Pete Walker nyolc horrorfilmje
(1971-1983)
Pete Walker volt az angol
horror és exploitation egyik, ha nem a legnagyobb alakja a hetvenes években.
Már a hatvanas évtized végétől aktív volt, és néhány erotikus komédia után
nyergelt át a horrorra. Munkáit leginkább a hétköznapi szörnyűségek bemutatása
jellemezte, avagy olyan karaktereket használt ijesztgetésre, akik bármikor
szembejöhettek egy átlagpolgárral az utcán, mivel maguk is átlagpolgárok
voltak, nem természetfeletti lények. Ez szakítást jelentett a korszakra
jellemző stílussal, amelyet például a Hammer, vagy a Tigon képviselt: nem
Drakula, Frankenstein, vagy egyéb szörnyek jelentették a veszélyforrást, és a
történelmi kosztümök is a dobozban maradtak.
Nem mondhatni, hogy ezt a
kis összefoglalót egy túl veretes művel kezdem, ugyanis a
Die Screaming Marianne (1971)
egy merő unalom. Susan
George egy üldözött nőt játszik, akit családja, de úgy egyébként majdnem minden
szereplő presszió alá helyez, és egy számsort akar megtudni tőle. Magát
rendkívül lassan vonszoló cselekmény, kevés horror (az is csak a legvégén) és
összesen egy színvonalas és izgalmas jelenet, amelyben George-ot a családi ház
gőzfürdőjébe csalják egy kis izzadásra, majd „véletlenül” rázárják az ajtót.
Gyenge, nagyon gyenge film, mellyel Walkernek is meggyűlt a baja, állítólag
semmi sem úgy néz ki benne, amilyennek elképzelte, ráadásul a stáb tagjai is
tiszta szívből gyűlölték egymást. De legalább a forgatási helyszín (Portugália)
egzotikus volt.
Egy fokkal már nagyobb
élményt nyújt a
The Flesh and Blood Show (1972),
amely egy csapat színészt
követ nyomon. Hőseink egy színházépületben egy darabot próbálnak, de valaki
elkezdi tizedelni őket. Inkább érdekes, mintsem élvezetes film, amely
szégyenszemre hosszú időre unalomba fullad, egészen a gyilkos lelepleződéséig,
amely egy régi történetet elevenít fel. Walker nagy adag meztelenséggel (már az
első percektől kezdve) próbálja fenntartani a figyelmet, de a produktum a
rendező későbbi mestermunkáihoz képest igen vékonykának tűnik.
Gyorsan rá is térek Walker
egyik remekművére, egyben diadalmenete kezdetére, a
House of Whipcord (1974)
című horror-exploitation
keverékre, amely Walker és hű forgatókönyvírója, David McGillivray első
gyümölcsöző közös munkája volt. Egy halk szavú fiatalember randizni hívja a
francia modellt, majd egy hétvégén autóján vidékre viszi, hogy bemutassa
anyjának. A modell azonban csapdába esik, egy börtön vár rá, ahol korábbi
meztelen fényképeiért („erkölcstelenségéért”) cellába zárják, megkorbácsolják
és bitóval fenyegetik, számos sorstársnőjével együtt. Az illegális intézményt
egy rakás őrült vezeti: egy vak ex-bíró, az őt is rászedő, és tudatlanságban
tartó főnöknő, valamint két fegyőrnő (egyiküket az elmaradhatatlan Sheila Keith
játssza). A bajba jutott modell persze szökni próbál, de ez még csak a kezdet.
Remekül konstruált és megírt horrorfilm társadalmi kommentárral, cinizmussal,
tudatos provokációval, korbácsolással (mint a fiatal lányok erkölcsi fertőjének
fegyelmező eszköze, egyben a háromrétegű büntetés második pillére) és sok
fordulattal. Érdekes módon a negatív karakterek az érdekesebbek és
élvezetesebbek, az idős színészgárda remek teljesítményt nyújt.
És minderre még rátesz egy
lapáttal a
Frightmare (1974),
amely az elmaradhatatlan
Sheila Keith diadalmenete. Kedves(nek tűnő) idős hölgy kártyajóslást kínál
magányos kuncsaftoknak, akiknek ezután nyomuk vész; férje aggódik, lánya
látogatja, de nem ismeri ki magát rajta, kisebbik lánya pedig igen nagy titkot
hordoz magában. És hogy mindez hová fajul? Nos, jelentős szerepet vállal a
történetben egy fúrógép…
Walker még a „Whipcord”
évében küldte a mozikba ezt a remekművet (érdekes módon rengeteg negatív
kritikát begyűjtve), azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy ráirányítsa a
figyelmet arra az apróságra, miszerint számos dühöngő őrültet küldenek vissza a
társadalom soraiba gyógyultnak nyilvánítva a bíróságok. Történetünk hőse 14
évet tölt egy intézetben, de véres hobbijától csak nem tud elszakadni. Az egész
film mesterien felépített, a befejezés pedig letaglózó. Senkinek nem ajánlom,
hogy kihagyja például azt a jelenetet, amelyben idős hölgyünk furfangos
keresztkérdésekkel próbálja a sarokba szorítani az őt sarokba szorítani igyekvő
pszichiátert.
De ez még mindig nem minden.
Személyes kedvencem Walker bácsitól nem más, mint a
House of Mortal Sin/The Confessional/The
Confessional Murders (1976),
amelyben egy idős pap
(Anthony Sharp, aki Peter Cushing helyett ugrott be, és valami hihetetlen) bűnt
bűnre halmoz. A véletlenül hozzá gyónásra betévedő szépséges Jenny-t (Susan
Penhaligon) terrorizálni kezdi, szalagra rögzíti a fülkében elhangzottakat,
követi hazáig, elintézi barátját, majd fiúját is. Eközben a „paplakban”
mozgásképtelen anyját egy alattomos házvezetőnővel (az elmaradhatatlan Sheila
Keith, ezúttal fél szemmel) ápoltatja, aki titokban rajong érte. Walker talán
legjobb filmje ez, negatív „hőse” a játékidő végére olyan elképesztő morális
mélységekbe jut, amire a „gonoszság” szó nem is elég kifejező (még nagyobb
lökést ad a dolognak a katolikus papi egyenruha). Walker emellett a véres jelenetekre
is odafigyelt, a tűzforró ital arcba löttyintését tömjénfüstölővel történő
arcszétverés követi. A befejezés formabontó és pesszimista, és mindez az
alaptémával együtt az egyház számára nagy botrányt és provokációt kellett
volna, hogy jelentsen. Nem így lett azonban, ez a remek horror sajnálatos módon
nem keltett nagyobb feltűnést.
A Walker - McGillivray -
Peter Jessop (operatőr)-trió együttműködésének következő darabja volt a
Schizo (1976),
melynek legelején egy komplett
orvosi definíciót kapunk a későbbiekben látottakról. A sztori középpontjában
egy gyönyörű korcsolyázónő áll, aki úgy dönt, hogy férjhez megy. Boldogsága
csak azért nem teljes, mert egyre-másra furcsa dolgok történnek. Ilyen például,
amikor az esküvői parti egyik ünnepélyes pillanatában véres hentesbárd kerül a
kezébe, de emellett azt is feltételezi - okkal -, hogy valaki folyamatosan
figyeli. Történik egy-két gyilkosság is, de a megértés kulcsa valahol az
ex-sportolónő múltjában, egész pontosan gyerekkorában keresendő, amikor egy
igen véres eseménynek volt szemtanúja. Érdekes módon első megtekintésre nem
rajongtam túlzottan a Schizóért, de másodszorra már igencsak tetszett, nem
csoda, hiszen egy színvonalas kis pszichohorrorról van szó. A főszerepben az a
Lynne Frederick látható, aki e film után nem sokkal Peter Sellers felesége
lett, és aki sajnálatos módon a kilencvenes évek derekán végleg elveszítette az
alkoholizmussal vívott harcát.
Pete Walker utolsó nagy
dobása horrorfronton a
The Comeback (1978)
volt, melyben egy énekes (a
valóságban is ezt az ipart űző Jack Jones) hat év távollét, és egy válás után
visszatér, hogy folytassa a karrierjét. Ex-neje eközben vérbe fagyva hever a
férfi lakásán - egy különös maszkot viselő alak szabdalta szét. Az énekes erről
nem tud, az alkotáshoz ugyanis egy gyönyörű házacskában lát hozzá, ahol
kényelméről egy idős házvezető pár (Bill Owen és az elmaradhatatlan Sheila
Keith) gondoskodik. A nyugalomból azonban nem lesz semmi: a férfit éjszakánként
különös zajok, sírás és sikolyok zavarják meg, és nemsokára egy régi barátjára
is lecsap a konyhakés. Élvezetes horror erős psychós beütéssel és nagyon jól sikerült
gyilkossági jelenetekkel (az első rögtön a film elején). Kissé talán
szájbarágós a befejezés, és hiányzik a Walkerre oly jellemző erotika is, de
összességében színvonalas darab, amely - a szokásos módon - pocsék kritikákat
kapott annak idején, és még manapság is.
Az 1979-es „Home Before
Midnight” szerelmi drámája után már csak a
House of the Long Shadows (1983)
maradt Walker rajongóinak,
de nem hinném, hogy túl sok örömüket lelték benne, mint ahogyan én sem. Egy író
fogadásból egy vidéki kísértetházba költözik, hogy összeüssön egy könyvet.
Sokáig nem dolgozhat zavartalanul, ugyanis állandóan megzavarják: feltűnik
Vincent Price, Christopher Lee, Peter Cushing és az elmaradhatatlan Sheila
Keith (aki csak a Schizóból maradt ki). Egy kis PG-s csikicsuki, lehetne igazi
„good fun” is, de sajnos ártalmatlan, nem ijesztő, tipikusan 80-as évekbeli
blődséggel megfűszerezett darab, amelynek (meglepetésnek szánt) fináléját csak
az nem fogja kitalálni előre, aki időközben elaludt. Egyedüli pozitívum az idős
horrorsztárok jelenléte, bár a filmet ők sem tudják megmenteni.
Whipcord, Frightmare, Mortal
Sin, Schizo, The Comeback: ez az öt film bizonyítja, hogy Walker tudott egyet s
mást a szakmáról. A filmjeinek saját maga volt a producere is, így
függetleníteni tudta magát, és adott volt számára az alkotói szabadság (bár a
cenzúra azért többször is nekiesett). A koporsó alakú dvd-doboz lenyűgöző
kiadvány (kár, hogy a „Schizo” nincs benne, de hát a jogok…), Walker öt filmje
5.1-es hanggal, előzetesekkel, angol felirattal és néhány remek dokuval áll
rendelkezésre. Az audiokommentárok is érdekesek - Walker beavat a cameókba, a mellékszereplők
másik filmbéli röpke feltűnéseibe -, vagyis érdemes lenne beruházni a doboz
megvételébe; azért a „lenne”, mert a kiadvány már csak használtan elérhető
itt-ott. Magyarországra érdekes módon tudtommal csak kevés Walker-film jutott
el, a „Schizo” intervideós kiadását magam is fogtam a kezemben, a „House of the
…”-t pedig a VICO forgalmazta „Hosszú árnyak” címen.
A filmek:
Die Screaming Marianne: 2
pont
The Flesh and Blood Show: 6
pont
House of Whipcord: 10 pont
Frightmare: 10 pont
House of Mortal Sin: 10 pont
Schizo: 9 pont
The Comeback: 8,5 pont
House of the Long Shadows:
4,5 pont
A dvd: 10
pont
