Triangle (2009)

Triangle (2009)

Egy hattagú társaság hajókázásra indul a nyílt vízre. A három férfi, három nő felállás legérdekesebb tagja az autista fiát nevelő Jess, akivel mintha nem lenne minden rendben, legalábbis ezt állapítja meg a csoport többi tagja. Sok idő azonban nem marad egymás lelki állapotának elemzésére, mivel a társaság eléggé rémisztő dolgot pillant meg már a nyílt vízen, a távolban: egy óriási szürkésfekete felhőtömeget. Még nagyobb a rémület, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a viharzónával való ütközés elkerülhetetlen. Pár perc múlva bekövetkezik a legrosszabb, a hajó használhatatlan lesz, hőseink pedig a vihar elvonultával a felfordult roncson ücsörögve várják szerencséjük jobbra fordulását. És ekkor úgy tűnik, fordul is a szerencse, egy méretes tankhajó tűnik fel a vízen. Az embercsoport felkapaszkodik a hajóóriásra, vagyis biztosnak látszik a megmenekülés. Egy idő múlva azonban a túlélők kénytelenek tudomásul venni, hogy a fedélzetre lépéssel életük még az eddiginél is nagyobb veszélybe került…

Nem, nem visítozó mutánsok, vagy gyilkos hangyák, csótányok, patkányok lakják a hajót, senki sem akarja túlélőinket vacsorára elfogyasztani a böhöm nagy hajó ebédlőtermében - Christopher Smith filmjének lényege valami egészen más, olyasvalami, amire a néző (kivéve, ha már tájékozódott előre) egész biztosan nem számítana, és ami - minő megkönnyebbülés, öröm, elismerés - végre alaposan igénybe veszi a Kedves Közönség agytekervényeit film közben, és ami külön dicséretes,  a film megnézése után is. Smith saját bevallása szerint két éven keresztül turbózta alapötletét, és ez szerencsére meg is látszik a kész terméken. Minden aprólékosan ki van dolgozva, mindennek elérhetők az indokai. Utóbbi, hála a Teremtőnek, nem a közönség szájába rágva, hanem némi hevesebb agyműködtetésre biztatva a népet. És bár helyenként a részletek összerakosgatása közepette falakba ütközhetünk, és hellyel-közzel logikai buktatókra is rálelhetünk, már maga a gondolatmenetek elindítása, és azok végigpörgetése is szórakoztató, és újabb megnézésre sarkallhat minket.

Teszi ezt úgy, hogy eközben a film technikai és színészi elemei mind-mind jó átlagot hoznak. A viharjelenet profi, a zene oké, a színészek közül meg senkire nem mondhatjuk, hogy „ő aztán kiemelkedett a többi közül, annyira jó”, vagy hogy „ő de rossz volt, a legrosszabb az összes közül” - vagyis mindenki jól teljesít. Ha egy lángszórót rám fognának, és így kényszerítenének, hogy emeljek ki valakit, akkor a szöszi Melissa George-ot választanám, de őt is pusztán azért, mert (a történetből fakadóan) neki van a legtöbb színészkednivalója.

Az is pozitívum, hogy a számtalan tisztelgés, idézgetés ellenére eredeti a „Triangle” története, önálló az arculata. Egy csipetnyi „Halálos nyugalom”, egy adag „Végső állomás” és egy nagy maréknyi „Ragyogás” is bele van suvasztva Christopher Smith művébe, de annyi baj legyen, legalább nem az Ómen-, vagy A köd-remake előtt tiszteleg oly látványosan a Rendező Úr.

Összefoglalásképpen kijelenthető, hogy ez az ausztrál-angol koprodukció jó néhány jóval több pénzből készülő, és jóval több tehetséget elvesztegető amerikai vetélytársát lepipálja. Végre egy film, amely akar valamit, méghozzá nemcsak egyszeri szórakozást nyújtó kasszacsengetőként funkcionálni, hanem jól összezavarni, és legfontosabb testrésze, az agya szorgalmas használatára kényszeríteni nézőjét, akár több órával/nappal/héttel a megtekintés után is. És tényleg ez lenne a lényeg.

A blu-ray beszerzendő darab, nagyszerű képpel, hologramos feknivel, angol felirattal és egy rakás extrával (kommentár, kimaradt jelenetek, doku).

Végeredmény: Igen szórakoztató fejtörő a távoli Ausztráliából

A film: 8,5 pont

A blu-ray: 10 pont

Les cauchemars naissent la nuit/Nightmares Come at Night (1970)

Les cauchemars naissent la nuit/Nightmares Come at Night (1970)

Anna egy zágrábi klubban vesztegeti az életét mint sztriptíztáncosnő, amikor Cynthia, egy titokzatos szőke hölgy a hátsó sorokból felfigyel rá, és meginvitálja magához. Az invitálásból nemsokára érzéki kapcsolat lesz, de hogy semmi nem tökéletes, arra jó példa az éjszaka, amikor Annát folyamatos rémálmok gyötrik. A rémálmokban gyilkosságok szerepelnek, amelyek igen valóságosnak tűnnek, különösen akkor, amikor Anna reggel vérrel szennyezett kézzel ébred. Az egyre hisztérikusabb nő egyetlen reménye orvosa, aki egyben Cynthia ismerőse is. Lehet, hogy a gyilkosságok valóban megtörténnek, és Anna az elkövető?

2013. április 2-án vége szakadt egy legendás pályafutásnak: Jesús „Jess” Franco, az „eurosleaze”, vagy inkább „eurotrash” jeles képviselője az örök vadászmezőkre költözött. A mester filmjeiben többnyire a szépséges eurobabe-ek, a folyamatos le-föl-előre-hátra zoomolás és az andalító muzsika világába kalauzolta nézőit. A „Nightmares…” szintén ezeket az eszközöket felvonultató, tipikus Franco-film, nem ér fel a rendező legjobbjaihoz (Eugénie, Portuguese Nun…), de messze jobb, mint mondjuk a „Lilian, the Perverted Virgin” című borzalom. A főszerepben Diana Lorys szenved, sok dolga nincs, 80 percen keresztül hisztérikusan reagál körülbelül mindenre, ami él és mozog. A barátnőjét alakító Colette Giacobine nem rossz, igazi céltudatos, jéghideg femme fatale. A harmadik szépség Soledad Miranda, de ezúttal neki csak néhány (lenge öltözetű) jelenet jut. A zene (Bruno Nicolai) néha elaltat, Franco zoomol, mint az őrült, viszont meglepő módon a dialógusok egész jók, látszik, hogy végre törődtek velük egy keveset. A történet ellenben bugyuta (ami nem meglepő, hiszen állítólag két filmkezdeményből lett összeollózva a kész termék), a végén még valami krimis csúcspont is van, de tulajdonképpen teljesen mindegy, Franco filmjeit úgysem az ilyesmiért szeretjük (már aki). Nézhető, de átlagos darab tehát a „Nightmares…”, de aki szeretne megismerkedni a rendező munkásságával, annak ajánlom e filmet, mivel Franco majdnem teljes eszköztára felvonul a vásznon. Reméljük, odafent valahol azért tovább forgat a Mester…

A dvd a Shriek Show kiadványa. A kiadó valamiért úgy gondolta, hogy a filmet összecsomagolja egy díszdobozba az 1976-os „Werewolf Woman”-nel, valamint a 2003-as „Flesh for the Beast”-tel, és az egész göngyölegnek a „Wicked Women Triple Feature” címet adja. A „Nightmares…” lemezén négy előzetes, sajnos csonkolt full screen kép, angol-francia hang és angol felirat is van. A lényeg azonban egy Franco-interjú: a Mester beszél a cenzúráról, a filmjeiről és a tragikus sorsú Soledad Mirandáról is.

Végeredmény: Közepesnél árnyalatnyival jobb Franco-exploitation enyhe giallós beütéssel

A film: 5 pont

A dvd: 6 pont

Eugenie aka. Eugenie… the Story of Her Journey Into Perversion (1969)

Eugenie aka. Eugenie… the Story of Her Journey Into Perversion (1969)

A szőke hölgy vadul unatkozik, viszont látszik rajta, hogy olyan típus, aki valahogy mindig eléri a célját. Most is álmodozik valamiről, egészen pontosan Eugenie-ről, aki szigorú anyjával él egy fedél alatt. De azért a szigorúságot is ki lehet játszani, így nemsokára Eugenie elszabadul egy egész hétvégére, ebből kifolyólag látogatást tehet a szigeten, ahol szőke barátnője és annak fiútestvére várják. Talán mondani sem kell, a testvérnek gyorsan leesik az álla Eugenie szépsége láttán, de nagyon úgy tűnik, a szőke ciklonnak egészen különleges tervei vannak Eugenie-vel, a vágyakozás tárgyával.

Elérkeztünk egy olyan műhöz, melyet véleményem szerint egy euroszex/horror/exploitation rajongónak sem szabadna elszalasztania. Már a kezdő képsorok megadják az alaphangot: egy rendkívül ijesztő, hipnotikus jelenetben egy társaság emberáldozatot mutat be oly módon, hogy a hanyatt fekvő hölgynek kinyesik a szívét. Ha mindehhez hozzáveszem, hogy eközben Christopher Lee tart felolvasóestet, hihető, hogy teljes a hatás. Ezután főleg az Eugenie-t játszó Marie Liljedahl szépségében gyönyörködhetünk (jó sok alkalom nyílik rá), majd ahogy haladunk előre, a címben szereplő perverziók is sorra kerülnek, egészen a fináléig, amikor Eugenie meztelenül kóvályog a sivatagban (ezt a jelenetet a „Macumba sexual” is lenyúlta, hiába, a nyolcvanas évekre már fogyóban voltak az ötletek). 

Jess Franco egyik legjobb rendezése az „Eugenie…”. A film kellően erotikus, misztikus és ahhoz képest, hogy 1969-es, meglehetősen explicitnek mondható. A jelenetek nincsenek szimplán egymásra hajigálva, épp ellenkezőleg: Franco Jézus bácsi (aki a kezdő képsorok alatt néha látható) remek atmoszférát teremt. A színészgárdára sem lehet panasz, sőt még Christopher Lee is feltűnik egy mellékszerepben. Azt hiszem, az „Eugenie…”-t nyugodtan nevezhetjük időtálló klasszikusnak.

A dvd szintén magas színvonalat nyújt: widescreen kép, angol, francia mono hang, interjúk, galéria, előzetes, életrajzok - mindez a Blue Underground-tól. Bár már egy magyar feliratos változatot is a kezemben tarthatnék… na de legyünk optimisták, talán 40-50 év múlva hazánkban is megjelennek majd ilyen műfajú filmek dvd-n. 

Végeredmény: Az egyik legjobb Jess Franco által rendezett film

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont