2013. december 3., kedd

Árvaház/El orfanato/The Orphanage (2007)

Árvaház/El orfanato/The Orphanage (2007)


Laura sok-sok évvel azután, hogy elhagyta az árvaházat, visszatér gyermekkora egy boldog szeletének színhelyére. A most már üresen álló épületben férjével együtt folytatni akarja a hagyományokat, és vagy fél tucat árvának szeretne lakóhelyet biztosítani. Laura életét emellett örökbefogadott fia, Simon tölti ki. A házaspár egy nap különös látogatót kap, egy idős asszony kérdezősködésbe kezd Simonról, és azt állítja, hogy szociális munkás. Nem sokkal később elkezdődik a rémálom: Simonnak nyoma vész. Laura kétségbeesetten mozgat meg mindent, hogy előkerítse, és eközben kideríti, hogy évtizedekkel ezelőtti távozása után az árvaházban szörnyű dolgok történtek…

Egy ínyenc filmkedvelő ismerős biztatására előrébb hoztam a „megnézendő filmek listáján” J. A. Bayona művét, és meg kell mondjam, óriási filmélményben volt részem. Az „Árvaház” ugyanis minden szempontból remekmű. Adva van egy (már-már megszokott) „szellemes” sztori, amelyre akár legyinthetnénk is. Bayona azonban csodálatos érzékkel mixel össze a misztikummal és a thrillerrel karaktertanulmányt, izgalmat és végtelen fájdalmat. Ahogy mondani szokták, a legjobb forgatókönyveknek rögös utat kell bejárniuk, mire eljutnak (ha eljutnak) a megérdemelt helyre, a vászonra. Így volt ez itt is, egy Sergio G. Sanchez nevű úriember 1996-ban vetette papírra a szkriptet, amelyet saját maga szeretett volna filmre ültetni, csak éppen egy jöttment valakinek egy neves stúdió részéről sem akaródzott pénzt adni a projekthez. Guillermo del Toro megjelenésével változott a helyzet, „A faun labirintusa” alkotója ekkor még nem is sejtette, hogy az „Árvaház” saját gyermekét, a faunt is le fogja taszítani a bevételi lista éléről.






De el is kezdem a méltatást, vagy dicshimnuszt, ahogy tetszik. Kezdetben egy szimpla szellem-sztorit látunk, amely gyakran operál horrorelemekkel, mégis inkább a visszafogottabb misztikum jellemzi. A film aztán félúton egy rövid látogatást tesz a „Poltergeist” irányába, Geraldine Chaplin rövid, de igen hatásos mellékszerepével, mint médium. Végül az utolsó félóra bravúrt bravúrra halmoz: nem egyszerűen választ kapunk (majdnem) minden kérdésre, hanem eközben az utolsó képsorokon még kimondhatatlan szomorúság is összekeveredik a szemünk láttára szépséggel és reménnyel.
A felsoroltaknak jelentős részét a hősnő, Belén Rueda sugározza magából, aki valami elképesztő teljesítményt nyújt. Csodás alakítása a tetőfokát egyértelműen akkor éri el, amikor egyedül marad az árvaházban, ahol mindenáron meg akarja oldani a rejtélyt, még úgy is, hogy harminc évet visszautazik az időben (Rueda egyébként felkészülés gyanánt Spielberg „Harmadik típusú találkozások” című filmjét tekintette meg). Bayona, a rendező legbölcsebb húzása pedig a visszafogottság. Saját elmondása szerint jócskán spóroltak a hangeffektekkel, és szándékoltan a hetvenes évek stílusához tértek vissza. Miután én már korábban is kifejtettem azon álláspontomat, miszerint egy horrorjelenet nem bömbölő hangeffektusoktól, hanem az atmoszférától, és egyáltalán az adott rendező megijeszteni tudó képességétől lesz félelmetes, nos, csak üdvözölni tudtam ezt a felfogást.



Összességében az „Árvaház” egy remekmű. Manapság nagyjából minden, amihez Guillermo del Toro nyúl, az arannyá változik (ő egyébként egy orvos-cameo erejéig a vásznon is megjelenik, nemcsak a stáblistán). Így volt ez „A faun labirintusa” esetében is, és halmozottan igaz ez tárgyalt alkotásunkra, melyhez ráadásul remek rendezőt is talált Bayona személyében. Nem véletlenül kapott a stáb tízperces standing ovation-t Cannes-ban, a vetítés után.

A dvd egy külön fejezet. A Budapest Film valamiért úgy gondolta, hogy ha a képet megcsonkolja (vagy így vásárolja meg), és az eredeti hangot egy nyomorult sztereóban mellékeli, akkor ez egy remek kiadvány lesz (ha valaki sejti az okokat, vagy bármilyen érdekes infója van erről, vagy a BUFI-nál dolgozik, az kommenteljen be legyen oly kedves). Hát, orbitálisan nagyot tévedtek, ugyanis a lemez ilyen formában csak egy célt teljesít: teljesen kinyitja a bicskát az ember zsebében. Míg a pluszanyagban a film citált jelenetei rendes, eredeti képaránnyal jelennek meg, addig a fő attrakció csonkolt. Gratulálok. Nem tudjuk teljesíteni a hangmérnök, Oriol Tarragó óhaj-sóhaját sem, aki a róla szóló rövid doku végén azt tanácsolja, hogy élvezzük a munkáját 5.1-ben. Az eredeti hang ugyanis csak sztereóban szól, míg a magyar szinkron - láss csodát - 5.1-es, bár sok köszönet nincs benne, hiszen például a kissrác, Simon magyar hangja kábé 5-6 évvel idősebb lehet alanyánál. És ami még van: egy budapesti interjú (Guillermo del Toro: „Itt vagyunk Budapesten, a pornó fővárosában”…), egy negyedórás, hollywoodiasan körbedicsérős werkfilm, rövidfilm az eszméletlenül szép zenéről, szereplőválogatás, sztoribordok és egy kétperces szösszenet a főcím papírtépős keletkezéséről.

Végeredmény: Mesteri horrordráma Guillermo del Toro műhelyéből csodálatosan megható befejezéssel - kihagyhatatlan

A film: 10 pont
A dvd: 3 pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése