Dellamorte Dellamore aka. Cemetery Man
(1994)
Francesco Dellamorte a
temető őre. Ha azt hinnénk, hogy unalmas foglalkozása van, nagyot tévednénk.
Itt vannak például a halottak: a frissen sírjukba helyezettek néhány nap múlva
feltámadnak, és ropogós emberhús után néznek. Ezért is van Dellamorte övében
töltött pisztoly, segédje, a kissé hibbant Gnaghi (a neve egyben az egyetlen
szó is, amit ismer) meg nagy gyakorlatra tett szert abban, hogy hogyan kell
ásót-kapát szépen beleállítani egy élőhalott fejébe úgy, hogy az végérvényesen
halott maradjon. Így telnek Dellamorte napjai, időnként szétrobbant egy-egy
zombifejet, aztán telefonon elmélkedik az élet (és halál) nagy kérdéseiről
egyetlen beszélgetőpartnerével, Francóval, végül maradék idejében sírt ás. Egy
napon azonban megjelenik a NŐ. Dellamorte első látásra beleszeret, és azt
kívánja, hogy térjen vissza a temetőbe minél többször. És a NŐ tényleg
megjelenik újra és újra. De a dolgok innentől egyre csak bonyolódnak…
Nehéz szavakat találni,
melyekkel az ember leírhatná a Dellamorte Dellamorét. Abból a szempontból is
nehéz, hogy nincs elég szó rá, annyit igényelne. Michele Soavi filmje ugyanis szintén
azon horrorfilmek közé tartozik, amelyek többféle műfajt egyesítenek magukban,
bár végeredményben szeretett műfajunkhoz, a horrorhoz tartoznak. Soavi szürreális
drámát, zombis horrort, vígjátékot, groteszket és love sztorit egyesít száz
perc alatt, és meg kell állapítanom, hogy mindegyik részlegből a legjobbat
hozza ki. A szürrealizmus legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már
harmadszorra pillantjuk meg Anna Falchit más-más szerepben. A zombis horror
brutális, féktelen (az a motoros zombi valami elképesztő!) és vicces, néhány
jelenet szándékosan eltúlzott (lásd ormótlanul nagy injekciós tű, a temetőn
kívüli karakterek viselkedése stb.), a szerelmi történet pedig megható és
erotikus egyszerre.
De van még valami, ami
egyesíti mindazt, amit itt felvázoltam. Nevezetesen az, hogy semmi sem az,
aminek látszik. Élvezhetjük a horrorisztikus jeleneteket, nevethetünk a vad
fekete humor okán, meghökkenhetünk a szándékolt túlzásokon, csak éppen mindezek
mögött egy titokzatos történet is lejátszódik a vásznon, melynek értelmezésére
talán több év is kevés lenne, hát még ez az írás. Mindenesetre figyelemreméltó
elemzések születtek a filmhez, és nem tudom megállni, hogy ne linkeljem be őket
(annál is inkább, mivel - a trashfilmeket leszámítva - semmiféle poént nem
szeretek lelőni, és bármiféle analizálásnak ez lenne a vége).
Analizálás, és rejtett
jelentéstartalmak kutatása hiányában is van azonban miről beszélni a Dellamorte
kapcsán. A zene (Riccardo Biseo és Manuel De Sica, utóbbi a nagy Vittorio fia) zseniális,
és az Argento-filmekre emlékeztet elektronikus és rockos keveredésével. A képek
szemkápráztatóak világosban és sötétben egyaránt (Mauro Marchetti a felelős
érte), a halál alakjának, megszemélyesülésének ábrázolása meg egyszerűen
lenyűgöző. A „La setta” mellett a Dellamorte rendelkezik a legjobb színészi
stábbal, amellyel Soavi horrorfilmes pályafutása alatt dolgozhatott. Rupert
Everett fenomenális, rajta kívül talán senki sem tudná ilyen unott képpel
szétloccsantani egy zombi fejét. Everett nívós támogatást kap a kissé
gyengeelméjű Gnaghit nagy beleéléssel játszó François Hadji-Lazarótól, és az
egymás után három szerepbe bújó, szépséges Anna Falchitól.
Igazából, bár kultuszfilmmé
avanzsált a Dellamorte az évek múlásával, valahogy nem kapta meg azt a
figyelmet, amit ténylegesen megérdemelt volna. Soavi ezután tévéfilmeket
kezdett gyártani, amelyek, valljuk meg, érdektelenek ahhoz képest, hogy a
rendező milyen horrorcsodákat tett le az asztalra pályája első felében. A
Dellamortéban újfent minden összejött neki; a legcsodálatosabbnak talán az hat
a filmben, hogy mennyire élvezetes: mind mögöttes tartalmak nélküli szimpla
zombis horrorvígjátékként, mind pedig többrétegű, mélyen elgondolkodtató, az
élet és halál kulcskérdéseivel foglalkozó alkotásként is maximális élvezetet
nyújt nézőjének, és ez bizony olyan teljesítmény, amelyre a klasszikus a
legjobb jelző.
Végeredmény: Többféle műfaj egy remek filmben - klasszikus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése