Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Drakula és Frankenstein (1973, 1974)

Blood for Dracula (1973)

Flesh for Frankenstein (1974)

  

Szinte teljesen megegyező stábbal készült a hetvenes évek derekán ez a két legendás horrorfilm, melyben a leghíresebb vérszívó, és az emberi testrészeket összefércelő doktor játssza a főszerepet. A Drakulában a címszereplő szenved, hiszen nem jut hozzá az őt legjobban éltető nedűhöz, a szűz lányok véréhez. Inasa esküvőt szervez neki, a kiszemelt családban négy arajelölt is akad, de négyük közül Drakulának mindenképpen a szűzre van szüksége.

A Frankenstein-sztoriban a doktor a tökéletes testet akarja megalkotni, és ehhez már csak egy férfifejre van szüksége. Egy környékbeli parasztnak a barátjában, egy szerzetesi pályát fontolgató ifjúban meg is lesz a jelölt, de a műtét után váratlan bonyodalmat okoz, hogy a fej által irányított test nem úgy reagál a szintén a doktor által megalkotott nőre, ahogy az elvárható lenne.

A stáb nagy része, a látványvilág, az effektusok (leszakadt végtagok, belsőségek) mindkét filmben jelen vannak, és - sajnálatomra - a tempó is ugyanolyan, ugyanolyan lassú. A két szkript nem túl bonyolult, a fordulatok nagyjából előre láthatóak, ezért is fárasztó néhol a lassúság (ez különösen a Frankensteinben zavaró). Az erőteljesebb jeleneteket a Drakulától kapjuk (Drakula fuldoklásai, vért köpő-fröcskölő köhögése felejthetetlen), és itt a dolgok nagyon szépen felpörögnek a végére, és bár a Frankensteinnél is ez a törekvés, ott ez nem sikerül ennyire jól (csak szimplán mindenki egymásra rogy némi agónia kíséretében). Ami a Drakula gyenge pontja, az az akcentusok. A nyelv angol, és a nemzetközi stábot (Udo Kier, Vittorio De Sica) én szívem szerint utószinkronizáltam volna (olasz módra) az érdekesebbnél érdekesebb akcentusok miatt, melyek időnként annyira viccesek, hogy elvonják a figyelmet a tényleges látnivalótól. Ez nem róható fel Joe Dallesandrónak, aki szintén közös pont a két stábban, és aki egyúttal a legerősebb pont is (plusz a hölgynézők szívét némely jelenetében valószínűleg alaposan megdobogtatja…).

Érdekesség, hogy sokak szerint a Drakula rendezéséhez Paul Morrissey (az örök „stúdiófüggetlen” Paul Morrissey) mellett Roman Polanskinak is volt némi köze, mindenesetre a kész filmben láthatjuk a rendezőt egy rövid (és nagyon jó) jelenetben.

A szereplők tulajdonképpen nem rosszak, a két főszerep Udo Kier-é lett, aki nagy vehemenciával játszik, de sajnos övé a legmegmosolyogtatóbb akcentus is. A hölgykoszorúnak sok dolga nincs, leszámítva a lenge (vagy annál is kevesebb) öltözékben való mutatkozást, ebben főleg a Suspiriából is ismert Stefania Casini jár az élen, míg jól meg nem harapják. A véres, szaknyelven szólva „over the top” speciális effektusok leginkább a trash-jelleget erősítik, bár a legendás Carlo Rambaldi már itt is remek munkát végzett, el kell ismerni.

Összességében megállapítható, hogy a Drakula a jobb film, de azért a Frankenstein is szerez néhány élvezetes percet, főleg a legvégén. Mindkét produkció unikumnak is számít, hiszen a két ősi sztorit ilyen stílusban nem sűrűn vittek vászonra korábban, vagy azóta.

A filmek: 8,5 és 7 pont

La ragazza dal pigiama giallo/The Pyjama Girl Case (1977)

La ragazza dal pigiama giallo/The Pyjama Girl Case (1977)

Egy fiatal nő holtteste fekszik az ausztrál tengerparton. Arca felismerhetetlen, a rendőrségnek csupán a sárga pizsamája jelent valamit, ami kiindulópont lehet a nyomozáshoz. Nemsokára bevisznek egy gyanúsítottat, aki a parton lakik, és láthatta, vagy akár el is követhette a gyilkosságot. A rendőrök ezután közszemlére teszik a holttestet, hogy azonosítsák a nőt, akit halála előtt többen meg is erőszakoltak. Lehetséges, hogy nem is a parton ölték meg? Vajon felismeri-e valaki a kiállított holttestet?

Óriási reményekkel vetettem magam a pizsamás lány esetére, amikor megkaparintottam a dvd-t, de sajnos ezúttal csalódnom kellett. Flavio Mogherini rendező két szálon futtatja megtörtént eseményeken alapuló filmjét, és valami olyasmivel próbálkozik, mint mondjuk Avati egy évvel korábban, vagyis a szokványos giallo-elemeket elhagyja. Mogherini a bűnügyi részt szociáldrámával, szerelmi drámával vegyíti, de hiába a két szál, a filmre gyakran rátelepszik az unalom. Az első, bűnügyi történetszál egy idő után megfeneklik, és igazából csak a kiállított holttestet lézengve, döbbenten bámuló emberek jelenete emlékezetesebb a többinél. Az egyik főszereplő, egy idős zsaru kurtán-furcsán tűnik el a filmből - ügyesebb rendezéssel talán ezt is jobban meg lehetett volna oldani. A másik szál egy szerelmi dráma, melynek középpontjában egy több férfivel is összeálló nő található. Ha Mogherini a bűnügyi részt, a nyomozást sem tudta igazán élvezetesen tálalni, akkor itt már igazán bajban lehet - és így is van, egy átlagos drámát látunk, amelynek még az is negatívuma, hogy a főszereplője, a szőke Dalila Di Lazzaro se nem túl szép, se nem túl tehetséges színésznő ahhoz, hogy elvigye a hátán az eseményeket a fináléig (lehet, hogy ezért is vetkőzteti le őt - pontosabban a testdublőrét - Mogherini a film elején).

Sajnos csak három dologért érdemes végignézni Mogherini filmjét: a zenéért (Riz Ortolani), a befejezésért (izgalmas utolsó 10-15 perc) és Michele Placido alakításáért, aki már ekkor bizonyította, hogy zseniális színész. Az ő jeleneteinél valahogy felgyorsul az idő, bár összességében így is van egy igazán unalmas 20-25 perc a filmben.

Véleményem szerint egyszer nézhető darab a pizsamás lány, mert azért a befejezést érdemes kivárni. A legnagyobb probléma a rendezés középszerűsége, Mogherini (aki a filmje végén - mintegy észbe kapva - próbál lassításokkal operálni, de azokat sem túl jó helyen erőlteti) sajnos itt meg sem közelíti színvonalában mondjuk Ladót, Martinót, vagy Dallamanót.

A dvd a Blue Underground kiadványa, és igen, felirat már megint nincs a lemezen, a BU valószínűleg még nem hallott erről a lehetőségről. Tompa angol hangot kapunk, plusz trailert, rövid dokut és egy nyolcoldalas füzetet.

Végeredmény: Érdekes, nehézkes giallo-dráma középszerű rendezéssel

A film: 6,5 pont

A dvd: 7 pont