La residencia/The House That Screamed (1969)

La residencia/The House That Screamed (1969)

Teresa (Cristina Galbo) egy szigorúságáról híres lányiskolába kerül. A főnöknő (Lilli Palmer) kemény fegyelmezési módszereket alkalmaz, de még így sem tudja megakadályozni, hogy egy-egy tanítványa meg ne szökjön az intézményből. Teresát egyelőre nem a szökés gondolata foglalkoztatja, hanem az, hogy megpróbáljon beilleszkedni. Ez nem megy könnyen, a főnöknő jobbkeze, Irene folyamatosan inzultálja. Nemsokára további két titokra derül fény: az igazgatónő saját, széltől is óvott fiát az iskolában rejtegeti, és újabb diáklányok eltűnése után nyilvánvalóvá válik, hogy az épületben valójában egy sorozatgyilkos szedi az áldozatait…

Narciso Ibáñez Serrador filmje egy igazi - sok nehézségen átesett - mestermű. Szépséges képek sorakoznak előttünk, az iskolaépület belsői világosban is kísértetiesek, sötétben meg egyenesen vérfagyasztóak. Serrador nagy figyelmet fordít a karakterekre, ha nem lenne sorozatgyilkos, és gyilkossági jelenetek sem, a film még így is megállná a helyét. Nem véletlen, hogy a finálé nagy csattanójával teljesen egyenrangú például az a zseniális jelenet, melyben Irene (a remek Mary Maude) a verbális kínzás és megalázás minden formáját beveti a szerencsétlen Teresa ellen. Serrador emellett egy, az akkori cenzúrának igen kényes témát is feszeget a filmben: a leszbikusságot. Az egyik lány folyamatosan felidegesíti az igazgatónőt, aki erre megkorbácsolja az erre kijelölt szobában. Később, amikor a diáklányok vezényszóra, ruhában zuhanyoznak, ugyanez a lány - minő neveletlenség! - ledobja ingecskéjét pontosan a főnökasszony orra előtt. A két jelenetben közös, hogy a lényeget mindkettőből eltávolította a cenzúra. Az előbbiben a főnöknő gyengéden simogatni kezdi a megkorbácsolt lány véres hátát, a másodikban pedig közelképeken látható, hogy utóbbi mennyire élvezi a ruhátlan szituációt, teljesen megzavarva ezzel az igazgatónő lelkivilágát. A két jelenet egyébként később egészében visszakerült a filmbe.

A leszbikusságra való utalások tehát repültek, de repült a filmből egy olyan képsor is, ami az események sorozatát tartotta (volna) össze. Amikor az igazgatónő dédelgetett fia bemászik a kazánház szűk kürtőjébe, hogy az iskolai zuhanyozás szemtanúja legyen, a fűtőszemélyzet egyetlen tagja rázárja a járat ajtaját. A fiú végül kopogni kezd a még a fürdőszobában tartózkodó Teresának, amikor… filmszakadás, az ezt követő jelenetek (Teresa és a főnöknő fiának megismerkedése) az enyészetté lettek, ki tudja miért.

Serrador rendkívül hatásos gyilkossági jeleneteket kreált, a másodikra talán a „gyönyörű” a legjobb kifejezés, olyan csodálatosan van filmezve (a történet szempontjából meg egyenesen teljességgel formabontó). A szépséges, már-már festői képekért Manuel Berenguer volt a felelős, és ő brillírozik a befejezés során is, amikor a sötétben, csak néhány gyertya fényében kísérteties bolyongás-kergetőzés kezdődik a sorozatgyilkos kiléte után kutatva. Semmiképpen sem szabad tehát kihagyni a „The House…”-t. Gyönyörűséges képáradatával, fojtogató atmoszférájával, remek alakításaival és Serrador zsenialitásával (ami később majd a „Who Can Kill a Child?” című mestermunkánál is láthatóvá válik) egy igazi klasszikus európai horror.

Végeredmény: "Ein Fest für die Augen" - ahogy a németek mondanák

A film: 10 pont