2018. október 10., szerda

Piknik a Függő sziklánál/Picnic at Hanging Rock (1975)


Piknik a Függő sziklánál/Picnic at Hanging Rock (1975)


Éppen a századfordulón járunk, 1900 februárjában, Ausztráliában. Egy lányiskola ébredezik, méghozzá nagy napra: a tanárok kirándulást szerveznek a lányoknak a zöldbe, pontosabban a Függő szikla lábához. A diákok vidáman szedelőzködnek, majd elindulnak. Mikor megérkeznek a sziklákhoz, a fülledt melegben a kísérő tanárok úgy döntenek, hogy elérkezett az ideje egy kis pihenésnek, így a kirándulók nagyobbik része álomba merül. Az egyik diáklány azonban nem akar aludni, ezért engedélyt kér, hogy harmadmagával felmászhasson a sziklák közé, és szétnézhessen odafent. Már sötét van, amikor az iskola igazgatónője viszontlátja a kirándulókat, de megkönnyebbülése nem tart sokáig, mivel a hazatérők kétségbeesve közlik vele, mi történt: három lány és az egyik tanárnő nyomtalanul eltűnt a sziklák között…

Peter Weir „Piknik a Függő sziklánál” című filmje a hetvenes évtized egyik legrejtélyesebb alkotása, műfajilag pedig véleményem szerint meghatározhatatlan. Emberek eltűnéséről szól, tehát thriller-elemekkel bír, mégsem nevezhető annak. Az eltűnések drámai konfliktusokat szülnek a hazatérők között, de drámának sem mondanám, ahhoz túl erős a misztikum. Weir csodás, már-már kézzel és más érzékszervvel érinthető atmoszférát teremt, természeti képeinek segítségével szinte filmnézés közben is érezhetjük a hőséget, vagy gyengülhetünk el a férfi főszereplővel együtt a titokzatos sziklák közelébe érve.






Ami talán a legcsodálatosabb a filmben, az az emberközpontúság. A forgatókönyv Weirrel karöltve megtehetné, hogy olcsó, hatásvadász jelenetekkel bombázza a nézőt, erősítve a thriller/krimi oldalt. Nem ez történik, ugyanis Cliff Green író inkább a karakterekre koncentrál, arra, hogy a lányok hogyan reagálnak egymás között társaik elvesztésére, illetve az igazgatónőre, aki szépen lassan elveszíti a lába alól a talajt.
Weir filmje egyébként állítólag megtörtént eseményeken alapszik, bár ezt az információt később cáfolták. A történetet először Joan Lindsay vetette papírra, innen került a kivételes tehetségű ausztrál rendező, Weir kezébe, akiről azóta tudvalevő, hogy hollywoodi magasságokig vitte. Mégis, Weir filmográfiájának talán legszebb darabja a „Piknik…”. Csodálatos fényképezésével (néha szinte festményszerűek a képek), pánsípszerű zenéjével (Bruce Smeaton) és hipnotikus rejtelmességével a hetvenes évtized talán legsokoldalúbb műve.

Végeredmény: A valaha készült egyik legjobb ausztrál film

A film: 10 pont


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése