Testrablók/Body Snatchers (1993)

Testrablók/Body Snatchers (1993)

Jack Finney regényének harmadik filmváltozatában a főszerepben ezúttal egy család áll, melynek tagjai (apa, feleség-mostohaanya, tinédzser lány, kisöcs) egy katonai bázisra költöznek. Az apa nemsokára furcsa felfedezéseket tesz, de nem sejti, hogy családja is a testrablók egyik fő célpontjává vált.

Kifejezetten színvonalas feldolgozás született Abel „Mocskos zsaru” Ferrara keze alatt. Ezúttal egy búskomor, életunt tini szemszögéből követhetjük az eseményeket, akinek tipikusan lázadó természetét bizonyítja az a jelenet is, amikor a legkisebb gyanús jelre pisztolyt fog apjára menekülésük közben, és szinte hisztérikusan üvölti barátjának, hogy „Lődd le!”. Ferrara rendezése gördülékeny, és a színészgárda is remek. Gabrielle Anwar előző évi nagy jelenete után Al Pacino oldalán várható módon főszerepet játszik (nem is rosszul, sőt). Milyen kár, hogy Hollywood - nincs rá jobb kifejezés - lehúzta a vécén ezt az ígéretes színésznőt, aki azóta videóra forgalmazott B-, és C-filmekben múlatja az időt.

És milyen a sors: nagyon hatásos egy idegroncs egyenruhás szerepében Forest Whitaker, aki ekkoriban még nem, de mára már a legkeresettebb pénzforrások közé tartozik. Meg Tilly, a nyolcvanas évek egyik tüneménye pályája egyik utolsó szerepében tündököl (két év múlva visszavonult); érdekesség, hogy az átváltozási jelenetben nővérkéje, Jennifer ugrott be helyette testdublőrként.

A film legnagyobb pozitívuma az, ami például az 1978-as változatnak is: láthatjuk, hogyan működik a metamorfózis, hogy mi az idegenek célja és módszere. Nem véletlen, hogy az 1978-as film legjobb jelenete az, amikor Donald Sutherlandről tökéletes másolat készül a kertben, Ferrara művében pedig a legemlékezetesebbek közé Anwar „behálózása” tartozik a fürdőkádban. Hátborzongató az is, ahogy a már nem emberi lények felhívják társaik figyelmét egy-egy emberre; éles, fülsiketítő hangon rikoltoznak, és majd kibökik a szemét a szerencsétlennek mutatóujjukkal. A 2007-es változat, amit talán legjobb lenne elfelejteni, rendkívüli tehetséggel hajította szemétbe ezeket a lenyűgöző részleteket; nem baj, kaptunk helyette autós üldözést, bár az a „Starsky és Hutch”-ban is volt, de mindegy.

Ferrara filmje természetesen szintén nem bagatellizálja el az idegen lények okozta veszélyt, így a végkicsengés - az időleges siker ellenére - pesszimista, és ezáltal maradandóbb is, mintha hőseink győztesen, mosolyogva lovagolnának a lenyugvó nap fényében.

Összegezvén elmondható, hogy remekül összerakott film a „Testrablók”. Kép, zene, rendezés, minden a helyén van, és sejthető az is, hogy ha nem lett volna a kilencvenes évek elején annyi jól sikerült amerikai film, akkor még nagyobb figyelmet kapott volna. Ha Ferrara napjainkban követte volna el művét (ugyanilyen formában), akkor az valószínűleg szép kis karriert futott volna be (plusz megspórolt volna egy repülőjegyet Oliver Hirschbiegel számlájáról) és még dvd-n is gyönyörködhetnénk benne.

Végeredmény: Egy eléggé elfelejtett gyöngyszem egy kultikus rendezőtől

A film: 10 pont