Klaus Kinski kétszer, mint Nosferatu
(1979, 1988)
Életemben először a „Pár
dollárral többért” című Leone-westernben láttam Klaus Kinskit, és érdekes módon
rövid mellékszerepe ellenére ő volt benne az egyik kedvencem. Az elképesztően
öntörvényű, gyakran egész forgatásokat végigőrjöngő Kinskit sokan gyűlölték, de
azt szerintem senki sem vitatja, hogy igazi jelenség volt a vásznon, akire nem
lehetett nem odafigyelni. Kedvenc kollégája Werner Herzog volt, aki számos
filmben (Aguirre, Cobra Verde, Woyzeck…) irányította, és próbálta kezelni a
dühkitöréseit. Egyik legemlékezetesebb közös munkájuk a
Nosferatu, a vámpír/Nosferatu, az
éjszaka fantomja/Nosferatu: Phantom der Nacht (1979),
melyben Kinski a klasszikus
vámpíralak bőrébe bújik, és teljes metamorfózison megy keresztül. Az ismert
történetben egy fiatalember (Bruno Ganz) Drakula grófhoz utazik egy
ingatlanvásárlás ügyében. A gróf fogságba ejti a jövevényt, majd hajón elindul új
otthona felé. Igazából nem a környezetváltozás iránti vágy hajtja, hanem látogatója
felesége (Isabelle Adjani), kinek arcképére véletlenül lett figyelmes. Drakula
érkezésével a pusztulás vár a város lakosaira, hacsak a szépséges feleség fel
nem veszi a harcot ellene.
A „Nosferatu” Herzog egyik
legjobb filmje (az Aguirre mellett). Kinski megigéző a vámpír szerepében (a
maszkja egyébként napi négy órán keresztül készült), de a falfehérre sminkelt
Adjani is csodálatos. Az utolsó 20-25 perc képei a pusztuló városról, a (stáb
által átfestegetett) patkányokkal teli utcákkal-terekkel szintén egyedülállóak.
A tempó nem túl gyors (ez majdnem minden Herzog-filmre jellemző), és érdekes
módon Van Helsing karakterének teljesen marginális szerep jut ezzel is még
nagyobb mozgástérhez juttatva Kinski vámpírját. A zene az Aguirréhez hasonlóan
javarészt a Popol Vuh szerzeménye, amely ugyanolyan szuggesztív, mint a film
főszereplői.
Sokkal kevesebben ismerik a
kilenc évvel későbbi, tulajdonképpen folytatásként is felfogható
Vámpírok Velencében/Nosferatu a Venezia
(1988)
című horrort, amely olasz
színekben, nemzetközi sztárok főszereplésével készült el. Egy doktor
(Christopher Plummer), aki Nosferatu titkainak tán legszorgalmasabb kutatója,
meghívást kap egy gazdag családból származó fiatal nőtől (Barbara De Rossi),
hogy vizsgáljon meg egy családi kriptát. A nő biztos benne, hogy Nosferatu
(Kinski) a közelben van, és új életre kel. A vámpír meg is jelenik, és rendez
egy kis vérfürdőt, majd szemet vet a ház leányaira.
A film öt (!) rendezője -
egy kirúgott, három meg nem nevezett, köztük Kinski - igen élvezetes,
melankolikus és pesszimista darabot forgatott misztikus és ijesztő Velencét
mutatva be nézőinek. A horrorjelenetek hatásosak (bár nincs belőlük túl sok):
egy idős hölgy az ablakból kizuhanva egy kerítés dárdáin végzi, úgy, mint
néhány pap jóval korábban. Kinskit egyszer keresztüllövik egy böhöm puskával
(ez a jelenet igen megtetszhetett az 1992-es „Jól áll neki a halál”
alkotóinak), de ő meg arcszétharapdálással adja vissza a kölcsönt a
lövöldözőnek (ezt extra közeliben láthatjuk). A vér ellenére az atmoszféra és a
profi színészi alakítások viszik a hátukon a filmet, Plummer és Donald
Pleasence nagyon jók, Kinskitől meg már az is elég, hogy jelen van, és a kamera
felé botorkál (hősünk természetesen itt is kitett magáért, az eredeti rendezőt,
Mario Caianót gyorsan kirúgatta, és emellett azt sem engedte, hogy vámpírrá
sminkeljék). A „Vámpírok Velencében” egy nagyon kellemes csalódás, ráadásul egy
remek magyar szinkron is készült hozzá Bács Ferenc, Vándor Éva, Dózsa László és
Mihályi Győző közreműködésével.
Herzog Nosferatuját a
Cinetel adta ki nálunk dvd-n, míg a „Vámpírok Velencében” legalább vhs-en
megjelent réges-régen a Mokép jóvoltából.
Végeredmény: egy klasszikus,
és egy kevésbé ismert Nosferatu-horror. Herzog filmje mesteri, és akár a
legfiatalabb korosztálynak is ajánlható, míg a folytatás szintén nem
lebecsülendő darab
A filmek:
10 és 9 pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése