2016. március 31., csütörtök

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)

La campana del infierno/The Bell From Hell (1973)


Juan kiszabadul börtönéből (egy őrültek házából), hazatér és alig várja, hogy találkozzon nénikéjével, és három kuzinjával. Juant azonban nem a rokonok végtelen szeretete vezérli, hanem a bosszú. Bosszút akar állni a négyeken azért, hogy évekig négy fal között kellett tengetnie az életét. Amikor elérkezik a látogatás ideje, Juan már felkészült a gyilkosságokra…

Irgalmatlanul sokat vártam ettől a kultikus spanyol-francia produkciótól, hogy aztán kisebb csalódáson essek túl a 90 percnyi játékidő elteltével. A sztori sokat ígérő, a fényképezés, de úgy egyáltalán a teljes film kinézete szépséges - Manuel Rojas keze munkája - , ennyit már az első negyedóra után leszűrhetünk. A hangulat is példás, a főszereplő határozottsága pedig érdekes fejleményeket vetít előre. Aztán megérkezünk a nagy eseményhez, magához a bosszúhoz, melyre az egész történet épül. A felvezetés remek, kísérteties, ahogy Juan a berendezési tárgyak mögött/alatt elhelyezi közelgő szörnyű tettének kellékeit, ragtapaszokat, és kötéldarabokat.

De aztán az egész valahogy nem lesz annyira emlékezetes, mint amennyire (el)vártam volna. A nagy felakasztásos, kibelezni szándékozós hadművelet eléggé (nagyon) konvencionális befejezésbe torkollik, az meg kissé dühítő, hogy valakinek, akire több kaptárnyi darazsat uszítottak, semmi baja ne essen (már attól eltekintve, hogy a feje a felismerhetetlenségig feldagadt a csípések következtében, de ez a tény e filmben egyáltalán nem kiált kórházi látogatásért).





A befejezés nem rossz, de valahogy még annál is többet vártam volna. Lehet, hogy e kiegyensúlyozatlanságokban annak is szerepe volt, hogy a rendező, Claudio Guerin a filmben is szereplő harangtoronyból egyszer csak lezuhant, és nem is kelt fel többé (a helyét az a Juan Antonio Bardem vette át, aki a magyar vhs-korszakból is ismert, Omar Sharif-féle „A rejtelmes sziget” direktora volt, ráadásul ugyanebben az évben).

Mindazonáltal érdemes megtekinteni a „harangot”, hiszen bőven leköti a figyelmet, és nem győzöm elégszer hangsúlyozni, a látványt nagyon professzionálisan tették fel az alkotók a celluloidra.

Végeredmény: Nyomaiban perverz bosszúdráma nem kellően nagyot szóló végső csattanóval

A film: 7,5 pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése