One Dark Night (1982)

One Dark Night (1982)

Szegény Julie! Osztálytársai azt a feladatot adták neki, hogy költözzön be hálózsákjával együtt egy temetőbe. Ha sikeresen átvészeli az éjszakát, bebocsátást nyerhet a klubba, melynek „üzemeltetői” - három barátnő - természetesen visszalopódznak a temetőbe, hogy a frászt hozzák az amúgy is rémült lányra. A temetőben azonban elszabadul a pokol: egy fizikával, elektromossággal és telepátiával nem éppen hadilábon lévő idős úriember földi maradványai nagy aktivitást kezdenek mutatni az éjszaka folyamán, melynek következtében a tréfából borzalom lesz, a halottak pedig életre kelnek…

Nagyon szerettem volna szeretni a „One Dark Night”-ot. Feltámadó halottak egy temetőben, éjszaka, ráadásul eme halottak kollégista lánykákat hajkurásznak. Mindezek tetejébe meg ott van Meg Tilly is a főszerepben, aki e film után oly remek alakítást nyújtott a „Psycho II”-ben, hogy az ember csak kapkodta a fejét. Szóval, nagyon szerettem volna szeretni Tom McLoughlin filmjét, de nem igazán ment. Több okból is sajnos: bár az egyetemista klisék nem tengenek túl, a klub három alapító barátnőjének karaktere nagyon unalmas, amikor meg nem unalmas, akkor gyermeteg (a csúcs az állandóan a fogkeféjét rágcsáló „komika”). Ehhez ráadásként borzalmas párbeszédeket is kapnak az őket játszó, igen gyengus színészleányok, így őket azt hiszem kipipálhatjuk a „volt sokkal jobb”-rovatban. A férfi főhős mintha ott sem lenne, annyira súlytalan, úgyhogy marad nyolcvanas évekbeli nagy kedvencem, Meg Tilly, aki… hát, valljuk meg, nem fogja élete nagy szerepeként emlegetni Julie figuráját. Időnként nagyon eredményesen rémüldözik (állítólag igazából is úgy kellett lenyugtatnia a stábnak, annyira félt a temetőtől), de ennyi. Amit lehetett (a szinte semmit), azt azért kihozza a szerepből, maradjunk ennyiben. És akkor a legfájdalmasabb: a film PG-s horrort nyújt, az élőhalottak (vagy telepatikus, elektromos halottak, ahogy tetszik) csak csoszognak, közlekednek (elég bénán, mellesleg), aztán maximum ráesnek a rémült „áldozatukra”, de hogy az(ok) miért hal(nak) meg ettől, az rejtély.

Holott lehetne pégésen is színvonalat nyújtani, lásd az ekkor kijött Poltergeistot, de hát Tom McLoughlin nem egy Hooper, vagy Spielberg (ha már Poltergeist, érdekesség, hogy a tragikus sorsú Dominique Dunne is pályázott eredetileg Tilly szerepére). McLoughlin-t ugyanakkor nem bántanám, állítólag teljesen más befejezést akart, csak éppen elvették tőle a „final cut” jogát.

Összességében nézve szerethető, ám nem nagy durranás a „One Dark Night”, néhány kellemes jelenettel. Ha valaki megnézte, és csalódott benne - mint én -, annak irány a „Psycho II”…

Végeredmény: Nem túl ijesztő élőhalottak egy ártalmatlan horrorfilmben

A film: 6 pont