Gatti rossi in un
labirinto di vetro/Eyeball (1975)
Egy amerikai turistacsoport Spanyolországban jár, de tagjai éppen
csak belevetik magukat a helyi nevezetességek látványa nyújtotta élvezetbe,
amikor valaki elkezdi legyilkolni őket. A csoport női egyedeit éri ily módon
utol a végzet, gyilkosuk ráadásul még áldozatai bal szemét is kipiszkálja a
helyéről, miután tőrével alaposan összeszurkálta őket. Egy idő után a nyomozást
vezető felügyelő előtt egyértelművé válik, hogy a gyilkosságokat a társaság
egyik tagja követi el. Ám mivel a tőr újra és újra lecsap, a lehetséges
gyanúsítottak köre egyre szűkül…
Umberto Lenzi giallója sok mindennel próbálkozik, de
valahogy mindig keveset fog. A jó Umberto, aki később többek között a Cannibal
Ferox című (általam nemigen kedvelt) Deodato-utánzatában is játszadozott a
különböző levágott testrészekkel, itt most a szemekre veti rá magát. És a gyilkos
talpig pirosban gyilkol, egy díszes tőrrel. A piros esőkabátok Nicolas Roeget
idézik, a gyilkosságok pedig más – jobb – giallókat. Van még ezeken kívül egy
rakás unszimpatikus karakterünk is: egy állandóan bohóckodó, a csoport női
tagjait felhúzható állatkákkal ijesztgető idegenvezető, pár nagyképű amerikai,
akikről több kilométerről lerí, hogy amerikaiak, egy leszbikus párocska (soraiban
Ines Pellegrinivel, aki ekkoriban többnyire Pasolinivel tolta az ipart),
melynek tagjai állandóan szidják egymást, valamint egy gyanús pap és egy
nyugdíjazás előtt álló Derrick felügyelő is.
Lenzi kevergeti a kártyákat, szép lassan mindenkit gyanúba
kever, míg másokat – akiket amúgy sem tudnánk elképzelni egy véres fináléban –
kiszed a körből. Csak egy nagy probléma van: az egész valahogy nem fogja
érdekelni a nézőt. Nem fogja, mivel a szereplők közül egyik sem egy nagy szám,
a gyilkosságok között nagy stílusbravúr nem fordul elő, ráadásul a gyilkos
személye köré akár az utolsó 5 percben is lehet rittyenteni egy kis
minitörténetet, megmagyarázva, hogy a sok lehetséges jelöltből miért pont ő
(pont ez is történik). Pozitívum, hogy a film lehetne sokkal rosszabb is, plusz
végig hangulatos zene szól (Bruno Nicolai) amiből néha már talán túl sok is.
De mivel ekkoriban a giallók fénykorát éltük, bőven
ajánlható, hogy keressünk egy jobbat, emlékezetesebbet a palettáról. 1975-öt
írtunk ekkor, és volt itt például ugyanekkor egy „Deep Red”…
Végeredmény: Erőlködő giallo, melyben Lenzi bebizonyítja,
hogy nem egy Argento
A film: 5,5 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése