Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Chi l’ha vista morire?/Who Saw Her Die? (1972)

Velence: egy szobrász pöttöm lányát meggyilkolja egy titokzatos sorozatgyilkos, aki már évekkel ezelőtt is lecsapott. Az áldozat már négy évvel korábban is egy hasonló korú gyermek volt, és további egyezés a gyilkosságok között, hogy a kislányok vörös hajúak voltak. A szobrász saját szakállára kezd el nyomozni, és hamarosan egy gyanús ügyvéd nyomára bukkan. Bonyolítja a helyzetet az is, hogy szemtanúk állítása szerint a bűntettek helyszínén mindig jelen volt egy különleges figura, egy fekete gyászruhába öltözött nőalak…

Aldo Lado a felülmúlhatatlannak tűnő „Short Night of Glass Dolls” után egy újabb mesterművet rázott ki a kisujjából. Érdemes azonban megállni egy pillanatra. Velence? Vörös szín? Helyes a megfejtés, Donald Sutherland, „Don’ t Look Now”. Nicolas Roeg mesteri filmje előtt vagyunk egy évvel, és mégis, a „Who Saw…” nem túl ismert alkotás, legalábbis a „Don’ t Look…”-hoz nem lehet mérni a hírnevét. Minőségét azonban bőven: Lado filmjében egyszerűen nem lehet gyenge pontot találni.

Lado minden szinten a legjobbat nyújtja: tragikus és rémisztő a sztori, remek a stáb, a zene pedig mindent visz. Utóbbiért természetesen Ennio Morricone volt a felelős, és gyakran visszhangzó, néha kánonban előadott gyermekkórus-betéteit valószínűleg soha nem tudjuk majd kiverni a fejünkből. A kétségbeesett apát ex-James Bond George Lazenby alakítja, legalább olyan jól, mint Donald Sutherland. Anita Strindberg, a kis Nicoletta Elmi és főleg Adolfo Celi is bámulatosan jó.

Franco Di Giacomo operatőr képei felejthetetlenek, és ezt a fenomenális giallót olyan állapotba juttatják, amely véleményem szerint csak ennek a műfajnak a sajátja: egy idő után az embert már nem is érdekli a végkifejlet, a gyilkos személye (aki általában jól megbújik a vásznon), annyira dúskál a stílusban minden, ami a szemünk előtt pereg. A fényképezés mellett a helyenként megdöbbentő vágás (be-bevillanó képek amolyan Roeg-módra), a vért az ereinkben megfagyasztó zene összepárosítva a gyilkos özvegyi fátylán át elénk vetített szemszögével ritka technikai bravúrokat is jelentenek egyben. De ugyanilyen emlékezetes még Strindberg kergetőzése a kamerába nézve egy autó körül, vagy az, ahogy Lado egy fürdőkád csobogó vizével és egy mosókesztyűvel maximálisan ijesztő hatást ér el.

Kiemelkedő színvonalú alkotás a „Who Saw…”, az egyik legkreatívabb műfaj egyik legszebb darabja, mindenképpen beleszámolandó mondjuk a top 5 giallo közé. A vicc az, hogy a hetvenes években egy ilyen remek darabot szinte csak úgy „mellékesen” készítettek el. Lado utolsó tangózni segített volna Bertoluccinak, ha Marlon Brando ráért volna. De Brando éppen keresztapázott, így Lado előtt megnyílt az út tárgyalt giallónk elkészítéséhez. Amit manapság dollár/eurómilliók segítségével sem érnek el a filmstúdiók, és az általuk alkalmazott többé-kevésbé (inkább kevésbé) tehetséges rendezők, azt ekkoriban két forgatás közben emberi kreativitással, bámulatos stílusérzékkel hozták létre filmesek, akiket talán meg sem becsültek kellőképpen ezért.

A „Who Saw Her Die?” Angliában és Amerikában is megjelent dvd-n. Az angol kiadás a Shamelessnek köszönhető, amely kiadó egészen szép munkát végzett. A kép gyönyörű, bár a hang időnként nagyon felerősödik. Az angol forgalmazó kicsit talán túlfényezi magát a menük között (másodpercenként kiírják, hogy Shameless, csak hogy el ne felejtsük, kinek köszönhetjük a lemezen található földi jót), a borító hátsó felén pedig valóságos képözönt zúdítanak az emberre, ráadásul az összes szexet és erőszakot ábrázoló képet ideerőltették. A Blue Underground már jóval visszafogottabb (és szebb a címlap is), a hang megbízhatóbb és kapunk egy remek interjút is Ladóval 11 percben (a trailer mellett). Dühítő, hogy egyik kiadványon sincs felirat, pedig az angol szinkron néha elég tompa. Mindent összevetve mindkét dvd-t tudom ajánlani, sőt, akár egyszerre mindkettőt is, hiszen egy ilyen mesterművet akár többféle változatban is érdemes a polcra tenni.

Végeredmény: Nagyszerű giallo, ahogyan azt Ladótól megszokhattuk

A film: 10 pont

A dvd-k: 8 pont (Shameless), és 8,5 pont (BU)

Il tuo vizio e una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave/Your Vice Is A Locked Room and Only I Have the Key (1972)

Il tuo vizio e una stanza chiusa e solo io ne ho la chiave/Your Vice Is A Locked Room and Only I Have the Key (1972)

Oliviero Rouvigny kiégett író, papírra már semmit sincs kedve vetni, ellenben szeret inni, nőket felszedni, partira hívni a környékbeli dologtalan fiatalokat és őket is leitatni. Egy dolgot azonban mindenekfelett szeret: megalázni a feleségét. Irina egész élete jórészt szenvedés, ráadásul még ura Sátán nevű macskája is halálra idegesíti. A környéken váratlanul gyilkosság történik, egy fiatal nőt szúrnak halálra, akinek Olivieróval lett volna találkozója. A férfi rögtön a rendőrség célkeresztjébe kerül, ráadásul feltűnik a színen egy fiatal nő, aki gyorsan elcsavarja az író fejét…

Sergio Martino a hetvenes évek elején ontotta magából a giallókat. Igen stílusos, és remekül megírt filmek kerültek ki a Mester kezei közül, ráadásul előszeretettel csavargatta a befejezéseket is. A legjobban talán az 1971-ben készült „The Strange Vice of Mrs. Wardh” sikerült, amely „Szerelmi vérszomj” címen hazánkba is eljutott videokazettán (persze jól megvágva), de titkos kedvencem a rendezőtől, az „All the Colors of the Dark” (1972) is egy gyönyörű példája a műfajnak. Martino jól összeszokott stábbal dolgozott, állandó színészei közé tartozott George Hilton, Edwige Fenech és a pengeéles tekintetű Ivan Rassimov. Utóbbi kettővel a „Your Vice…”-ban is találkozunk, és mindketten azt nyújtják e giallóban, amihez értenek: Fenech szép és gyakran meztelen, Rassimov pedig a titokzatos, „mindig ott leselkedek valahol a közelben” figuráját hozza. A „Your Vice…” - melynek címe egyébként már a „The Strange Vice…”-ban feltűnik - rendhagyó giallónak tekinthető, mégpedig azért, mert a sztori félig-meddig egy Edgar Allen Poe-feldolgozás (erre utal az egyik címváltozat, az „Eye of the Black Cat”). A véres, műfajra jellemző gyilkosságok itt nem fordulnak elő oly nagy számban, ellenben több a suspense, egy idő után garantáltan nem fogjuk tudni kiismerni magunkat egyik szereplőn sem, hogy aztán a végére lehulljanak az álarcok mindenkiről, és a felügyelővel együtt mi is nagyot nézzünk azon, hogy mi is van a pincében a nagy hordó mögé befalazva.

A film nagy nyeresége (Fenech mellett, akit folyamatosan imád a kamera) Luigi Pistilli az iszákos Oliviero Rouvigny szerepében. Pistilli leginkább a Sergio Leone Fan Club számára lehet ismerős és közkedvelt („Pár dollárral többért”, „A jó, a rossz és a csúf”). A meggyötört feleséget Anita Strindberg játssza, aki hatásosan szenved, még ha néha kissé talán túl monotonon is.

Ha csúcspontot kellene választani a filmből, én ezúttal konvencionális módon a befejezésre voksolnék, amikor minden kiderül, és világossá válik az örök tanulság, miszerint a legaprólékosabban kitalált terv is csődöt mondhat. Emlékezetes még a nagy „gépelési” jelenet, amely sokunk számára ismerős lehet egy 1980-as klasszikusból, amelynek „Ragyogás” a címe…

A „Your Vice…” egy újabb szép darabja az itáliai giallóknak. Ez a film azonban nem beteges, szadista, vagy vértől csöpögő, hanem inkább a forgatókönyvre és a karakterekre támaszkodik. Biztosan lesz olyan, akinek ez lesz a kedvenc Martinója (nálam marad egyelőre első helyen a „Szerelmi vérszomj”), mint ahogy az is biztos, hogy mások inkább a brutálisabbakra szavaznak majd.

A dvd a Noshame mára tökéletesen beszerezhetetlen kiadványa. A forgalmazó majdnem minden címét átvette a Mya nevű vállalkozás, de a „Your Vice…” valamiért kimaradt a második kiadások sorából (a „The Strange Vice…” „Blade of the Ripper” címen jelent meg újra). Nagyon nagy kár.

Végeredmény: Egy remek giallo a műfaj fénykorából

A film: 9 pont