kap, melynek során főnöke arra kéri, hogy szakítsa meg vakációját, és adjon el egy házat, melyre egy titokzatos hercegnő szemet vetett. Talán mondanom sem kell, hogy filmünk hátralévő részében egyre erősödik a gyanú, miszerint az álombéli nő és rabszolgái mind-mind valóságosak…

Ha elárulom, hogy a főszereplőnő Lina Romay, akkor a rendező kiléte is világos lesz, így van, mindenki kedvenc Jess Francójáról van szó újfent.
Őszintén szólva nem tartom különösebben jó filmnek a „Macumba sexual”-t. Franco vastag dózisokban adagolja a szexet, de eme jelenetek nagy része váratlanul unalmasra sikeredett. A legérzékibb talán a legelső „interakció” Romay és szívszerelme között, utána azonban túl sok újdonság már nem következik. Franco látnivalóan csak arra törekedett, hogy minél több meztelenség legyen (erotika nélkül ez eléggé egyhangú), és arra, hogy a kevés szereplő a 77 perc alatt azért megdöntse az egy másodpercre és főre jutó nyelves mellbimbó csiklandozás/izgatás világrekordját (nincs róla adat, hogy ez végül sikerült-e).



Tehát a szex nagy része elég unalmas, és erre a közbülső jelenetek még rátesznek egy lapáttal: szereplőink tevegélnek céljuk felé, jó hosszan, eközben Franco veszettül közelít, és megy vissza a kamerával. Előre-hátra, előre-hátra, több percen keresztül, és ekkor a néző azt kívánja, bárcsak a teve elkezdené egy kicsit gyorsabban szedni a csülkeit.

Mindenesetre azért tudom ajánlani e művet, elsősorban Ajita Wilson (hercegnőként) és Romay (elég ronda szőke parókával, vagy festve) rajongóinak, mert amiről híresek ők ketten, annak a legjavát nyújtják. Francóról ezt már nem jelenteném ki, csinált ő ennél jobbakat (lásd Eugenie perverziói); de aki tényleg maximálisan ki akarja kapcsolni az agyát, és egy rakás szexjelenettel akar elütni egy szűk másfél órát, az válassza ezt a dvd-t.

Amely lemezen gyönyörű, vágatlan és felújított változatban találjuk meg a filmet az angol gyűjtődoboz második részében.

Végeredmény: Franco rajongói számára top, egyébként inkább flop

A film: 4,5 pont
A dvd: 9 pont



2014. június 23., hétfő

Luther the Geek (1990)

Luther the Geek (1990)


Egy enyhén antiszociális (bővebben: vérszomjas gyilkos) személy sorsáról dönt a bíróság. A bizottság végül megszavazza, hogy a férfit engedjék vissza a társadalom hívogató karjaiba. Öreg hiba: amint a gyilkos lélek szabadlábra kerül, öldökölni kezd. Nem is akárhogyan, nekiesik áldozatai nyakának, és addig harapdálja őket, amíg mozognak. A gyilkolási módszer okai a múltban keresendők - gyilkosunk gyerekkorában szemtanúja volt annak, ahogy egy magát tyúknak képzelő férfi jelentős kárt tesz egy tyúkban (konkrétan: leharapja a fejét), és kíváncsi gyerkőcünknek akarata ellenére is jutott a vérből. És hogy a történelem ismétli önmagát, arra jó példa, hogy a már felnőtt hősünk az emberek mellett a tyúkokat is tizedeli…

Hihetetlenül lebilincselő, sokat ígérő történet, nemde? Vagy komplett hülyeség, egy más perspektívából nézve. Az érdekes dolog azonban az, hogy ez a minimális költségvetésű Troma-produkció egészen működőképesnek bizonyul. A folyamatos és idétlen kotkodácsolást leszámítva (gyilkosunk csak kotkodál beszéd helyett, de így legalább nem kellett neki dialógusokat írni) egy korrekt slasher-féleséggel van dolgunk, amely javarészt egy helyszínen játszódik. Tyúkölőnk egy családi házba kerül a zsaruk elől menekülve, ahol az anyukát az ágyhoz kötözi, majd az időközben hazatérő tinilányt és fiúját kezdi terrorizálni. Később belép a sztoriba egy fakabát is, aki az utolsó húsz percben vad kergetőzésbe kezd a bűnözővel a csűrben.

A véres effektek nem rosszak (pumpált vér a nyakból, de van még dobogó szív is egy feltépett mellkas közepén), és még az amatőrizmusnak is van bája. Jót lehet nevetni például, amikor a tini és fiúja hazaérkeznek, és a betört ajtóüveg láttán kábé nulla gyanút fognak. A lánykának az sem tűnik fel túlzottan, hogy az egyik szoba belülről be van csukva, és senki sem felel. Mi ilyenkor a teendő? Egyszerű, vállat kell vonni, és ki kell menni zuhanyozni egyet.

A befejezésnél Carlton J. Albright rendező egy kis pszichológiai mélységet próbál alkalmazni (ennek fő eszköze a kotkodálás) több-kevesebb sikerrel. A „Luther the Geek” azért nevezhető „oké” horrorfilmnek, mert a kulcsszereplőt, a baromfik hangsávján üzemelő sorozatgyilkost Edward Terry igen jól, nagy beleéléssel adja. Szegény anyukát megszemélyesítő Joan Roth sokáig passzív az ágyhoz kötözve, de a végére főszereplővé lép elő. A szerelmes leányzót Stacy Haiduk játssza, kinek e filmje valószínűleg rekordkölcsönzést ért el a tékákban néhány évvel később, amikor a nép meglátta a szépszemű színésznőt a Seaquest című sorozatban (bár valószínűsítem, hogy a szerelembe esett férfiközönség rögtön a zuhanyjelenetre tekerte a szalagot a kazettán, átugorva a sok „felesleget”). A maradék két férfi szereplő közül a zsernyák egészen tűrhető, bár néha elég sokat bénázik, a motoros lovagnak viszont sok dolga nincs, többnyire a motorja után rohangászik (még egy aktust is félbehagy a motorja kedvéért, mivel azt a tyúkok réme meglovasítja).




Összességében egész szórakoztató darab a „Luther the Geek”, ráadásul még aránylag az ismertebbek közé tartozik a Troma-filmek közül, köszönhetően valószínűleg Haiduk kisasszony textilmentes jeleneteinek, melyekből a kiadó „deleted scenes” formájában még egy adagot a dvd-re is rápakolt. Aki egy véres, belsőségekkel is jelentkező, kevés helyszínen játszódó, elmebeteg sorozatgyilkossal operáló slasherszerűséggel akar próbálkozni, annak tulajdonképpen ajánlható ez a film. Ám csak remélni tudom, hogy a Kedves Néző nem kezd el maga is kotkodácsolni a megtekintés után…

Végeredmény: Amatőrizmus, melynek megvan a maga bája

A film: 6,5 pont


2014. június 22., vasárnap

Lo squartatore di New York/The New York Ripper (1982)

Lo squartatore di New York/The New York Ripper (1982)


Egy sorozatgyilkos garázdálkodik New Yorkban, áldozatai fiatal nők. A felügyelő (Jack Hedley) képtelen az illető nyomába jutni, az pedig gúnyos telefonhívásokkal és állandó, Donald kacsa jellegű gurgulázással idegesíti. Mindezek tetejébe feltűnik egy ujjak nélküli férfi is, aki szintén nőket molesztál, és ezzel rögtön a gyanúsítottak listájának élmezőnyébe kerül. Egy fiatal nő, akit az ujjatlan alak a metróban próbált elkapni, túlél egy késes támadást, majd furcsa látomást tapasztal, melyben szeme elé kerül a gyilkos arca… vagy a vízió pusztán csak képzelődés volt?

„Fulci at his absolute most brutal…” - hirdeti a dvd hátoldala, és teljesen igaza van, a „The New York Ripper” minden idők egyik legbrutálisabb olasz filmje, és legkegyetlenebb giallója. A Ripper értékelése tulajdonképpen egyszerű, nézés közben és után kétféle érzelme támad a nézőnek: vagy imádja, vagy gyűlöli, amit látott. Én az előbbi tábort gyarapítom, a kiváló operatőri munkától a rendkívül izgalmas befejezésen át a csavaros történetig sok mindent tudnék dicsérni, de a legfontosabb talán az, ahogyan Fulci megalkuvást nem tűrően végigviszi művén a mindent elsöprő brutalitást. A Ripper olyan mértékben ábrázolja az emberi mocskot, a szadizmust, és ülteti bele egy szimplának tűnő sorozatgyilkos-sztoriba, hogy arra kevés példa van a filmtörténetben (így hirtelen talán még a három évvel korábbi „Cruising” - „Portyán” jut eszembe).

És hogy mitől remegett meg a cenzorok kezében az olló? Van mell-, és szemszeletelés, nyiszitelés, üveg megforgatása női nemi szervben, arc szétrobbanása és más egyebek. A szexuális tartalom is extrém magasságokban van, a nyolcvanas évekre, és Fulci munkásságára azért annyira nem jellemző explicit meztelenség a Ripperben élő színpadi szexshow és szadomazo ágyhoz kötözés képében is megjelenik. Nem csoda, hogy a Ripper bekerült az úgynevezett „Video Nasty”-k illusztris társaságába, az angol BBFC például nemes egyszerűséggel betiltotta. Idézet az angol Total Film magazinból, amely 2000 októberében Magyarországon is megjelent: „Bemutatva a stílus mélypontját, Lucio Fulci teljesen banális, nőgyűlölő thrillere olyannyira megmagyarázhatatlanul silány, hogy ki akarod majd mosni a szemed szappannal minden megtekintés után. A szabados életet élő hölgyeket büntetésként leölik, mint az állatokat a vágóhídon: az egyik jómódú áldozatot megtámadják, miután távozik egy élő szexshow-ról, ahol pornószereplők szimulált nyögéseit és hörgéseit rögzítette magnószalagra. A szélsőségesen visszataszító szexuális szadizmust csak az olcsó effektek és bizonyos jelenetek nyilvánvaló mesterkéltsége enyhíti, leginkább a hírhedt mellszeletelő képsor. A rettegés okai: A gyűlöletteljes szexuális szadizmus katalógusa, beleértve szemszeletelést, mellmetszést, behatolásos lábszexet és egy törött üvegnek az áldozat vaginájába lökését.”
(A látnivalóan eurohorror-gyűlölő, és valószínűleg kizárólag romantikus vígjátékokat néző szerzőnk egyébként Friedkin Ördögűzőjét nem meri szidalmazni, de Fulci neve már szinte káromkodás nála, a „Straw Dogs”-ról pedig egyszerűen valótlan állításokkal próbálja igazolni a - szánalomra méltó - angol betiltást, és elrettenteni a filmtől a nézőket)





Lehet utálni Fulci Ripperjét, de szerintem nem az erőszak és a szexualitás mennyisége miatt. Ez a mennyiség egy olasz horrorban bőven benne van, és mivel Fulci ekkoriban magánéleti problémáit is beleszőtte műveibe, még érthető is. Emellett egy nőgyűlölő, szadista gyilkosról szóló filmet (amely, és aki az amerikai piros lámpás éjszakából szedi áldozatait) kíváncsi lennék, mi értelme lenne letompítva leforgatni, bár Hollywoodban többnyire így csinálják.
Lehet utálni a Rippert azért, mert vannak benne logikátlanságok, hibák (például hová tűnt a film elején a kompról a kipingált szélvédőjű autó tulajdonosa?), és lehet utálni a Fulci korábbi munkáival való összevetés fényében. Egy dolgot azonban nem lehet elvitatni a Rippertől, mégpedig az unikum jellegét. Ez a film egy külön fejezet az olasz horror történetében.

A dvd a jól (?) megszokott Blue Underground-minőség: minimális extra (biográfia, trailer), angol mono hang, felirat meg minek (a halláskárosultak ne nézzenek Fulcit). De legalább a kép szép, ez is valami.

Végeredmény: Rendkívül brutális olasz giallo - egy vitatott életmű legvitatottabb darabja

A film: 10 pont
A dvd: 6 pont



Lilian (la virgen pervertida)/ Lillian, the Perverted Virgin (1984)

Lilian (la virgen pervertida)/ Lillian, the Perverted Virgin (1984)


Egy fiatal bedrogozott nő bolyong a sivatagban, majd összeesik. Egy arra járó férfi megtalálja, majd egy barátjához viszi, ahol Lilian elmeséli, hogy mi történt vele: egyszerű turistaként érkezett a városba, majd egy megnyerő stílusú „úriember” bűvkörébe került, aki kis idő múlva droggal pumpálta tele, és prostitúcióra kényszerítette…

Lehet egy exploitation-film pocsék akkor is, ha egy perceken át évakosztümben támolygó szépséggel indít? A válasz: lehet, és ezt sajnos pont ez a film demonstrálja. Jess Franco Clifford Brawn néven követte el ezt a kis celluloidpazarlást, amely nem egyéb, mint néhány gyengén összetákolt dialógus és egy nagy halom hardcore szexjelenet egymásra hajigálása (mellesleg az első legális hardcore szexfilm Spanyolországból). A szépséges Katja Bienert szenved néhány közelképen, majd hosszú percekig a pornóé a főszerep, az eredmény pedig maga a tömény dögunalom. A film hátteréről egyébként érdekes hírek láttak napvilágot, állítólag Bienert nem is sejtette, hogy a vele forgatott jelenetek bemutatásra fognak kerülni, mint ahogy pénzt sem kapott ezért egy fityinget sem, úgy, mint a stáb többi tagja.



Franco sajnos azt is bizonyítja, hogy a pornótól mentes, nem túl terjedelmes méretű maradványokat is megmosolyogtató dilettantizmussal lehet megtölteni, ezért kénytelenek vagyunk készpénznek venni például azt is, hogy egy nagyhatalmú gengszterfőnökhöz simán be lehet kéredzkedni, az egy szem testőrféleséget a helyiségből kiküldeni, majd az egy szál ing alól egy revolvert előszedni, végül a nagyhatalmú, de annál óvatlanabb gengszterfőnököt jó alaposan keresztüllőni.
Ritka érdektelen egy Franco-próbálkozás sajnos a Perverted Virgin, és ezen még az sem változtat, hogy egy mellékszerepben (a stáblistán egyébként szintén álnéven) a rendező bácsi élete párja, a nemrégiben elhunyt Lina Romay is feltűnik.

Végeredmény: Teljesen felesleges europornó egy cetlin elférő forgatókönyvvel

A film: 2 pont


2014. június 21., szombat

Lidércnyomás/The Night of the Following Day (1968)

Lidércnyomás/The Night of the Following Day (1968)


Egy banda busás váltságdíj reményében elhatározza, hogy elrabol egy fiatal lányt. Az elhatározást tett követi, és a behízelgő, szőke főnökük vezérletével sikerül is az emberrablás. Nemsokára azonban súlyos konfliktusok robbannak ki az elkövetők között, és félő, hogy a banda szadista tagja sikerrel várja majd ki az alkalmas pillanatot, amikor végre egyedül marad a lánnyal…

Marlon Brando elképesztően sikeres, és egyben vitatott pályafutásának egyik teljességgel elfelejtett állomása a „The Night of the Following Day”. Az 1962-es „Mutiny on the Bounty” után a színész karrierje nyugvópontra érkezett, és bár ebben az időszakban is vállalt szerepeket, az igazi siker elkerülte. 1972-es zseniális visszatérése a „The Godfather” első részében, majd a következő évben a „Last Tango in Paris”-béli remeklése azonban bizonyította, hogy a korszak egyik legnagyobb színészéről van szó. A „közbülső” időszak végének egyik darabjában tehát Brando egy szépfiút játszik, aki ellentétben szadista bűntársával (Richard Boone) nem akarja, hogy túszának akár haja szála is meggörbüljön. A fiatal túszt a szépséges Pamela Franklin játssza, aki szintén ekkoriban tűnt fel a vásznon.

És hogy Hubert Cornfield rendező meddig viszi el stílusában a filmet? Nos, mivel ekkor még csak 1968-at írtunk, a történet által meglehetősen nagy ziccert felkínáló produkciót nem nevezném exploitation-nek, az megmarad inkább a thriller/dráma vonalon. De valahogy - különösen Boone figurájának előtérbe helyezése miatt - végig megvan az az erotikus/szadisztikus feszültség, ami az exploitation-műfaj sajátja. Cornfield a konfliktusok végleges erőszakká fajulását húzza-halasztja, és igazán csak a legvégén döbbenti meg nézőjét, amikor a bájos, kislányos Franklint ténylegesen a gonosz kezekbe juttatja (egy ekkoriban elég merésznek számító explicitebb jelenetben).

A produkció keletkezéséről számos érdekesség, furcsaság derült ki. Az öntörvényű Brando folyamatosan terrorizálta Cornfieldet, és fitymálta rendezői képességeit; hogy még jobban felidegesítse, megpróbálta elcsábítani a feleségét is (ezt ráadásul nem is titkolta Cornfield előtt). Brando végül elérte a célját, a direktor az utolsó jeleneteket már nem vállalta, helyette Boone ugrott be. Brando a film befejezését (melynek során bele kellett mosolyognia a kamerába) is gyűlölte, és mivel saját verzióját nem tudta keresztülvinni, folyamatosan grimaszolt és hülyéskedett. Cornfield utólag a vágószobában alig tudott egy normális pillanatot találni a felvételek között.
Problémák adódtak a fürdőkádas jelenettel is: Brando a kád mellett - amelyben drogos barátnője ült szerepe szerint - hullarészegen jelent meg, így a vágással itt is csodákat kellett művelni.



Mindezen nehézségek ellenére a „The Night…” (melynek rendezését egy ideig Stanley Kubrick is fontolgatta) egy kimondottan érdekes darab, talán amolyan sötét lónak is nevezhető Brando karrierjében. Szerintem mindenképpen érdemes legalább egyszer megnézni, mert Brandót egyszerűen látni kell. A kilencvenes évek vége felé egyébként az egyik kereskedelmi televízió a műsorára tűzte a filmet (boldog idők voltak azok, főműsoridőben leadtak egy 1968-as thriller-drámát), de én egy magyar dvd-kiadásnak is tudnék örülni.

Végeredmény: Érdekes thriller-dráma egy szokásosan viharos Brando-alakítással

A film: 8 pont 


2014. június 20., péntek

Les cauchemars naissent la nuit/Nightmares Come at Night (1970)

Les cauchemars naissent la nuit/Nightmares Come at Night (1970)


Anna egy zágrábi klubban vesztegeti az életét mint sztriptíztáncosnő, amikor Cynthia, egy titokzatos szőke hölgy a hátsó sorokból felfigyel rá, és meginvitálja magához. Az invitálásból nemsokára érzéki kapcsolat lesz, de hogy semmi nem tökéletes, arra jó példa az éjszaka, amikor Annát folyamatos rémálmok gyötrik. A rémálmokban gyilkosságok szerepelnek, amelyek igen valóságosnak tűnnek, különösen akkor, amikor Anna reggel vérrel szennyezett kézzel ébred. Az egyre hisztérikusabb nő egyetlen reménye orvosa, aki egyben Cynthia ismerőse is. Lehet, hogy a gyilkosságok valóban megtörténnek, és Anna az elkövető?

2013. április 2-án vége szakadt egy legendás pályafutásnak: Jesús „Jess” Franco, az „eurosleaze”, vagy inkább „eurotrash” jeles képviselője az örök vadászmezőkre költözött. A mester filmjeiben többnyire a szépséges eurobabe-ek, a folyamatos le-föl-előre-hátra zoomolás és az andalító muzsika világába kalauzolta nézőit. A „Nightmares…” szintén ezeket az eszközöket felvonultató, tipikus Franco-film, nem ér fel a rendező legjobbjaihoz (Eugénie, Portuguese Nun…), de messze jobb, mint mondjuk a „Lilian, the Perverted Virgin” című borzalom. A főszerepben Diana Lorys szenved, sok dolga nincs, 80 percen keresztül hisztérikusan reagál körülbelül mindenre, ami él és mozog. A barátnőjét alakító Colette Giacobine nem rossz, igazi céltudatos, jéghideg femme fatale. A harmadik szépség Soledad Miranda, de ezúttal neki csak néhány (lenge öltözetű) jelenet jut. A zene (Bruno Nicolai) néha elaltat, Franco zoomol, mint az őrült, viszont meglepő módon a dialógusok egész jók, látszik, hogy végre törődtek velük egy keveset. A történet ellenben bugyuta (ami nem meglepő, hiszen állítólag két filmkezdeményből lett összeollózva a kész termék), a végén még valami krimis csúcspont is van, de tulajdonképpen teljesen mindegy, Franco filmjeit úgysem az ilyesmiért szeretjük (már aki). Nézhető, de átlagos darab tehát a „Nightmares…”, de aki szeretne megismerkedni a rendező munkásságával, annak ajánlom e filmet, mivel Franco majdnem teljes eszköztára felvonul a vásznon. Reméljük, odafent valahol azért tovább forgat a Mester…


A dvd a Shriek Show kiadványa. A kiadó valamiért úgy gondolta, hogy a filmet összecsomagolja egy díszdobozba az 1976-os „Werewolf Woman”-nel, valamint a 2003-as „Flesh for the Beast”-tel, és az egész göngyölegnek a „Wicked Women Triple Feature” címet adja. A „Nightmares…” lemezén négy előzetes, sajnos csonkolt full screen kép, angol-francia hang és angol felirat is van. A lényeg azonban egy Franco-interjú: a Mester beszél a cenzúráról, a filmjeiről és a tragikus sorsú Soledad Mirandáról is.

Végeredmény: Közepesnél árnyalatnyival jobb Franco-exploitation enyhe giallós beütéssel

A film: 5 pont
A dvd: 6 pont


2014. június 19., csütörtök

Le Scomunicate di San Valentino/The Sinful Nuns of Saint Valentine (1974)

Le Scomunicate di San Valentino/The Sinful Nuns of Saint Valentine (1974)


Szőke ifjú menekül lován üldözői elől. Az egyik a három közül azonban egy pisztolylövéssel rövid úton lezárja a galoppozást, így heves kézitusa veszi kezdetét. Az ifjonc, bár több sebből vérzik, elintézi a triót, majd egy zárdában keres, és talál menedéket, ahol az épület - nevezzük így - gondnoka befogadja. A helyválasztás nem véletlen: a szőke dalia szívszerelme ugyanis itt tölti ideje összes részét, mint felavatás előtt álló apáca. A Lucita névre hallgató szépségnek természetesen semmi kedve az apácaélethez, inkább sebesült szerelmével szeretne spanyol létére angolosan távozni. De rengeteg az akadály: valaki brutálisan meggyilkolja Lucita leszbikus szobatársát, és a gyanú rögtön Lucitára terelődik. Egy véresszájú sevillai főmufti érkezik nyomozni, ami persze nem áll másból, mint a gyanúba fogott leányzó alapos megkínzásából. Mindeközben a főnővér sem tétlenkedik: miután megtudja, hogy Lucita szerelme sebesülten az általa irányított zárdában gyógyulgat, úgy dönt, hogy megszerzi az ifjút magának… habár a hősszerelmesnek ezzel szemben egészen más tervei vannak.

Ezt a csavarintos kis nunsploitation-szösszenetet egy Sergio Grieco nevű úriembernek köszönhetjük, aki úgy gondolta, hogy kell egy kis kaland, egy kis szerelem, egy pár félmeztelen apáca, gonosz inkvizítor bácsik, és már le is tette a névjegyét a műfajban. Nos, ha a végeredmény nem is túl emlékezetes, se nem túl eredeti, azért egészen jól szórakozunk. A film pergő, fordulatos, egész elfogadhatóan játszott és jól használja a helyszíneket. Azt viszont mindenképpen elmondanám, hogy aki nagyon perverz, botrányos jeleneteket vár, bizony csalódni fog. A „The Sinful Nuns of…” inkább egy kalandfilmhez áll közelebb, mint egy nunsploitation-filmhez. Bár van félmeztelen korbácsolás, csontropogtatás, a film vége pedig (a befalazott, őrjöngő apácákkal) kellemesen apokaliptikusra sikerült, Grieco filmje semmiképpen sem kihívás ezen a téren mondjuk Jess Franco bácsinak. Engem mindez nem igazán zavart: a tempós rendezés, a „Rómeó és Júlia” stílusában készült sztori és végül, de nem utolsósorban a főszereplő lányka (aki a film második felében sajnálatosan eltűnik) szépsége élvezhető kilencven percet eredményez.



A dvd-ről csak elismeréssel tudok szólni: a Sodementedcinema nevű kiadó lemeze kicsit homályos, de gyönyörű szélesvásznú képpel lep meg minket. Bár a borítóból nem derül ki egyértelműen, de van angol felirat az eredeti olasz nyelv mellé (holland és francia felirat mellett). Van még trailer (figyelem: az előzetesbe szinte minden exploitation-jelenetet belesuvasztottak), plusz más előzetesek. Nívós kiadvány.

Végeredmény: Szórakoztató "nunsploitation-light"

A film: 7 pont
A dvd: 9,5 pont