Pensione paura (1977)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Pensione paura (1977)

A Pensione paura a második világháború idejébe repíti nézőjét, amikor is egy eldugott kis panzió lakóit ismeri meg – bezony, ezúttal karakterrajzok is vannak, a játékidő jó része a film elején csak a nyomasztó légkör megteremtésére, és a szereplők megismerésére szolgál. Főszereplőnk a panzió tulajdonosnőjének (Marta) a lánya, Rosa (Leonora Fani), aki miközben tisztában van anyja hűtlenségével, alig várja, hogy a háborúban szolgáló apja végre hazatérjen és rendet rakjon nem csak a családban, de a szállóban is, ahol Rodolfo (Luc Merenda) tartja rettegésben a társaságot, nem mellesleg rendre molesztálja a lányt is, akit még a férfi szeretője, a már kicsit öregecske, dúskeblű Jole Fierro is terrorizál emiatt.

Rosa egyedül kis barátjában, a lelkész unokájában bízhat, meg hát persze anyja védelmét és szeretetét próbálja kiélvezni, amennyire csak lehetséges, egészen addig, míg egy éjszaka valaki végez a nővel, ezzel teljes letargiába taszítva a lányt. Rosa megpróbáltatásai azonban még ekkor sem érnek véget, mivel Rodolfo, aki már a mozi eleje óta üldözi „szerelmével”, az anyai védelem megszűnése, és a panziót eluraló káosz megjelenése után partnere társaságában erőszakolja meg a lányt, amit könyörületet nem ismerő gyilkosságok követnek – célkeresztben a rosszindulatú férfival és hasonlóan embertelen ismerőseivel.

Három évvel a meglehetősen atmoszférikus, és nem kevésbé közismert giallója (The Parfume of the Lady in Black) után Francesco Barilli ismét megpróbálkozott a műfajjal, és ezúttal nyugodtan mondhatjuk azt, hogy szerencsére, elvégre ha az említett úriember növénytermesztésbe vagy éppen festésbe kezd, szegényebbek lennénk egy remek háborús drámával, amely alapvetően tartalmazza a giallók és thrillerek esszenciáját. Köszönhető mindez az érdekes sztorinak, amely kivételesen nem az éppen aktuális időkbe, és a felső tízezer intrikáit bemutató közegbe helyezve próbálja borzongatni nézőjét, valamint a rendezésnek és fényképezésnek, amik inkább húznak az alkotói irányba, semmint a tisztességes mesteremberek évenkénti produkciói felé.

A gyönyörű kamerakezelésnek és a képeknek – Gualtiero Manozzi munkája – köszönhetően (no meg a háború éreztetésének kapcsán) eleve nyomasztó légkör uralja a vásznat, ezen pedig még Adolfo Waitzman hátborzongató zongoratémái is löknek egyet azon irányba, amelynél már azt mondhatjuk: ez igen, ezért már megérte leülni a film elé. Ugyan számomra a Pensione nem egyértelműen giallo, még ha tartalmazza is a műfaji filmek egyértelmű elemeit – inkább egy megrázó háborús dráma, mint mondjuk A Faun labirintusa is, ami szintén inkább ezen vonalon található, nem pedig a horrorfilmek halmazában.

A színészek többsége nagyszerűen mutatja be a számára előírt karakter jellegzetességeit, és közülük leginkább a Fani lány, valamint a Torsoból már ismert Merenda az, aki fokozottan kiemelhető. Rosát sajnáljuk, miközben Rodolfót legszívesebben a pokolba kívánnánk, ahogy azt általában tesszük az ennyire szívtelen és mindenféle emberségtől mentes véglényeknél.

Persze a sztori végére még némi csattanót is kapunk, így kerül fel a hab arra a bizonyos tortára… közben meg megy fel az adrenalin, mert hát a gyomrunkig hatoló „tádádádá… tádádádá” soha nem áll le, és mindig akkor erősödik fel, amikor azt a cselekmény abszolút megkívánja a score-tól. Gyönyörű a film zenéje, ennél nem lehet szebben kifejezni azt az érzést, amit Waitzman keltet bennünk szerzeményével – időnként elszomorkodtató, máskor felemelő, de többnyire izgalmat keltő, esetleg a méregerős suspense-tartalom megerősítésére szolgáló aláfestés… így kell filmzenét írni.

Dráma van, némi meztelenség van, ellenben túl sok véres jelenettel nem találkozhatunk, ami valahol ugyan nekem is hiányzott, végül csak megvoltam nélküle, bár nem mondom, hogy zavart volna pár látványos csonkítás, kivégzés. Ezzel együtt elmondható, hogy a PP a meglehetősen erős képekkel éri el azt, amit más film a hiányolt elemekkel: ahogy a kamera végighalad a folyosókon, és be-betér a szobákba, az már maga a horror, legalábbis atmoszféra tekintetében, ami ugye a rendező előző alkotására is meglehetősen jellemző volt.

A Pensione paura tehát mindenképpen ajánlható a filmek kedvelőinek, főleg akkor ha nem zárkóznak el a művészibb iránytól, és elsősorban nem a gore-t keresik egy moziban, hanem inkább a feszültséget és a minőségi hozzáállást. No meg akkor, ha tudnak olaszul, ugyanis a paura csak ezen a nyelven elérhető (hivatalosan). Én mondjuk nem értem a nyelvet (sajnos), de a másfél óra így is maximálisan lekötött, elvégre a neten megtaláltam a rövid tartalmat, a párbeszédeket és egyebeket meg a verbális kommunikáció helyett elmesélték a képek és a hangulat.

A dvd az olasz Next kiadványa, amely szép képpel rendelkezik. Az olasz sztereo hang nagyon jól szól, felirat sajna semmilyen nyelven nem került a lemezre. Extrák: trailer, olasz nyelvű interjú.

A film: 10 pont

A dvd: 7 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)

Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)

Il profumo della signora in nero/The Perfume of the Lady in Black (1974)

Véget ér a „The Perfume of the Lady in Black” című film, és olyat csinálok, amit eddig még soha: újból elkezdem nézni. Elölről. Minden egyes jelenet minden egyes mozzanatára figyelek. Figyelem a tárgyakat, a mellékszereplőket - az első megtekintés megtanította, hogy mindennek, a legapróbb részletnek, az összes elhangzó mondatnak jelentősége van. A történet nem túl bonyolult, hősünket Silvia Hachermannek hívják, egy kémiai laboratóriumban dolgozik, négy hónapja van egy ígéretes kapcsolata a jóképű Roberto személyében, és úgy tűnik, az elég sok traumatikus élményt tartalmazó gyermekkorát is sikerül lassan végképp maga mögött hagynia érzelmileg. De aztán történik valami.

Silvia elkezd hallucinálni. Látja saját magát gyerekként, amint a nyílt tengeren hajózó apja után vágyakozik, látja anyját, amint összeáll egy idegennel és látja azt is, ahogy anyja életét veszti. Silvia próbál megszabadulni vízióitól, igyekszik egyre gyakrabban együtt lenni Robertóval (munka helyett még teniszezni is elmegy vele, és annak barátaival), de keresi a baráti kapcsolatot az egy emelettel feljebb lakó Francescával, és az apáskodó idős szomszéddal, Rossetti úrral is.

A helyzet azonban egyre rosszabbra fordul. A hallucinációk sűrűbbé válnak, és egyre gyakoribb előfordulásukra egyszerűen nincs magyarázat. Főhősnő furcsa látomásokkal? „Images” Robert Altmantól? „Rosemary gyermeke” Polanskitól? Van benne valami (pláne, ha a rövid, szőke hajakra gondolunk, mint közös pontra). Francesco Barilli rendező azonban valami egészen elképesztő újítást hajt végre a filmjében. Sokáig Mimsy Farmer csodálatos alakításában gyönyörködhetünk, aki tökéletesebben már nem is bújhatna a talajt a lába alól egyre jobban elvesztő Silvia bőrébe. Aztán a víziók következnek, amelyeket Barilli nem hatásvadász módon, mégis rendkívül ijesztően valósít meg. A film végén pedig - mivel mégiscsak horrorfilmről van szó - vannak halálesetek is, amelyek azért kellően véresen vannak tálalva. Normálisnak tűnő nő, aki hallucinálni kezd, kis ijesztgetés, néhányan a mellékszereplők közül meghalnak, kellemes kis horrorélmény volt, a rendező szép, korrekt munkát végzett, kész, ennyi. A cikk vége. De nem.

Mert van még egy befejező jelenet is, amelytől azt hiszem, úgy ki fogja rázni a hideg még a legedzettebb horrorrajongót is, hogy azt megemlegeti. Ez a jelenet egy rendkívül sokkoló jelenet, és a sokkoló mellett másik tulajdonsága az, hogy általa rájövünk, hogy néztünk, de nem láttunk semmit. A szemünk előtt ugyanis az eltelt száz percben két film pergett le. Két film, amelyből csak az egyiket láttuk, a másikat viszont nem vettük észre (ez főleg Barilli zsenialitását dicséri). A stáblista után a néző csak ül, és elkezd gondolkodni, hogy mit is látott. És egyre több dolog kezd beugrani, kezd minden apró részlet előtörni a mélyből, és jelentést nyerni: a második film is életre kel. De talán mondanom sem kell, hogy a második megnézés után is újabb kérdések fognak feltolulni, miközben sokra választ is kapunk. És ezalatt bizony az történik, ami sejthető: a „The Perfume of the Lady in Black” lassan, de biztosan, kitörölhetetlenül beleégeti magát az agyunkba. Örökre.

Az inkább pszichohorror, mint giallo (de azért még bőven annak is nevezhető) Perfume dvd-kiadását a Raro Videónak köszönhetjük. Olasz, angol hang, angol felirat, remek képminőség, szűk félórás interjú Barillivel, akinek nem lehetünk eléggé hálásak ezért a mesterműért.

Végeredmény: Egy igazi gyöngyszem a hetvenes évekből

A film: 10 pont

A dvd: 9 pont