Tenebre aka. Unsane (1982)

Tenebre aka. Unsane (1982)

Egy sikeres regényíró, Peter Neal Rómába érkezik, hogy legújabb thriller-regényét népszerűsítse. Mindeközben egy sorozatgyilkos is munkához lát: egy szépséges áruházi tolvaj, egy leszbikus pár és még sokan mások is áldozatul esnek. A gyilkos véres tettei után névtelen üzeneteket küld az írónak, legújabb sikerregényéből idézve, és további áldozatokat ígérve. Lehet, hogy Neal lesz a következő áldozat? Mi köze lehet mindehhez az író feleségének, aki mintha szintén jelen lenne Rómában? És mit tud segíteni a felügyelő, aki szintén rajong Neal könyveiért?

Őszintén szólva a „Suspiria” misztikus boszorkánytörténete, és az „Inferno” szürrealizmusa után én nem éppen egy szimplának tűnő sorozatgyilkos-sztorit vártam volna Argentótól, a Mestertől. De mindenkit megnyugtatok: ez az alapanyag Argento kezében zseniális filmmé változott át. Minden megvan, ami kedvenc rendezőnket jellemzi: a fekete kesztyűs gyilkos, aki itt rémisztően suttogva beszél; a hosszú-hosszú „fiatal nő veszélyben, aztán darabokban”-jelenet (lásd Suspiriában Jessica Harper barátnőjének esete a drótkamrával, illetve Irene Miracle halálos kimenetelű kóválygása az Infernóban); lenyűgöző kamerafahrtok (Argento védjegye), a Tenebrében például egy több, mint két percig tartó kamerautazás egy ház ablakai mentén; és természetesen, ami nem hiányozhat, a pulzáló elektronikus zene.

A film csúcspontja számomra egyértelműen a szépséges Lara Wendel éjszakai menekülése és halála. Wendel egy véreb elől menekül, szerencsétlenségére pont rossz helyre. Csak annyit fűznék hozzá, hogy én még ilyen rugókkal ellátott kutyát az életben nem láttam…

A „Tenebre” egyébként - ahogy a vélemények közül szemezget az ember - ismét jó sok rajongót, és még több ellendrukkert szerzett Argentónak. Van, aki odáig merészkedik szidalmaiban, hogy „de hát az első gyilkosságot olyasvalakinek kellett volna elkövetnie, aki akkor még nem is volt a városban”. Az illető valószínűleg nem figyelt eléggé a csavaros befejezésnél (vagy már éppen jogtalan kritikáját fogalmazta), hiszen ha figyelt volna, tudhatná, hogy akkor még…, de utána… nos, a poént a világ minden kincséért sem lövöm le.

             

A dvd amerikai kiadása az Anchor Bay jóvoltából vágatlan (a filmet egyébként „Unsane” címmel alaposan megvagdosva mutatták be az USA-ban; Európában is vágták, ahogy érték, sőt, még a Video Nasty-k szűk körébe is felvételt nyert, elsősorban a „magas sarkú cipőt lenyomom a torkodba”-jelenet miatt), és tömve van extrákkal. Nagyon érdekes az „Alternate End Credit Music” című extra, melyből megtudhatjuk, hogy Argentóék az audiokommentár során értesültek róla, hogy filmjük végén nem az ő zenéjük szól, hanem egy popszám (egy Kim Wilde-számot erőltettek bele az end title-be, ki tudja, miért). Egyetlen negatívuma van a lemeznek, és ez sok más Argento-dvd-re is igaz: nincs rajta egy centiméternyi felirat sem.

Végeredmény: A poszt-Suspiria idők egyik legjobb Argentója

A film: 10 pont

A dvd: 8,5 pont