2014. október 31., péntek

Zombieland (2009)

Zombieland (2009)


A zombik mindent, és mindenkit elpusztítottak, vagy megfertőztek Amerikában. Na jó, azért kivételek mindig vannak: ilyen Columbus (Jesse Eisenberg) és Tallahassee (Woody Harrelson) is. Columbus a túlélés magasiskoláját űzi, az élete megmentésére felállított, szigorúan betartandó szabályrendszere úgy fest, beválik. Példák: ne hősködj! Az autóban kösd be magad! Veszélyhelyzet előtt melegíts be! Ne hagyd magad meglepni a zombiktól a klotyón! Vagy valami ilyesmi. Tallahassee nem törődik holmi túlélési szabályokkal, ő egyszerűen csak kinyírja az élőhalottakat. És teszi ezt egyre nagyobb élvezettel, kreativitással, leleménnyel - ha már tönkre van vágva az élet, legalább kis örömök legyenek benne. A két magányos „mégegyelőreember” találkozik, és nagy utazás veszi kezdetét a zombik által uralt országban…

A „Zombieland” című film fergetegesen kezdődik, de félúton kipukkad, ahogy számos kortársa is. Ez az a mondat, amelyet - sajnos - úgy számítottam, hogy tapasztalataim alapján le kell majd írnom ebben a kritikában. Nos, MÉGSEM. A mondat a film megnézése után így néz ki: A „Zombieland” fergetegesen kezdődik, majd ugyanúgy folytatódik, és végül az utóbbi évek legjobb zombis horrorfilmjévé növi ki magát. Nem tévedés, a kezdés lehengerlő poéndömpingje után Ruben Fleischer rendező sikeresen tartja a színvonalat. Hőseink száma megduplázódik, a poénok továbbra is ülnek, kapunk egy nem várt cameót a gazdagnegyedből és egy őrületes, zombikkal alaposan feldúsított finálét. Ami közös a remekül muzsikáló epizódokban, az az, amiért remekül muzsikálnak: piszkosul jól vannak megírva (állítólag a nagy William Goldman is besegített ebben…). A hangsúly a vígjátékon van, és a viccek úgy működnek, ahogy mindig és mindenhol működniük kellene (a kedvencem az, ahogy Columbus szabályait unos-untalan beigazolódni látjuk). Nem összedobált, hanem látnivalóan hosszú idő alatt kiérlelt és papírra vetett poénokról van szó, amelyeket a forgatókönyv két izgalmas karakterrel párosít össze. És itt a másik telitalálata a filmnek, a két egymástól igen sokban különböző karakter. Columbus az első perctől kezdve érdekes, egyszerűen kíváncsiak vagyunk rá, hogy ez a nyeszlett egyetemista hogyan tudott, és tud életben maradni. Tallahassee-é a fizikai és verbális poénok többsége, Woody Harrelson emellett úgy lubickol a szerepben, ahogy már régen láttuk, és mint hogyha belőtte volna magát a jelenetei előtt (ide tartozik, hogy egyszer a zsaruk lekapcsolták, és hűvösre tették egy kis időre forgatás közben marihuána birtoklásáért…).




Külön szimpatikus, ahogyan Fleischer (és könyve) bánik a karakterekkel. A kezdeti vaskos vígjáték után van bátorsága kicsit visszavenni, és csendesebb jelenetekben még jobban közelebb hozni a nézőhöz a szereplőket, akik ekkor sem szürkülnek el, és akik korábbi „coolságuk” után jellembéli sokoldalúságukról is számot adnak. Így tud még nagyobbat ütni a befejezés a vidámparkban, hiszen ekkor már az összes „nemzombi” figura a szívünkhöz nőtt valamennyire, és a rájuk leselkedő veszély miatt igencsak aggódni fogunk értük.
Fleischer azért mai szokás szerint tiszteleg is egy sort az ősök előtt, különösen sikeres e törekvése például egy nagy egymásra bámulás, és a „Pár dollárral többért” zenés összepárosítása során.

Borzalmasan jó szórakozás tehát a „Zombieland”, és ezt a fejesek is így érezhették, ugyanis már mozgósítottak is egy második rész elkészítéséhez. Reméljük, a minőség nem fog romlani; az mindenképpen biztató, hogy várhatóan ismét Fleischer ülhet a rendezői székbe.

A dvd a Pro Video kiadása; a magyar szinkron nagyon jól sikerült.

Végeredmény: Végre-valahára egy remek zombifilm

A film: 10 pont 


2014. október 23., csütörtök

Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész: Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)

Carlo Lizzani-doppelpack, 2. rész

Storie di vita e malavita/The Teenage Prostitution Racket/The Prostitution Racket/Strassenmädchen-Report (1975)


Igen, így van, ez (a valamivel több, mint egy éve elhunyt) Carlo Lizzani hírhedt filmje az itáliai szervezett prostitúcióról, melynek fő jelszava a „minél többet, és minél fiatalabbat” volt. Aki már sok „Schulmädchen-Report”-ot látott Germániából, az legyinthet: „Á, ez ugyanaz a blődli, csak nem iskolás-, hanem utcalányokkal, és nem németül, hanem olaszul…”. Nos, a helyzet azért nem teljesen ez, sőt. Lizzani filmje teljesen komoly. Semmi idétlenség, semmi óvodás körítés, inkább száz százalékos realizmus. Egyetlen hasonlóság van csak, és ez az epizodikusság, mivel körülbelül 4-5 kis történetet látunk, melyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. A közös pont az utcai maffia, mely mindent megtesz, hogy újabb és újabb (lehetőleg) kiskorút vegyen „gyámsága” alá. A film kegyetlen a társadalomkritikában, mivel bemutatja, hogy a rosszfiúk kezéből szinte nincs kiút. És kegyetlen ábrázolásmódjában is, mivel (a hetvenes évek szabados, nyers stílusában) nem sok mindent bíz a néző képzeletére. Néhány lány rendkívül fiatal, tehát szerepeltetésük a rázós jelenetekben igencsak necces, viszont így a hatás időnként maximálisnak mondható.




Megmondom őszintén, én úgy ültem le a filmet megnézni, hogy valami igénytelen izé lesz, de legalább felidézi a Schulmädchen-Reportot; ehhez képest kaptam egy kőkemény társadalmi drámát rengeteg dialógussal, pergő vágástechnikával, változatos helyszín-felhasználással és pontos társadalomrajzzal. Klisék is becsúsznak persze szép számmal, gyakran lejátssza a film a szokásos kört, miszerint „nincs munkám, nincs hol lakjak, egyedül vagyok a nagyvárosban, itt egy helyes fiú, rábízom magam, ő biztos nem strici” (persze az).
De mégis, a „… malavita” egy erőteljes film. Nyers, őszinte, kendőzetlen; a befejező jelenet pedig brutálisan megdöbbentő.

A dvd teljesen egyértelmű célt szolgál: „vegye meg mindenki, aki fiatal csajokat akar látni szex közben”. Ennek a célnak az elérése érdekében a kiadók (merthogy többen is kiadták) felkutatták az összes létező elveszettnek hitt hardcore-szexjelenetet, és belenyomták a filmbe. Élesebb szeműek rögtön kiszúrják a betoldásokat a képminőségről, mondjuk én sok értelmét nem láttam ezeknek az illesztgetéseknek (többnyire csak egy-egy nemi szerv közelről munka közben), de annak örültem, hogy az X-Rated nemcsak a hardcore-szexet, de - német felirattal - a rengeteg, körülbelül húsz percig tartó dialógust is visszatette az eredeti moziváltozatba. A borító persze ismételten csak a fentebb említett nagy célt szolgálja, vagyis orális szex, vér minden mennyiségben. Sajnálatos dolog, hogy ilyen indíttatásból adták ki a filmet, de mivel legalább kiadták, ám legyen. De a végső összegzésem ennek ellenére is úgy szól, hogy az egyvalamit sugárzó külsőségek mögött egy kegyetlenül őszinte társadalmi dráma rejtőzik.

Végeredmény: Hírhedt, brutális szociáldráma nívós rendezéssel, és Morricone-zenével

A film: 7,5 pont
A dvd: (X-Rated, csak német, néha olasz vonatkozással): 6 pont


2014. október 12., vasárnap

Tenebre aka. Unsane (1982)

Tenebre aka. Unsane (1982)


Egy sikeres regényíró, Peter Neal Rómába érkezik, hogy legújabb thriller-regényét népszerűsítse. Mindeközben egy sorozatgyilkos is munkához lát: egy szépséges áruházi tolvaj, egy leszbikus pár és még sokan mások is áldozatul esnek. A gyilkos véres tettei után névtelen üzeneteket küld az írónak, legújabb sikerregényéből idézve, és további áldozatokat ígérve. Lehet, hogy Neal lesz a következő áldozat? Mi köze lehet mindehhez az író feleségének, aki mintha szintén jelen lenne Rómában? És mit tud segíteni a felügyelő, aki szintén rajong Neal könyveiért?

Őszintén szólva a „Suspiria” misztikus boszorkánytörténete, és az „Inferno” szürrealizmusa után én nem éppen egy szimplának tűnő sorozatgyilkos-sztorit vártam volna Argentótól, a Mestertől. De mindenkit megnyugtatok: ez az alapanyag Argento kezében zseniális filmmé változott át. Minden megvan, ami kedvenc rendezőnket jellemzi: a fekete kesztyűs gyilkos, aki itt rémisztően suttogva beszél; a hosszú-hosszú „fiatal nő veszélyben, aztán darabokban”-jelenet (lásd Suspiriában Jessica Harper barátnőjének esete a drótkamrával, illetve Irene Miracle halálos kimenetelű kóválygása az Infernóban); lenyűgöző kamerafahrtok (Argento védjegye), a Tenebrében például egy több, mint két percig tartó kamerautazás egy ház ablakai mentén; és természetesen, ami nem hiányozhat, a pulzáló elektronikus zene.

A film csúcspontja számomra egyértelműen a szépséges Lara Wendel éjszakai menekülése és halála. Wendel egy véreb elől menekül, szerencsétlenségére pont rossz helyre. Csak annyit fűznék hozzá, hogy én még ilyen rugókkal ellátott kutyát az életben nem láttam…

A „Tenebre” egyébként - ahogy a vélemények közül szemezget az ember - ismét jó sok rajongót, és még több ellendrukkert szerzett Argentónak. Van, aki odáig merészkedik szidalmaiban, hogy „de hát az első gyilkosságot olyasvalakinek kellett volna elkövetnie, aki akkor még nem is volt a városban”. Az illető valószínűleg nem figyelt eléggé a csavaros befejezésnél (vagy már éppen jogtalan kritikáját fogalmazta), hiszen ha figyelt volna, tudhatná, hogy akkor még…, de utána… nos, a poént a világ minden kincséért sem lövöm le.
             





A dvd amerikai kiadása az Anchor Bay jóvoltából vágatlan (a filmet egyébként „Unsane” címmel alaposan megvagdosva mutatták be az USA-ban; Európában is vágták, ahogy érték, sőt, még a Video Nasty-k szűk körébe is felvételt nyert, elsősorban a „magas sarkú cipőt lenyomom a torkodba”-jelenet miatt), és tömve van extrákkal. Nagyon érdekes az „Alternate End Credit Music” című extra, melyből megtudhatjuk, hogy Argentóék az audiokommentár során értesültek róla, hogy filmjük végén nem az ő zenéjük szól, hanem egy popszám (egy Kim Wilde-számot erőltettek bele az end title-be, ki tudja, miért). Egyetlen negatívuma van a lemeznek, és ez sok más Argento-dvd-re is igaz: nincs rajta egy centiméternyi felirat sem.

Végeredmény: A poszt-Suspiria idők egyik legjobb Argentója

A film: 10 pont
A dvd: 8,5 pont


2014. október 5., vasárnap

The Story of O/Histoire d’O (1975)

The Story of O/Histoire d’O (1975)


Elérkezett az idő, hogy néhány szó essen a filmtörténelem egyik, ha nem a legerotikusabb filmjéről. Természetesen ehhez ismételten a hetvenes évekig kell visszamennünk az időben, pontosabban egészen 1975-ig, amikor a francia Just Jaeckin rendező az „Emmanuelle” egy évvel korábbi elsöprő sikerén felbuzdulva elkészítette a Pauline Réage (vagyis Dominique Aury) botránykönyvén alapuló „The Story of O”-t.

A címszerepet a gyönyörű Corinne Clery játssza; O kalandjai leginkább két férfihez (szerelme, Rene, Udo Kier, és Sir Stephen, Anthony Steel alakításában) fűződő intim és szadomazochista kapcsolatát mutatják be, miközben persze az ekkoriban népszerű leszbikus vonal sincs elhanyagolva. A kulcsa mindennek az, hogy O milyen mértékben képes alávetnie magát szerelmeinek. Ez leginkább a Sir Stephennel való szenvedélyes viszony közben kerül előtérbe, amikor a férfi folyamatosan megkorbácsoltatja, megalázza és meg is bélyegezteti.

Mindez nagyon keményen hangzik, még egy hetvenes évekbeli, a szexuális hullám kellős közepén bemutatott film esetében is, de a „The Story of O” valójában egy rendkívül erotikus, inkább érzéki, mintsem szadista film. A korbácsolás, és a többi, elvileg a megalázásra és alávetettségre épülő jelenet is ízlésesen, atmoszférikusan, a legszebb softcore-hagyományokra épülve kerül képernyőre. Mindehhez hozzájárul még Pierre Bachelet gyönyörű zenéje, amelynek főtémája már a legelső percben megszólal, és mintha egy ismeretlen, elvarázsolt kastélyba vezetne be minket; olyanba, mint amilyenbe a film elején O lép be…és amilyenbe minden, magát sok irányba nyitottnak tartó nézőnek is érdemes belépnie.





A dvd-n a film francia és angol nyelvű változata is megtalálható; sajnos a francián nincs angol (vagy akármilyen) felirat, pedig ez a vágatlan. Az angol nyelvűből hiányzik egy pár jelenet, sőt, egy ízben Corinne Clery bájait is nélkülözni vagyunk kénytelenek, de összességében ez is remeknek mondható. Rövid kommentár, trailer, fotógaléria.

Végeredmény: Klasszikus erotikus gyöngyszem - aki teheti, nézze meg

A film: 10 pont
A dvd: 9 pont