Mártírok/Martyrs (2008)

Mártírok/Martyrs (2008)

Egy fiatal nő, akit korábban ismeretlenek fogságban tartottak és folyamatosan kínoztak, egy nap felismerni véli kínzóit egy fényképen. Nyomozásba kezd, és eljut egy családhoz, amely teljesen átlagosnak tűnik: apa, anya és két gyerek. A bosszúra éhes nő - akit gyakran borzasztó, és véres rémálmok kínoznak - semmit sem bíz a véletlenre, és egy vadászpuskával a kezében zörget be a házba. Vajon kik és miért kínozták meg őt évekkel ezelőtt? És lehet, hogy a szenvedésnek még messze nincs vége?

Vér, vér és vér. A „Mártírok” azoknak a horrorfilmeknek a vonulatát erősíti, melyekben több hektoliternyi vért öntenek a néző képébe, megspékelve egy nagy adag kínzással és jajveszékeléssel. A sorrend jelen esetben így néz ki: 50-60 percnyi nonstop erőszak és vérengzés, majd egy kis bújócskázás van soron, az utolsó 20-25 percben pedig az következik, amiért sokan gyűlölik a horror műfaját, és amiért én speciel a rendező Urat, Pascal Laugier-t gyors kontrollra küldeném egy pszichológushoz. Ez a végső félóra ugyanis nem áll másból, mint embertelen, agyatlan erőszakból (igen, az első 50 perc vérengzését/őrjöngését még bőven lehet fokozni), amelyet ráadásul egy megbilincselt nő ellen követnek el. Ezt látni gyakorlatlan szemnek visszataszító, nekem, aki filmes szempontból szemlélek egy-egy darabot, borzasztóan unalmas volt, hiszen - nem vicc - az eszement brutálkodás egészen az utolsó percekig nem társul értékelhető, vagy akár tíz másodpercnél hosszabb ideig taglalható történettel. És ami „történetet” végül kapunk, az - már elnézést a kifejezésért - akkora baromság, hogy szinte jobban fáj, mint szerencsétlen leányzónak az ütlegek a kigyúrt izomagyú verőlegény öklétől. Laugier filmje imígyen betársul a korábbi francia botrányfilmek közé, melyeket talán a „nagyobb a füstje, mint a lángja” jelzővel illetnék, ilyen például a „Baise-moi” című altató, vagy a „Visszafordíthatatlan”, melyet szintén nagyon untam, de ott legalább volt valami történet, és színvonalas színészi játék is.

A „Mártírok” trash az elejétől a végéig, és talán rekorder is lehet a filmvásznon, hiszen talán az egyetlen film, amelyben egy körülbelül tizedmásodpercek alatt kigondolt, egy papírfecnire ráférő gondolatkezdeményt is elégnek gondoltak az alkotók ahhoz, hogy megindokolják vele azt a brutalitást, amit a főszereplő lánykának el kell viselnie a szemünk előtt. Folyamatos ütlegelés, nyiszitelés, elevenen megnyúzás - akad itt minden, de nagy kár, hogy eme sokoldalúságot a stáb nem inkább egy normális szkriptbe fektette. Laugiernek még azt is sikerül elérnie, hogy negyed perces történetkezdeménye is úgy nevetséges, ahogy van: én például az 50 perces véröntés után megjelenő, fekete cuccba burkolt fazonok láttán majd leestem a fotelből a nevetéstől, a turbános nyugdíjas néni pedig szintén a kész kabaré kategóriája.

Horror: egy olyan történet, amelytől megijedünk, borzongunk, és amelyen izgulunk. Mindehhez sztori, forgatókönyv, suspense és atmoszféra szükségeltetik. Az, hogy Laugier (kinek már előző műfaji próbálkozása, a „Saint Ange” sem volt egy nagy szám) ezek hiányában inkább egy nő hosszadalmas, embertelen bántalmazásával próbál alkotni a műfajban, se nem ijesztő, se nem izgalmas, hanem leginkább undorító.

Végeredmény: Szinte teljesen történetmentes, ultrabrutális trash komoly morális deficittel

A film: 1 pont