Lidércnyomás/The Night of the Following
Day (1968)
Egy banda busás váltságdíj
reményében elhatározza, hogy elrabol egy fiatal lányt. Az elhatározást tett
követi, és a behízelgő, szőke főnökük vezérletével sikerül is az emberrablás.
Nemsokára azonban súlyos konfliktusok robbannak ki az elkövetők között, és
félő, hogy a banda szadista tagja sikerrel várja majd ki az alkalmas
pillanatot, amikor végre egyedül marad a lánnyal…
Marlon Brando elképesztően
sikeres, és egyben vitatott pályafutásának egyik teljességgel elfelejtett
állomása a „The Night of the Following Day”. Az 1962-es „Mutiny on the Bounty”
után a színész karrierje nyugvópontra érkezett, és bár ebben az időszakban is
vállalt szerepeket, az igazi siker elkerülte. 1972-es zseniális visszatérése a
„The Godfather” első részében, majd a következő évben a „Last Tango in
Paris”-béli remeklése azonban bizonyította, hogy a korszak egyik legnagyobb
színészéről van szó. A „közbülső” időszak végének egyik darabjában tehát Brando
egy szépfiút játszik, aki ellentétben szadista bűntársával (Richard Boone) nem
akarja, hogy túszának akár haja szála is meggörbüljön. A fiatal túszt a
szépséges Pamela Franklin játssza, aki szintén ekkoriban tűnt fel a vásznon.
És hogy Hubert Cornfield
rendező meddig viszi el stílusában a filmet? Nos, mivel ekkor még csak 1968-at
írtunk, a történet által meglehetősen nagy ziccert felkínáló produkciót nem
nevezném exploitation-nek, az megmarad inkább a thriller/dráma vonalon. De
valahogy - különösen Boone figurájának előtérbe helyezése miatt - végig megvan
az az erotikus/szadisztikus feszültség, ami az exploitation-műfaj sajátja.
Cornfield a konfliktusok végleges erőszakká fajulását húzza-halasztja, és igazán
csak a legvégén döbbenti meg nézőjét, amikor a bájos, kislányos Franklint
ténylegesen a gonosz kezekbe juttatja (egy ekkoriban elég merésznek számító
explicitebb jelenetben).
A produkció keletkezéséről
számos érdekesség, furcsaság derült ki. Az öntörvényű Brando folyamatosan
terrorizálta Cornfieldet, és fitymálta rendezői képességeit; hogy még jobban
felidegesítse, megpróbálta elcsábítani a feleségét is (ezt ráadásul nem is
titkolta Cornfield előtt). Brando végül elérte a célját, a direktor az utolsó
jeleneteket már nem vállalta, helyette Boone ugrott be. Brando a film
befejezését (melynek során bele kellett mosolyognia a kamerába) is gyűlölte, és
mivel saját verzióját nem tudta keresztülvinni, folyamatosan grimaszolt és
hülyéskedett. Cornfield utólag a vágószobában alig tudott egy normális
pillanatot találni a felvételek között.
Problémák adódtak a
fürdőkádas jelenettel is: Brando a kád mellett - amelyben drogos barátnője ült
szerepe szerint - hullarészegen jelent meg, így a vágással itt is csodákat
kellett művelni.
Mindezen nehézségek ellenére
a „The Night…” (melynek rendezését egy ideig Stanley Kubrick is fontolgatta)
egy kimondottan érdekes darab, talán amolyan sötét lónak is nevezhető Brando
karrierjében. Szerintem mindenképpen érdemes legalább egyszer megnézni, mert
Brandót egyszerűen látni kell. A kilencvenes évek vége felé egyébként az egyik
kereskedelmi televízió a műsorára tűzte a filmet (boldog idők voltak azok,
főműsoridőben leadtak egy 1968-as thriller-drámát), de én egy magyar
dvd-kiadásnak is tudnék örülni.
Végeredmény: Érdekes thriller-dráma egy szokásosan viharos Brando-alakítással
A film: 8
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése