2015. július 15., szerda

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)

Aliens - A bolygó neve: Halál/Aliens (1986)


Ne húzzuk sokáig: „A bolygó neve: Halál” minden idők legjobb sci-fi horrorfilmje. James Cameronnak 1984-ben ajánlották fel a második Alien-film rendezői székét, miután a Terminátor forgatókönyve a fejesek: Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll kezébe került. A hármak vállalata, a Brandywine ezidőtájt éppen olyan projektekkel szórakoztatta magát, mint „A nagy szökés”, vagy a „Spartacus” sci-fi változata (egyikből sem lett semmi). Cameronnal az utóbbi kapcsán szerveztek találkozót, de ő kerek perec közölte, hogy az ötlet hülyeség. Giler ebben a pillanatban vetette fel az Alien-folytatás tervét, és Cameron ráharapott. A vázlat, ami alapján dolgoznia kellett, így szólt: „Ripley-t megmentik, majd visszamegy a bolygóra egy osztaggal, ahol felzabálják őket. És még sok más szarság is történik.”

Az „Alien II” címet viselő projekt gyorsan egy 42 oldalas papírköteget eredményezett Cameron tollából, melyben már szerepeltek a főbb karakterek. Az írás egy része korábban is létezett, Cameron ugyanis az 1979-es premier óta az első film rajongója volt, és időnként azzal múlatta az időt, hogy folytatást írt hozzá (érdekes módon „E.T.” munkacímmel…). És ekkor fogalmazódott meg egy nagyon fontos szereplő alakja is, aki nem volt más, mint az idegen királynő.

Éppen mikor kezdett volna kibontakozni a szkript, a rendező egy másik megbízást is kapott, a Rambo második részének megírását. Giler kommentárja: „Fogadd el mindkét melót, és írj minél gyorsabban!” Ez végül nem jött össze, a Rambót újra és újra át kellett írni (Stallone is belefirkált időnként), és megjött a zöld lámpa a Terminátor forgatásának elkezdéséhez (Arnold Schwarzenegger letudta a „Conan: A pusztító”-t, és végre ráért), így az „Alien II” egy időre a fiókba került. Talán mondani sem kell, Giler erre alaposan kiőrjöngte magát, Walter Hill viszont biztosította Cameront, hogy meg fogják várni.

Meg is várták, és akit visszakaptak a projekthez, már nem ugyanaz volt, mint kilenc hónappal azelőtt, hanem egy ünnepelt rendező, mivel a Terminátor világkörüli diadalútra indult. Ekkor már sokan lebeszélték Cameront, de ő kitartott; a víziója még mindig megvolt. Tetézte az örömet, hogy a Brandywine közölte, Sigourney Weaver is aláírta a szerződését. Problémát okozott azonban a stúdiónak Gale Anne Hurd producer személye, akit a rendező invitált a projektbe, és akivel éppen a házasság küszöbén álltak. Cameron közölte, vagy jöhet a jövendőbelije, vagy nem lesz film. Végül az győzte meg a Foxot, hogy ígéretet kaptak arra, a költségek nem fogják az eget verdesni. Mikor mindez végre elrendeződött, kiderült, hogy Weaver mégsem írt alá semmit. Miközben a Fox 1985 szeptemberére el akarta indítani a forgatást, Weaver ügye még mindig nem rendeződött. Cameron ismét a fenyegetés fegyveréhez nyúlt: „Most elmegyünk Gale-lel a nászutunkra. Mikor visszaérünk, legyen meg a szerződés a főszereplővel. Ha nem lesz meg, mi kiszállunk.” A rendező ugyanakkor még egy trükköt bevetett: elhintette, hogy szándékában áll átírni a kész szkriptet úgy, hogy Ripley-t mindenestül kihúzza belőle. Ez végül hatott: gyorsan meglett a szerződés Weaverrel.




A büdzsé körüli alkudozások lezárulta után (a végső költségek 17,5 millió dollárra rúgtak - az eredeti irányár 12 millió volt) végre elkezdődhetett az angliai forgatás a Pinewood stúdióban. A forgatás alatt a rendező asszisztenssel akadtak gondok, a Vasquezt alakító Jenette Goldsteint állandóan csak „love”-nak hívó úriembertől aztán megszabadultak, ugyanúgy, mint az operatőrtől is, akinek Cameronétól némileg eltérő elképzelése volt a világításról - a zseniális Adrian Biddle így került a képbe. A szereplők közül egyedül James Remar került lapátra, ő lett volna Hicks, de káros szenvedélyei miatt távozott, és Michael Biehn érkezett, aki így megúszta a fegyveres kiképzést, amin a többiek már mind átestek.

A forgatás nem zajlott veszélyek nélkül, amikor Mark Rolston (Drake) lángszórója lángnyelvet lövell a furgonba, a stáb meggyújtotta belül a tüzeket - és a színészek néhány pillanaton belül oxigén nélkül maradtak. Végül a furgonba vágott lyukakon vezették ki a füstöt a járműből. Abból a járműből, amely korábban elszabadult, és letarolta a kamerákat, melyek mögött Biddle éppen nem tartózkodott - óriási szerencséjére.
Lance Henriksennek is kijutott a jóból, hiszen bár neki kevés akciójelenet jutott, széttépése felvételekor egy elég borzalmas tej-joghurt keveréket kellett innia (mint androidvért), amelytől egy teljes napig kóválygott.

Az „alkotást” hárman végezték: a - mellesleg zseni - Syd Mead felelt a Sulaco űrhajóért, Ron Cobb az LV-426 bolygó kolóniájáért, maga Cameron pedig az idegen királynőt vállalta magára. Utóbbiban legalább két stábtag mozgott, és kezdetleges változatát szemetes zsákokkal burkolták be. Az idegen harcosok jelmezeibe táncosok, pantomimesek bújtak, akik a legváratlanabb módokon közlekedtek - Cameron néha még a kamerát is feje tetejére állította a maximális hatás kedvéért.





A stúdió engedékenynek mutatkozott a játékidővel kapcsolatban, de Cameronnak így is számos értékes jelenetet kellett kivágnia. Így kikerült a Ripley lányáról szóló dialógus, Ripley tárgyalásának egy része, a robotőrszemek működése, a Jorden-család útja és végzete a bolygón, valamint Burke sorsa (utóbbi jelenettel Cameron nem volt elégedett). A kivágások nagy része újból látható a 154 perces special edition-ben, amely így még izgalmasabb lett, mint a moziverzió.

„A bolygó neve: Halál”-nál már nem fognak jobb sci-fi horrort forgatni (ami például az idegenek orvosi részlegbe történő betörése, és Newt elhurcolása között zajlik, az drámaiságban és izgalomban felülmúlhatatlan), de előtte is csak egy olyat tettek vászonra, amely felveheti vele a versenyt, és véleményem szerint ténylegesen egy szinten van vele: ez „A nyolcadik utas a halál”, vagyis az első rész. Ebben a műfajban Cameronéhoz hasonló forgatókönyvet sem fognak írni (bár írnának, én lennék a legboldogabb), mert ilyesmire a hollywoodi álomgyárnak (=futószalagnak) manapság már nincs ideje, inkább jöjjön a megbízható, kockázatmentes konzerv, amire jó, ha két napig (vagy a futószalag következő legördülő termékének megtekintéséig) emlékszik az ember. Az „Aliens”-nél ez a veszély nem fenyeget - erre a remekműre egész életünkben emlékezni fogunk.

Végeredmény: Az első résszel abszolút egy szinten álló, azt nem kopírozó, saját stílust követő klasszikus, a műfaj csúcsa

A film: 10 pont


Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)

Alien - A nyolcadik utas: a Halál/Alien (1979)


1979-ben valami szörnyűséges szabadult rá hét űrhajósra, és valami szörnyen izgalmas a mozi-, azon belül is a sci-fi-horror rajongóira. „A nyolcadik utas: a Halál” forradalmasította az űrbéli terrorfilmet, és bár már korábban is vászonra vitt történetet turbózott fel, a megvalósítás, az alakítások és a forgatókönyv ínyencségei messze felülmúltak minden addigit - és a későbbiek jelentős részét. Dan O’Bannon, aki egész életében a régi szörnyes filmek rajongója volt, egy nap írásra adta a fejét, így jött létre a „Space Beast”. Írás közben O’Bannon az egyik karakterének szájába ezt a mondatot adta: „Mit csináljunk az idegennel?” O’Bannon fejébe szöget ütött az „idegen” kifejezés, ezért gyorsan berontott írótársa, Ron Shusett szobájába, hogy felébressze, és közölje vele, megvan a cím („Remek” - válaszolta Shusett, majd visszafordult a fal felé, és aludt tovább).
A részletek később Shusett agyából pattantak ki. O’Bannon rendezett is volna, de az alapanyag végül a Brandywine Productions-nél kötött ki, ahol az egyik fejes, Walter Hill és kollégája, David Giler vette kezelésbe. A szkriptet átírták: Ripley-t nővé változtatták, a tervezett effektparádét minimálisra redukálták. „Gyenge egy iromány volt” - minősítette később Hill az O’Bannon-Shusett duó művét.

A stúdiófőnökök legjobb húzásának végül Ridley Scott leigazolása bizonyult. Scott több, mint kétezer reklámfilmet, és a zseniális „Párbajhősök” című történelmi drámát (Keith Carradine, Harvey Keitel) tette le az asztalra az „Alien” előtt. Scottot lenyűgözte a forgatókönyv, és mivel nagy rajongója volt a „2001”-nek, és a „Star Wars”-nak, rögtön lecsapott a lehetőségre.

Az idegen szerepére egy hét láb magas afrikai férfit találtak, és ez párosult a svájci H.R. Giger alkotásaival. A Zürichben élő Giger otthonában sok csontvázzal rendelkezett, melyeket modellként használt. A szürrealista végül az idegen összes fejlődési szintjének kialakításában jeleskedett, és ő döntött úgy, hogy az idegennek ne legyenek szemei. És a svájci művész mondott még valamit, amit Scott maximálisan megfogadott: „A horrorfilmek többnyire túl sokat mutatják a szörnyet. Amint jól megnéztük, akár ki is mehetnénk a moziból. Csak úgy kerülhető el, hogy a lény unalmassá váljon, ha centiről-centire mutatjuk meg, teljes valójában pedig csak a film végén”.




A casting érdekességei közé tartozott, hogy Veronica Cartwrightot először elküldték, majd később visszahívták. A színésznő szentül meg volt győződve, hogy végül csak megkapta Ripley szerepét. Amikor azonban meglátta ruhatárán a „Lambert” feliratot, nyilvánvalóvá vált, hogy a navigátor szerepét osztották rá. Jon Finch (Macbeth) lett volna Kane, ám az első forgatási napján olyan beteg lett, hogy alig tudták kiszedni a pilótaülésből - John Hurt érkezett helyette. Yaphet Kotto folyamatosan rögtönzött, és ötletekkel bombázta Scottot, aki ilyenkor alig tudott megszabadulni tőle. És volt még egy érdekes casting, ha ugyan annak lehet nevezni: Scott, hogy a méreteket még nagyobbra nyújtsa (például az idegen űrhajó roncsában), gyerekeket öltöztetett be miniatűr űrruhákba.

A rendező a kulcsjelenetnél, az idegen megszületésénél sem fogyott ki a meglepetésekből, hiszen John Hurt kivételével senkit nem engedett a jelenet helyszínére. Hurt bebújt az asztal alá a lényt mozgató (kilökő) stábtaggal, Roger Dickennel együtt, majd három kamera is működésbe lépett, és ezek mindegyike a színészekre irányult, akik ebből már sejtették, hogy valami váratlan következik. És miután nagy nehezen átszakadt a Hurtre adott (fél) póló, és megjelent a lény, igen hiteles reakciók kerültek a filmszalagra; Veronica Cartwright konkrétan úszott a vérben (őt telibe kapta a művér, annyira, hogy egyszerűen hanyatt esett is rajta).

Scott elképesztő ötletekkel állt elő azt tekintve, hogy az idegen miket műveljen - már teljes életnagyságban. Brett (Harry Dean Stanton) halálát például úgy képzelte el, hogy az idegen Stanton arcát először szinte csak végigsimítja, majd ennek nyomán spriccelni kezd a vér (a jelenet végül kikerült a végső verzióból). Scott emellett azt tervezte, hogy bogarakkal tölti fel az idegen fejét, amelyben így folyamatos mozgás lesz (nem jött össze, a bogarak állandóan elaludtak, és csak hevertek mozdulatlanul). Egy elképzelés szerint Lambert-Cartwrightnak is kijutott volna a jóból, őt az űr mélye szívta volna magába egy kulcslyuknyi méretű résen keresztül. Az ötletet elvetették, mert sok időt emésztett fel, és a fizika törvényeire is rácáfolt volna. És Scott volt az is, aki a megnyíló tojás mellett feküdt, és a kezeit az arctámadó mellé helyezte, hogy a lény mozgását, lüktetését imitálja.





A film zenéje Jerry Goldsmith műve, bár érdekes módon a legendás zeneszerző sokat vitázott a rendezővel (Scotték helyenként összevissza használták a megírt zenét, és gyakran éltek kritikával is…). A kész film azonban mindenért kárpótolt mindenkit - a mai napig felülmúlhatatlan remekmű. A film tökéletessége számos összetevőből áll; számomra a legfontosabb, hogy az idegent egy iszonyatos, megközelíthetetlen, kiismerhetetlen félelemforrásként ábrázolja, és teszi mindezt úgy, hogy tényleg csak apró részleteket látunk belőle. Scott töménytelen mennyiségű jelenetet forgatott az idegennel, majd szépen elkezdte őket megtizedelni - ezt remek érzékkel tette, hiszen akár egy elrontott xenomorf-jelenet tönkretehette volna az összes többit (ilyen például az a kivágott képsor, amelyben Ripley a végső meneküléskor a folyosó közepén meglátja az idegent, ezért kénytelen meghátrálni. Nos, nekem az első, ami beugrott a jelenetet látva az volt, hogy „ugyan miért nem rohansz el mellette, nem is olyan nagy”; de a Lambertet pókfoci alakzatban megközelítő és sarokba szorító idegent is említhetném, aki ekkor leginkább önmaga paródiája).

Scott a vizualitás terén is maximálisat alkot, kiemelném például a befejezést, melynek során egyszerűen tanítanivalóan használja fel a fény-árnyék kettősséget. A vizuális eszközök mellett jelentős vonzerő még a filmben a tökéletes kiszámíthatatlanság. Mivel nem szuperhősök alkotják az űrhajó személyzetét (azaz a teljes stábot), ezért megjósolhatatlan, hogy melyikükre csap le az idegen, vagyis a halál, és kiért izgulhatunk az utolsó percekben. Ehhez jön még a nem szupersztárokból álló színészgárda, élén Sigourney Weaverrel, akinek ez volt az első számottevő szerepe, és aki rajta volt azon a listán, amellyel kezükben Scotték New Yorkba érkeztek. Az „Alien”- cím és Weaver neve azóta összeforrt, nem véletlen, hogy a folytatás, a mesteri „A bolygó neve: Halál” rendezője, James Cameron is vele képzelte el a saját maga által írt sztorit, és az sem, hogy 1997-ben Ripley figuráját még halálából is visszahozták, hogy a „Feltámad a halál” főszereplője legyen. 1986-ban tehát eljött a második rész ideje, amely ugyanott (= 57 évvel később…) folytatódott, ahol az első abbahagyta. És nem is akárhogyan folytatódott…

Végeredmény: Egy igazi klasszikus, utánozhatatlan stílusú, klausztrofóbikus remekmű, melynek egyszerűen nincs gyenge pontja

A film: 10 pont


Fruits of Passion/Les fruits de la passion (1981)

Fruits of Passion/Les fruits de la passion (1981)


A Távol-Keleten járunk, valamikor a 20. század elején: O, a szépséges fiatal lány elhatározza, hogy mindenben aláveti magát Sir Stephen-nek, urának és parancsolójának. Sir Stephen O-t egy bordélyházba viszi, ahol alapos betanításnak vetik alá a csak és kizárólag uráról álmodozó szépséget. Eközben egy, a bordélyház ablaka alatt lakó fiú távolról is beleszeret az ablakában szomorkodó O-ba, és hogy megkaphassa, jó pénzért csatlakozik a kormányzat ellen lázadókhoz…

A klasszikus, 1975-ös „O története” Keleten játszódó folytatásához van szerencsénk, amely szintén az 1998-ban elhunyt Dominique Aury írására támaszkodik. A film elején megismerkedünk a bordélyház lakóival és szabályaival, utóbbiak igen szigorúak, a legkeményebb büntetés (nem megfelelő szolgáltatás esetén) a soha véget nem érő gyönyör érzete, amit egy vasból készült kínzóeszközbe kötözve az áldozatnak kiállnia. A lakók között van apamániás, és filmszerepekre vágyó prostituált is, a „boltot” pedig egy transzvesztita vezeti. Ebbe a miliőbe kerül tehát O, és néhány nap elteltével már kuncsaftokat is fogad, nem sejtve, hogy ablaka alatt valaki epekedik utána.

Elég nagy elvárásaim voltak a „keleti O” irányában, hiszen az 1975-ös film Corinne Clery-vel egy igazi erotikus klasszikusnak mondható. Csodák csodájára nem kellett csalódnom, mint oly sok más sequel esetében, a „Fruits of Passion” ugyanis egy nagyon érdekes darab. Vannak kőkemény szexjelenetek, és legnagyobb megdöbbenésemre nem szimulált orális szex is, de mégis sok idő jut a karakterekre, és magának a filmnek van egy sajátos, majdhogynem szomorú hangulata. Még azt sem mondhatom, hogy a szereplők vinnék a hátukon a filmet, hiszen az O-t játszó Isabelle Illiers-nek szinte semmi dolga nincs a bánatos, ábrándozó révedésen kívül (az más kérdés, hogy nyilván főként testi adottságai miatt igazolták le az alkotók), Klaus Kinski elég furcsa ebben a szerepben (és nem jobb Anthony Steel-nél), az álmodozó fiúcskát meg akár az újságkihordóval is eljátszathatták volna.




Ami viszont igazán nívós, az a technikai megvalósítás, és a rendezés (Shûji Terayama). Remek a fényképezés és a zene, a sajátos hangulatról meg már megemlékeztem fentebb. A rendező már-már művészfilmes beállításokat alkalmaz, de a filmre az első perctől az utolsóig jó ránézni. Régóta nem csalódtam ekkorát pozitívan filmen, különösen egy kultfilm folytatásán, de a „Fruits of Passion” ezt elérte, ráadásul már a nyolcvanas években, amikor az erotikus filmnek már kezdett leáldozni a csillaga. Aki szerette az 1975-ös O-t, az szeretni fogja ezt a filmet is.

Végeredmény: O Keleten - egyszerű sztori, tökéletes technikai megvalósítás, nem tucaterotika

A film: 10 pont