Triangle (2009)

Triangle (2009)

Egy hattagú társaság hajókázásra indul a nyílt vízre. A három férfi, három nő felállás legérdekesebb tagja az autista fiát nevelő Jess, akivel mintha nem lenne minden rendben, legalábbis ezt állapítja meg a csoport többi tagja. Sok idő azonban nem marad egymás lelki állapotának elemzésére, mivel a társaság eléggé rémisztő dolgot pillant meg már a nyílt vízen, a távolban: egy óriási szürkésfekete felhőtömeget. Még nagyobb a rémület, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a viharzónával való ütközés elkerülhetetlen. Pár perc múlva bekövetkezik a legrosszabb, a hajó használhatatlan lesz, hőseink pedig a vihar elvonultával a felfordult roncson ücsörögve várják szerencséjük jobbra fordulását. És ekkor úgy tűnik, fordul is a szerencse, egy méretes tankhajó tűnik fel a vízen. Az embercsoport felkapaszkodik a hajóóriásra, vagyis biztosnak látszik a megmenekülés. Egy idő múlva azonban a túlélők kénytelenek tudomásul venni, hogy a fedélzetre lépéssel életük még az eddiginél is nagyobb veszélybe került…

Nem, nem visítozó mutánsok, vagy gyilkos hangyák, csótányok, patkányok lakják a hajót, senki sem akarja túlélőinket vacsorára elfogyasztani a böhöm nagy hajó ebédlőtermében - Christopher Smith filmjének lényege valami egészen más, olyasvalami, amire a néző (kivéve, ha már tájékozódott előre) egész biztosan nem számítana, és ami - minő megkönnyebbülés, öröm, elismerés - végre alaposan igénybe veszi a Kedves Közönség agytekervényeit film közben, és ami külön dicséretes,  a film megnézése után is. Smith saját bevallása szerint két éven keresztül turbózta alapötletét, és ez szerencsére meg is látszik a kész terméken. Minden aprólékosan ki van dolgozva, mindennek elérhetők az indokai. Utóbbi, hála a Teremtőnek, nem a közönség szájába rágva, hanem némi hevesebb agyműködtetésre biztatva a népet. És bár helyenként a részletek összerakosgatása közepette falakba ütközhetünk, és hellyel-közzel logikai buktatókra is rálelhetünk, már maga a gondolatmenetek elindítása, és azok végigpörgetése is szórakoztató, és újabb megnézésre sarkallhat minket.

Teszi ezt úgy, hogy eközben a film technikai és színészi elemei mind-mind jó átlagot hoznak. A viharjelenet profi, a zene oké, a színészek közül meg senkire nem mondhatjuk, hogy „ő aztán kiemelkedett a többi közül, annyira jó”, vagy hogy „ő de rossz volt, a legrosszabb az összes közül” - vagyis mindenki jól teljesít. Ha egy lángszórót rám fognának, és így kényszerítenének, hogy emeljek ki valakit, akkor a szöszi Melissa George-ot választanám, de őt is pusztán azért, mert (a történetből fakadóan) neki van a legtöbb színészkednivalója.

Az is pozitívum, hogy a számtalan tisztelgés, idézgetés ellenére eredeti a „Triangle” története, önálló az arculata. Egy csipetnyi „Halálos nyugalom”, egy adag „Végső állomás” és egy nagy maréknyi „Ragyogás” is bele van suvasztva Christopher Smith művébe, de annyi baj legyen, legalább nem az Ómen-, vagy A köd-remake előtt tiszteleg oly látványosan a Rendező Úr.

Összefoglalásképpen kijelenthető, hogy ez az ausztrál-angol koprodukció jó néhány jóval több pénzből készülő, és jóval több tehetséget elvesztegető amerikai vetélytársát lepipálja. Végre egy film, amely akar valamit, méghozzá nemcsak egyszeri szórakozást nyújtó kasszacsengetőként funkcionálni, hanem jól összezavarni, és legfontosabb testrésze, az agya szorgalmas használatára kényszeríteni nézőjét, akár több órával/nappal/héttel a megtekintés után is. És tényleg ez lenne a lényeg.

A blu-ray beszerzendő darab, nagyszerű képpel, hologramos feknivel, angol felirattal és egy rakás extrával (kommentár, kimaradt jelenetek, doku).

Végeredmény: Igen szórakoztató fejtörő a távoli Ausztráliából

A film: 8,5 pont

A blu-ray: 10 pont