Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Ne húzzuk sokáig: „A bolygó neve: Halál” minden idők legjobb sci-fi horrorfilmje. James Cameronnak 1984-ben ajánlották fel a második Alien-film rendezői székét, miután a Terminátor forgatókönyve a fejesek: Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll kezébe került. A hármak vállalata, a Brandywine ezidőtájt éppen olyan projektekkel szórakoztatta magát, mint „A nagy szökés”, vagy a „Spartacus” sci-fi változata (egyikből sem lett semmi). Cameronnal az utóbbi kapcsán szerveztek találkozót, de ő kerek perec közölte, hogy az ötlet hülyeség. Giler ebben a pillanatban vetette fel az Alien-folytatás tervét, és Cameron ráharapott. A vázlat, ami alapján dolgoznia kellett, így szólt: „Ripley-t megmentik, majd visszamegy a bolygóra egy osztaggal, ahol felzabálják őket. És még sok más szarság is történik.”

Az „Alien II” címet viselő projekt gyorsan egy 42 oldalas papírköteget eredményezett Cameron tollából, melyben már szerepeltek a főbb karakterek. Az írás egy része korábban is létezett, Cameron ugyanis az 1979-es premier óta az első film rajongója volt, és időnként azzal múlatta az időt, hogy folytatást írt hozzá (érdekes módon „E.T.” munkacímmel…). És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos szereplő alakja is, aki nem volt más, mint az idegen királynő.

Éppen mikor kezdett volna kibontakozni a szkript, a rendező egy másik megbízást is kapott, a Rambo második részének megírását. Giler kommentárja: „Fogadd el mindkét melót, és írj minél gyorsabban!” Ez végül nem jött össze, a Rambót újra és újra át kellett írni (Stallone is belefirkált időnként), és megjött a zöld lámpa a Terminátor forgatásának elkezdéséhez (Arnold Schwarzenegger letudta a „Conan: A pusztító”-t, és végre ráért), így az „Alien II” egy időre a fiókba került. Talán mondani sem kell, Giler erre alaposan kiőrjöngte magát, Walter Hill viszont biztosította Cameront, hogy meg fogják várni.

Meg is várták, és akit visszakaptak a projekthez, már nem ugyanaz volt, mint kilenc hónappal azelőtt, hanem egy ünnepelt rendező, mivel a Terminátor világkörüli diadalútra indult. Ekkor már sokan lebeszélték Cameront, de ő kitartott; a víziója még mindig megvolt. Tetézte az örömet, hogy a Brandywine közölte, Sigourney Weaver is aláírta a szerződését. Problémát okozott azonban a stúdiónak Gale Anne Hurd producer személye, akit a rendező invitált a projektbe, és akivel éppen a házasság küszöbén álltak. Cameron közölte, vagy jöhet a jövendőbelije, vagy nem lesz film. Végül az győzte meg a Foxot, hogy ígéretet kaptak arra, a költségek nem fogják az eget verdesni. Mikor mindez végre elrendeződött, kiderült, hogy Weaver mégsem írt alá semmit. Miközben a Fox 1985 szeptemberére el akarta indítani a forgatást, Weaver ügye még mindig nem rendeződött. Cameron ismét a fenyegetés fegyveréhez nyúlt: „Most elmegyünk Gale-lel a nászutunkra. Mikor visszaérünk, legyen meg a szerződés a főszereplővel. Ha nem lesz meg, mi kiszállunk.” A rendező ugyanakkor még egy trükköt bevetett: elhintette, hogy szándékában áll átírni a kész szkriptet úgy, hogy Ripley-t mindenestül kihúzza belőle. Ez végül hatott: gyorsan meglett a szerződés Weaverrel.

A büdzsé körüli alkudozások lezárulta után (a végső költségek 17,5 millió dollárra rúgtak - az eredeti irányár 12 millió volt) végre elkezdődhetett az angliai forgatás a Pinewood stúdióban. A forgatás alatt a rendező asszisztenssel akadtak gondok, a Vasquezt alakító Jenette Goldsteint állandóan csak „love”-nak hívó úriembertől aztán megszabadultak, ugyanúgy, mint az operatőrtől is, akinek Cameronétól némileg eltérő elképzelése volt a világításról - a zseniális Adrian Biddle így került a képbe. A szereplők közül egyedül James Remar került lapátra, ő lett volna Hicks, de káros szenvedélyei miatt távozott, és Michael Biehn érkezett, aki így megúszta a fegyveres kiképzést, amin a többiek már mind átestek.

A forgatás nem zajlott veszélyek nélkül, amikor Mark Rolston (Drake) lángszórója lángnyelvet lövell a furgonba, a stáb meggyújtotta belül a tüzeket - és a színészek néhány pillanaton belül oxigén nélkül maradtak. Végül a furgonba vágott lyukakon vezették ki a füstöt a járműből. Abból a járműből, amely korábban elszabadult, és letarolta a kamerákat, melyek mögött Biddle éppen nem tartózkodott - óriási szerencséjére.

Lance Henriksennek is kijutott a jóból, hiszen bár neki kevés akciójelenet jutott, széttépése felvételekor egy elég borzalmas tej-joghurt keveréket kellett innia (mint androidvért), amelytől egy teljes napig kóválygott.

Az „alkotást” hárman végezték: a - mellesleg zseni - Syd Mead felelt a Sulaco űrhajóért, Ron Cobb az LV-426 bolygó kolóniájáért, maga Cameron pedig az idegen királynőt vállalta magára. Utóbbiban legalább két stábtag mozgott, és kezdetleges változatát szemetes zsákokkal burkolták be. Az idegen harcosok jelmezeibe táncosok, pantomimesek bújtak, akik a legváratlanabb módokon közlekedtek - Cameron néha még a kamerát is feje tetejére állította a maximális hatás kedvéért.

A stúdió engedékenynek mutatkozott a játékidővel kapcsolatban, de Cameronnak így is számos értékes jelenetet kellett kivágnia. Így kikerült a Ripley lányáról szóló dialógus, Ripley tárgyalásának egy része, a robotőrszemek működése, a Jorden-család útja és végzete a bolygón, valamint Burke sorsa (utóbbi jelenettel Cameron nem volt elégedett). A kivágások nagy része újból látható a 154 perces special edition-ben, amely így még izgalmasabb lett, mint a moziverzió.

„A bolygó neve: Halál”-nál már nem fognak jobb sci-fi horrort forgatni (ami például az idegenek orvosi részlegbe történő betörése, és Newt elhurcolása között zajlik, az drámaiságban és izgalomban felülmúlhatatlan), de előtte is csak egy olyat tettek vászonra, amely felveheti vele a versenyt, és véleményem szerint ténylegesen egy szinten van vele: ez „A nyolcadik utas a halál”, vagyis az első rész. Ebben a műfajban Cameronéhoz hasonló forgatókönyvet sem fognak írni (bár írnának, én lennék a legboldogabb), mert ilyesmire a hollywoodi álomgyárnak (=futószalagnak) manapság már nincs ideje, inkább jöjjön a megbízható, kockázatmentes konzerv, amire jó, ha két napig (vagy a futószalag következő legördülő termékének megtekintéséig) emlékszik az ember. Az „Aliens”-nél ez a veszély nem fenyeget - erre a remekműre egész életünkben emlékezni fogunk.

Végeredmény: Az első résszel abszolút egy szinten álló, azt nem kopírozó, saját stílust követő klasszikus, a műfaj csúcsa

A film: 10 pont