La lupa mannara/Werewolf Woman (1976)

La lupa mannara/Werewolf Woman (1976)

Daniela (Annik Borel) súlyos rémálmokkal küszködik. Álmában vérfarkassá változik és embereket öl, ráadásul mindezt néhány évszázaddal a múltban. És a vérengzés a jelenben is folytatódik, ugyanis látogatóba érkezik Daniela nővére (Dagmar Lassander), és annak szívszerelme. Utóbbi néhány féltékeny pillantás után a vérfarkas áldozata lesz, és ezt követően Daniela futószalagon kezdi gyártani a holttesteket. A furcsa, nyaktáji sérülésekkel rendelkező áldozatok végül a rendőrség figyelmét is felkeltik, és az üggyel megbízott felügyelő hajtóvadászatot rendez a menekülő Daniela után…

A „Werewolf Woman” nem sokat teketóriázik, rögtön a lényegre tér: egy gyér öltözetű szőke hölgy néhány kisebb máglya alkotta kör közepén jelentős transzformáción esik át, konkrétan vérfarkassá változik. Ezután egy ideig csendesebb mederbe terelődnek a dolgok, de aztán vérfarkas-Borel kisasszony elkezdi csökkenteni a környék férfinépességének létszámát. Ahogyan Rino Di Silvestro filmje az eddig leírtak alapján igazi „eurotrash”-nek tűnik, úgy elárulhatom, hogy bizony az is. Van szex és erőszak bőséggel, de sajnos kitalálható fordulatok is, ráadásul én a színészi alakításokkal sem voltam túl elégedett. Az átváltozós effektusok természetesen nem az „Egy amerikai farkasember Londonban” szintjén állnak, de ez még rendben is lenne, ha a sztori nem néhány elcsépelt közhelyből lenne összerakva. Személyes kedvencem a nem éppen Columbo szintjén lévő kliséhalmaz-felügyelő, aki végig irodájából osztja az észt, és még arra is csak egy teljes hónap késéssel jön rá, hogy ha valakinek az ajtaja előtt tüzet gyújtanak, és onnan a lakás a benne lévő emberrel együtt szénné ég, az aligha lehetett véletlen tűzeset. A két főszereplőnő közül Lassander talán az ismertebb, de ennek ellenére itt néhány szexjelenettől eltekintve nem sok mindent bíztak rá. Borel ezzel szemben végig sikoltozik és őrjöng a filmben, ami néha már a fárasztóbb kategóriába tartozik. A szőke színésznő egyébként alig egy-két szerep után eltűnt, és a mai napig nem sikerült a nyomára bukkanni.

Összességében, mint már említettem, a „Werewolf Woman” igazi eurotrash, a kedves néző folyamatosan abban részesül a játékidő alatt, amit egy eurotrash-től el is várna.

A dvd vágatlannak tűnik, 100 perces (állítólag volt egy 70 percesre lebutított verzió, az elég érdekes lehetett), de a Shriek Show az angol szinkron mellé nem tett feliratot. Vannak viszont remek forgatási képek, valamint egy Silvestróval készített interjú, amelyben a Maestro beszél a színészeiről, arról, hogy hogyan akarta eredetileg elnevezni a filmjét és arról is, hogy ki mit és mennyit kockáztatott, ha a hetvenes években belevágott a filmiparba.

Végeredmény: Egy hisztérikus, harapós hősnő egy kiszámítható, kihagyható, néhol szórakoztató horrorfilmben

A film: 5,5 pont

A dvd: 6,5 pont