Marquis de Sade: Justine (1969)

Marquis de Sade: Justine (1969)

Justine és Juliette nem maradhatnak tovább a zárdában, ahol addig aránylag gondtalan életüket élték. A fiatal testvérpár ezért a városba megy, ahol útjaik elválnak: Juliette egy bordélyházban marad, ahonnan egyre magasabbra tör a ranglétrán, Justine viszont ide-oda csapódik, de a sors többnyire különféle szexuális perverziók elé állítja. Hosszú, gyötrelmes út végén újra találkozik Juliette-tel…

Jess Franco és a magas büdzsé találkozása. Hogy mi sült ki belőle? Felemás dolgok, az már egyszer biztos. A korszak felidézése a vásznon példás, a kosztümök és a helyszínek mind vonzzák a szemet. A stáb Klaus Kinskivel, Jack Palance-szal, Maria Rohm-mel…) szintén remek, ráadásul Franco két órán keresztül fúrhatta bele magát Sade márki szadizmusába, ennyi ugyanis a film játékideje. No de mi a felemás ezek után? Sajnos épp elég. Kezdjük a stábbal: Klaus Kinski egy hintóban ül (pár másodpercig), majd egy cellában (az egész hátralévő időben), időnként víziók gyötrik (ez néhány meztelen nőben jelentkezik, akik ott ácsorognak mellette), ír egy könyvbe, nincs egy sor dialógusa sem és többnyire csak zavartan néz jobbra-balra. Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ezt bárki eljátszhatta volna (mint ahogy Orson Welles játszotta volna el, de amint megtudta, hogy időnként ruhátlan hölgyek fogják körbevenni, azonnal visszaadta a szerepet). A Justine-t játszó Romina Power elég vérszegény, de ahhoz képest nem rossz, hogy Franco utálta, és ezt még éreztette is vele a forgatáson. Jack Palance-szal volt tulajdonképpen a legkevesebb gond, ő ugyanis folyamatosan részeg volt, állítólag már reggel hétkor komoly bor-adagokkal nyitotta a napot (mindez a jelenetein is elég rendesen átjön…).

További probléma, hogy elég kevés az esemény, az az esemény pedig, amire a márki büszke lenne, sajnos még kevesebb. Vannak ugyan izgalmasabb epizódok, mint például a „ki mérgezi meg előbb a másikat?”, vagy akár a Palance-féle, de rengeteg az üresjárat (ilyenkor Franco gyorsan betesz egy kis Klaus Kinskit). Nincs túl sok szex és erotika sem, ami talán a készítési évre is fogható, de inkább arra, hogy Power csak „övön felül” vállalt húzósabb jeleneteket (minden más testdublőr…), vagy arra, hogy Franco látnivalóan az előre-hátra zoomolgatásban nagyobb örömét lelte, mint a stáb hölgytagjaiban.

Összességében csalódás ez a Justine, teljességgel csak a zenét (Bruno Nicolai) és a korabeli hangulatot tudom dicsérni, de azért egy Sade márki-megfilmesítéshez több kell. Mondjuk annyi, amennyit három évvel később Claude Pierson nyújtott (Justine de Sade).

Végeredmény: Jess Franco és Sade márki? Ütős páros, de kétórányi film után kiderül, hogy csak lehetett volna

A film: 5 pont