And Now the Screaming Starts! (1973)

And Now the Screaming Starts! (1973)

A 18. század vége felé járunk, az ifjú Catherine összeházasodik szerelmével, Charles Fengriffennel, majd követi is annak pompázatos birtokára. Az emeleti szobában a nászéjszakára is sor kerülne, ha nem adódna egy kis gond: az ajtó beragad, az újdonsült férj odakint reked, Catherine meg egy szörnyűséges arcot vél felfedezni az ablakon kívül. De van ennél rosszabb is, valaki, vagy valami megerőszakolja a feleséget. Vajon mi történhetett ezen az éjszakán? És miért tűnik úgy, mintha a Charles egyik ősét ábrázoló festmény életre kelne? Lehetséges, hogy egy ősi, a családot illető átok válik valóra?

A megbízható horrorrendező, Roy Ward Baker (aki többnyire a Hammer szekerét tolta) egy szép napon összejött az Amicus stúdióval, és a nagy találkozás eredménye tárgyalt filmünk lett. Első látásra elmondható, hogy az Amicus jóval durvábbra vette a hangvételt, mintha mondjuk a Hammer irányítása alatt forgatták volna le a történetet. Nyilván az is a keménykedést segítette, hogy lassan a hetvenes évek közepe felé jártunk ekkor, vagyis a brutálisabb dolgok egyre nagyobb teret nyertek a mozivásznakon. Ennek megfelelően a nemrég, 2010 októberében, 93 évesen elhunyt Baker is belecsap a húrok közé: már filmje legelején egy csuklóból levágott kéz rohangászik a padlón, hogy aztán egy igen durva megerőszakolási jelenet, és egy grafikus végtagamputáció végleg R-es kategóriába lökje a dolgokat. Eközben a sztori is érdekesen bonyolódik, Baker pedig a rendelkezésére álló nagy neveit mindig jókor dobja be. Mikor éppen alaposan leülne a film, megjelenik Peter Cushing (mint doktor), és vele új impulzusokat és lendületet nyer a produkció. Herbert Lom egy flashback során kerül elő, és Baker őt is jól használja, Lom ugyanis tényleg kiköpött nagyhatalmú, gonosz nemesúr (lásd még „Mark of the Devil”).

És bár főszereplőink könnyedén alulmaradnak Cushing elegáns zsenialitásával szemben (Ian Ogilvy-nek - mint Charles Fengriffen - például nagyon egysíkú a szerepe, többnyire csak hitetlenkednie kell, viszont az egyik legjobb jelenet, egy koporsó feltörése az ő nevéhez fűződik), azért aránylag ők is jól muzsikálnak. Baker jól használja a helyszíneit is (azt a keveset), és a fenyegetően néző festmények jeleneténél még önmagát is felülmúlja. A történet nem túl bonyolult, ellenben jól felépített; egy minimális „Lady Chatterley szeretője”-feeling is jár vele, valamint némileg több „Rosemary gyermeke”. Utóbbira utal a film német címe (Embryo des Bösen), amely talán még az eredetinél is hatásosabb.

Összefoglalván, kellemes időtöltés ez a nem túl hosszú Amicus-produkció. Időnként nem várt módon brutális, csavarokban nem bővelkedik, de gyakran elég ijesztő, Cushing pedig külön klasszist biztosít jelenlétével. 

Végeredmény: Élvezetes Amicus-horror

A film: 8,5 pont