Nővérek/Sisters (1973)

Nővérek/Sisters (1973)

Hogyan változik át egy egyéjszakás kaland rémálommá? Így: egy fiatal nő (Margot Kidder) véletlenül, egy tévéműsor felvétele során megismerkedik egy szimpatikus fiatalemberrel. Bár a romantikus hangulatot némileg megzavarja a lány ittassága, és egy férfi, aki a férjének mondva magát követi a friss szerelmespárt, minden rendben halad, egészen reggelig. Ekkor ugyanis a rokonszenves fiatalembert alaposan összeszurkálják; a véres tettet láthatólag új szerelme követi el. Vagy mégsem? Lehet, hogy az ikertestvére volt a gyilkos? Mi köze mindehhez az állítólagos férjnek, aki foglalkozását tekintve orvos? Lehetséges, hogy a gyilkosságot a szemközti ablakból végignéző újságírónő (Jennifer Salt) lesz a következő áldozat?

Minderre választ kapunk a film végére, de az a gyanúm, hogy ekkorra már jóval több momentumon fogjuk törni a fejünket. Brian De Palma híres pszichohorrorja ugyanis az a fajta horror, amely alapos fejtörésre készteti nézőjét. Megismerjük az ikertestvérek korábbi életét, az újságírónő nyomozása közben pedig az orvos-férjről is sok dolog derül ki. De Palma a gondolkodni vágyó nézőt kényezteti el: miközben a hagyományos thrillerelemek sem hiányoznak, folyamatosan elbizonytalanít, meghökkent, végül pedig egy hipnotikus, szürreális flashback során felteszi a koronát filmjére. E szürreális képsorok egyik fő motívuma, nevezetesen hogy egy szereplő egy másik karaktert játszik egy flashback-jelenet során, később visszaköszön De Palma „Obsession” című remekében is.

Talán a szürrealizmus az, amely manapság a legfájóbban hiányzik a horrorfilmekből (szerintem érthetetlenül, hiszen talán a legtöbb félelmet a szürreális dolgok válthatják ki az emberből, mint például a rémálmainkban is). Mintha félnének ettől a filmes eszköztől, amelyet a hetvenes években bátran használtak, így az akkor még nem túl tapasztalt De Palma is. Az embernek mindenesetre végigfut a hátán a hideg, amikor a híres flashbackben az elképzelt operáció közepette észreveszi mondjuk az eredetileg magánnyomozót játszó Charles Durninget, amint éppen valami szörnyűséghez asszisztál.

Aki a „Sisters”-t nézi, számos csodában részesül: az osztott képmezős jelenet (De Palma egyik specialitása) igazi technikai bravúr, maga a gyilkosság, méghozzá a normál szögből, illetve a szemtanú szemével. Bernard Herrmann zenéje az első perctől kezdve megadja az alaphangulatot, nagy eséllyel a frászt fogja hozni mindenkire.

A film befejező jelenetéről külön kell szólnom. Valószínűleg ez az a végső jelenet, amely után a legtöbb torokból szakadt már ki a „Most akkor ez mi volt?”-kérdés. Az ominózus jelenet egy rövid mondatban: munkaruhás férfi egy bútordarabot figyel messziről. És más nem történik. Aki még nem látta a „Sisters”-t, az elhiheti, ez a semmitmondónak tűnő pár másodperc alaposan zavarba ejtő lesz.

A „Sisters” az első perctől az utolsóig igazi élvezet, filmes csemege. Véres, fordulatos, egyik pillanatban pofonegyszerűnek tűnik, a másikban viszont már igazi labirintus, mely az emberi lélek legmélyebb rejtelmeibe vezet.

A magyar dvd képe nagyon szép; ahogy minden filmet, úgy ezt is eredeti hanggal érdemes nézni (már csak Kidder imádnivaló franciás akcentusa miatt is). Extra egy szál se, de legalább, ha jelentős késéssel is, de megjelent ez a felejthetetlen, borzongató kilencven perc.

Végeredmény: De Palma elemében - Egy horror, melyhez pihent agy szükséges

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont