2014. március 6., csütörtök

Keoma/Keoma aka. Django Rides Again (1976)

Keoma/Keoma aka. Django Rides Again (1976)


A poros kisvárost mintha átok sújtaná: tombol a pestis, a polgárháború végeztével a visszatérő katonák egyre erőszakosabbak, az egész élén pedig ott áll Caldwell, aki markában tart mindent és mindenkit pénzével, és válogatott banditákból álló zsoldosseregével. A beteg lakosok gyógyszert, segítséget nem kapnak, ellenben Caldwell messzebb egy táborba záratja őket - meghalni. Ekkor tűnik fel egy idegen, a félvér Keoma, aki visszahozza a reményt a városnak, ő az egyetlen, aki felveheti a harcot a brutális bandával. Kevesen tudják, de Keoma is a városhoz tartozik, fehér apja birtokán nőtt fel három kegyetlen mostohatestvér oldalán. Keoma most Caldwell mellett a testvéreivel is találkozik, akik eladták magukat a bandavezérnek, és akik ugyanúgy gyűlölik a „félvér fattyút”, mint gyermekkorukban…

Enzo G. Castellari 1976 táján gondolt egyet, és azzal az ötlettel lepte meg jóbarátját, Franco Nerót, hogy hozzanak össze egy italowesternt. Elég merész gondolat volt ez a rendezőtől, hiszen 1976-ra a spagetti westernek kora kimondva-kimondatlanul lejárt. Az ötletet tettek követték, Nero kapott egy nagy szőke hajpótlást, hogy „indiánabbnak” nézzen ki, a nevét kinézték valamilyen régi indián könyvből és valamirevaló forgatókönyv nélkül elkezdték a forgatást. A kész jelenetek után esténként a stáb tagjai kitalálták, hogy másnap hogyan folytassák a sztorit, a színészek pedig megírhatták saját szövegüket. Az eredmény? Nos, a kész film valami elképesztő. A néha Sam Peckinpah stílusát másoló vágástechnika (plusz lassítások), gyönyörű fényképezés (Aiace Parolin), a remek Woody „a kalapomból ittam a vizet az állomáson 1968-ban” Strode, az iszonyatos és szenvedélyes zene (egy női hang - Sybil -, melyhez negyven perc után csatlakozik egy Leonard Cohent idéző férfié - Guy - is) és Nero jelenléte egy újabb lökést adnak az italowestern műfajának, mondhatni életre keltik azt a tetszhalott állapotából.

A két aláfestő énekhang a történetet szintén elmeséli, újabb érzelmi töltettel felruházva az eseményeket. A csúcsponton Nero/Keoma lassított felvételen ugrik neki halálos ellenségének; az utolsó percek leszámolása alatt az éppen gyerekének életet adó nő ordítását halljuk, a lőfegyverek ezalatt némán szólalnak meg; egy öregasszony, aki nincs is jelen, de mégis mindenütt ott van, a kordéját húzza…




Kár is tovább ragozni, Castellari filmje italowestern-rajongóknak kötelező (és valószínűleg nagy kedvenc is), de számos klisével való szakítása, örökérvényű mondanivalója és szimbolikája még a műfajtól idegenkedőknél is kellemes meglepetést fog szerezni. Összességében: egy igazi klasszikus, ott a helye a nagy Leone-mesterművek, és a „A halál csöndje” mellett.

A dvd az Ultrafilm remek vállalkozása (díszdoboz, de azóta szólóban is megjelent), a szintén kultikus „Django”, és a jóval több klisével operáló „Texas Adios” társaságában. Nero-, Castellari-interjú, előzetes, Szersén Gyula-szinkron, angol hang, felirat.

Végeredmény: Kultikus italowestern stílusbravúrokkal, elképesztő zenével és Franco Neróval

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése