Mimic - A júdás faj/Mimic (1997)

Mimic - A júdás faj/Mimic (1997)

Az amerikai nagyvárosban csótányok szedik az áldozataikat, különösen a gyermekkorú lakosság soraiból. Egy rovarológus (Mira Sorvino) kitenyészt egy olyan fajt, amely a ragályt terjesztő rovarokat elpusztítja, majd nemsokára maga is kihal. Úgy tűnik, hogy minden rendben van - de három év múlva valami történik. A metróhálózat alagútrendszerében megszaporodnak a halálesetek, és minden jel arra mutat, hogy a nagyvárosi zsongás alatt méterekkel egy mutáns rovarfaj fejlődött ki…

A „Mimic” Guillermo „Faun” del Toro hollywoodi bemutatkozása volt, és kövér barátunk alaposan megízlelhette az amerikai filmgyártási stílust. A stúdiófejesek és talpnyalóik meglehetősen sokszor tették tiszteletüket a forgatáson, és ha már ott voltak, igyekeztek mindenbe belepofázni, jó hollywoodi szokás szerint olyan dolgokba is, amelyekhez semmit sem értettek. Guillermo del Toro mindezek eredményéül elhatárolódott a kész filmtől, amely azonban nem lett annyira rossz… de annyira jó sem. Itt van kezdetnek Mira Sorvino, aki természetesen egy dögös szőke bogárológus (bár Denise Richards atomfizikussága óta én már semmin sem csodálkozom), és aki ritka halovány a szerepében. Jeremy Northam, az oldalbordája már jobb, bár a vásznon az összes főszereplő ritka sápadtnak tűnik a rendőrt játszó Charles S. Dutton mellett, aki némi életet visz az eseményekbe. Rengeteg a logikai hiba, az agyilag kissé visszamaradott, és számomra rémesen idegesítő, állandóan cipőméreteket kántáló kissrác kerepel a rovaroknak, ezért(?) életben marad, de később aztán őt is ugyanúgy megtámadják. Sorvino is túlél egy rovartámadást, őt mellesleg elrabolják, de a többi ember amint találkozik egy csápossal, az azonnal szétmarcangolja őket. Sajnos az is sejthető, hogy ki fog meghalni, a mellékszereplők szépen oda is vesznek, főszereplőink pedig egy tömény giccs befejezés keretein belül vidáman egymásra találnak (del Toro negatív befejezése a kukában végezte, pedig talán többet ért volna), végképp tudatosítva a nézőben, hogy bizony Hollywoodi Lószart lát.

Giccs ide, giccs oda, a rendezés rendben van, van ritmusa, az effektek is korrektek, és a kiszámíthatóságot is megemészteném, mivel egy amerikai produktum esetében ez már szinte ragályosnak számít. Egy dolog azonban teljesen hiányzik: az eredetiség. Komolyan, helyenként mintha „A bolygó neve: halál” című klasszikust látnánk, még néhány beállítás is megegyezik, hogy a tojásozásról már ne is beszéljünk. A húdemegjósolhatatlan befejezés során Ripley, akarom mondani Mira Sorvino menekül Newttal, azaz pontosabban a szellemi visszamaradott fiúcskával az alien királynő, vagyishogy a hím főrovar elől. Hát, alig tudtam párhuzamot vonni a két film között.

A film egyébként alaposan elvesztegeti még F. Murray Abrahamet, és Giancarlo Gianninit is, utóbbi úgy végzi, mint az Alien-sorozat bármelyik áldozata Brett-től Hudsonig, tehát minimális átírással akár Alien 4-ként is bemutathatták volna a júdás fajt, mondjuk egy olyan sztorival, hogy az alienek menekülnek Ripley elől, majd úgy döntenek, hogy lejönnek a Földre, és úgy gondolják, hogy a nő a metróba már csak nem jön utánuk, ezért az ottani BKV-ügyfeleket kezdik tizedelni. De elég a blődségből, bőven elég ebből a kategóriából a kerepelő fiúcska szerepeltetése, akinek szeme előtt cafatolják szét apját, de percekkel ezután már a férfi főszereplő cipőméretét motyorássza, hogy aztán két, számára tökismeretlen emberrel ölelkezzen…

Végeredmény: Tősgyökeres hollywoodi bogaras horror a "Már láttuk valahol"-rovatból

A film: 5,5 pont