2013. december 29., vasárnap

Dellamorte Dellamore aka. Cemetery Man (1994)

Dellamorte Dellamore aka. Cemetery Man (1994)


Francesco Dellamorte a temető őre. Ha azt hinnénk, hogy unalmas foglalkozása van, nagyot tévednénk. Itt vannak például a halottak: a frissen sírjukba helyezettek néhány nap múlva feltámadnak, és ropogós emberhús után néznek. Ezért is van Dellamorte övében töltött pisztoly, segédje, a kissé hibbant Gnaghi (a neve egyben az egyetlen szó is, amit ismer) meg nagy gyakorlatra tett szert abban, hogy hogyan kell ásót-kapát szépen beleállítani egy élőhalott fejébe úgy, hogy az végérvényesen halott maradjon. Így telnek Dellamorte napjai, időnként szétrobbant egy-egy zombifejet, aztán telefonon elmélkedik az élet (és halál) nagy kérdéseiről egyetlen beszélgetőpartnerével, Francóval, végül maradék idejében sírt ás. Egy napon azonban megjelenik a NŐ. Dellamorte első látásra beleszeret, és azt kívánja, hogy térjen vissza a temetőbe minél többször. És a NŐ tényleg megjelenik újra és újra. De a dolgok innentől egyre csak bonyolódnak…

Nehéz szavakat találni, melyekkel az ember leírhatná a Dellamorte Dellamorét. Abból a szempontból is nehéz, hogy nincs elég szó rá, annyit igényelne. Michele Soavi filmje ugyanis szintén azon horrorfilmek közé tartozik, amelyek többféle műfajt egyesítenek magukban, bár végeredményben szeretett műfajunkhoz, a horrorhoz tartoznak. Soavi szürreális drámát, zombis horrort, vígjátékot, groteszket és love sztorit egyesít száz perc alatt, és meg kell állapítanom, hogy mindegyik részlegből a legjobbat hozza ki. A szürrealizmus legkésőbb akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már harmadszorra pillantjuk meg Anna Falchit más-más szerepben. A zombis horror brutális, féktelen (az a motoros zombi valami elképesztő!) és vicces, néhány jelenet szándékosan eltúlzott (lásd ormótlanul nagy injekciós tű, a temetőn kívüli karakterek viselkedése stb.), a szerelmi történet pedig megható és erotikus egyszerre.

De van még valami, ami egyesíti mindazt, amit itt felvázoltam. Nevezetesen az, hogy semmi sem az, aminek látszik. Élvezhetjük a horrorisztikus jeleneteket, nevethetünk a vad fekete humor okán, meghökkenhetünk a szándékolt túlzásokon, csak éppen mindezek mögött egy titokzatos történet is lejátszódik a vásznon, melynek értelmezésére talán több év is kevés lenne, hát még ez az írás. Mindenesetre figyelemreméltó elemzések születtek a filmhez, és nem tudom megállni, hogy ne linkeljem be őket (annál is inkább, mivel - a trashfilmeket leszámítva - semmiféle poént nem szeretek lelőni, és bármiféle analizálásnak ez lenne a vége).





Analizálás, és rejtett jelentéstartalmak kutatása hiányában is van azonban miről beszélni a Dellamorte kapcsán. A zene (Riccardo Biseo és Manuel De Sica, utóbbi a nagy Vittorio fia) zseniális, és az Argento-filmekre emlékeztet elektronikus és rockos keveredésével. A képek szemkápráztatóak világosban és sötétben egyaránt (Mauro Marchetti a felelős érte), a halál alakjának, megszemélyesülésének ábrázolása meg egyszerűen lenyűgöző. A „La setta” mellett a Dellamorte rendelkezik a legjobb színészi stábbal, amellyel Soavi horrorfilmes pályafutása alatt dolgozhatott. Rupert Everett fenomenális, rajta kívül talán senki sem tudná ilyen unott képpel szétloccsantani egy zombi fejét. Everett nívós támogatást kap a kissé gyengeelméjű Gnaghit nagy beleéléssel játszó François Hadji-Lazarótól, és az egymás után három szerepbe bújó, szépséges Anna Falchitól.

Igazából, bár kultuszfilmmé avanzsált a Dellamorte az évek múlásával, valahogy nem kapta meg azt a figyelmet, amit ténylegesen megérdemelt volna. Soavi ezután tévéfilmeket kezdett gyártani, amelyek, valljuk meg, érdektelenek ahhoz képest, hogy a rendező milyen horrorcsodákat tett le az asztalra pályája első felében. A Dellamortéban újfent minden összejött neki; a legcsodálatosabbnak talán az hat a filmben, hogy mennyire élvezetes: mind mögöttes tartalmak nélküli szimpla zombis horrorvígjátékként, mind pedig többrétegű, mélyen elgondolkodtató, az élet és halál kulcskérdéseivel foglalkozó alkotásként is maximális élvezetet nyújt nézőjének, és ez bizony olyan teljesítmény, amelyre a klasszikus a legjobb jelző.

Végeredmény: Többféle műfaj egy remek filmben - klasszikus



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése