2014. március 16., vasárnap

La casa dalle finestre che ridono/The House with Laughing Windows (1976)

La casa dalle finestre che ridono/The House with Laughing Windows (1976)


Stefano (Lino Capolicchio), az ifjú restaurátor meghívást kap egy kis olasz falucskába, egy templom belső falán lévő óriási festményt kell felújítania. A festmény alkotójáról furcsa történetek keringenek a faluban, állítólag amíg élt, minden gondolata a haldoklás körül járt. A haldokló, szenvedő ember volt képeinek fő motívuma is, és sokak szerint a művész modelljei is éppen utolsó perceiket élték a festmények elkészülésének pillanataiban. Stefano barátját (aki a munkát szerezte neki) ezután halálos baleset éri (vagy gyilkosság történt?), feltűnik a faluban egy fiatal tanítónő, a templomi festményen pedig egyre több részlet kerül a felszínre…

A „The House…” a legbravúrosabb giallók közé tartozik. A borzalom végig a szemünk előtt van, egyre nyilvánvalóbb részletekben megjelenítve, mégsem hisszük el, hogy mindez lehetséges. A néző valahogy úgy jár, mint Stefano, aki bár nyomozással tölti ideje nagy részét, mégis a hihetetlen csapdájába esik. Stefano végső, emberrel történő találkozása a film utolsó két percében a valaha leforgatott legmegdöbbentőbb, legmellbevágóbb két percek közé tartozik. Mindazonáltal a „The House…”-t nem lehet igazán véres giallónak nevezni. Van ugyan vér, de csak a főcím alatt, és az utolsó negyedórában, mintegy keretes szerkezetet szolgáltatva a filmnek. A rendező Pupi Avati, aki főleg a nyolcvanas években jelentős kritikai sikereket aratott édes-bús-romantikus tragikomédiáival, és aki ekkor, 1976-ban úgy gondolta, hogy nem egy szokványos giallót készít. És lőn: a „The House…” akár még minimalistának is nevezhető, hiszen nincs benne fekete kesztyűs gyilkos, sem erotika, sem kézitusa jó és rossz között.




Technikailag ugyanez a minimalizmus jellemzi a filmet: Pasquale Rachini operatőr képei nyugodtak, szédítő kameramozgásoktól mentesek, mindig csak a lényegre szorítkoznak. Ugyanez a helyzet a zenével is, a szokásostól eltérően ezúttal nem Bruno Nicolai, vagy Ennio Morricone dallamai szólnak, hanem egy Amedeo Tommasi nevű úriemberé, aki „a kevesebb több” elvét alkalmazva néhány soros, ismétlődő, de annál hátborzongatóbb zenét illesztett a mozgóképhez.
A legbámulatosabb a „The House…”-ban talán az, hogy mennyire bízik magában, pontosabban a forgatókönyvében. Ahogy említettem, a műfajra oly jellemző elemek nagy része kimarad, és Avati igazából egy dologra összpontosít: a festő szellemének a megidézésére. Ez tökéletesen sikerül - köszönhetően persze olyan segédeszközöknek, mint a hangszalag, amelyen a tébolyult elme borzasztó szavait halljuk -, annyira tökéletesen, hogy Avati még a befejezést is teljes nyugalommal hagyja lógni a levegőben, előre vetítve, hogy a néző részéről esetleg racionális kérdések fognak elhangzani ezt a fajta „nyitott véget” illetően.
De mást mondok: az a valószínűbb, hogy a néző a befejezést, és a stáblistát követően csendben marad. A döbbenettől.


A dvd-t Amerikában az Image Entertainment hozta forgalomba, és ajánlatos beszerezni, mivel ez a klasszikus méltó körítést kapott. Eredeti képarány, olasz 5.1-es hang, angol felirat. A kép gyönyörök gyönyöre, csupán egy horgászós jelenetnél homályos egy kicsit, de ez senkit se zavarjon. Filmográfiák, doku, trailer… irány a bolt.

Végeredmény: Egy zseniális rendező zseniális filmje

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése