2015. december 27., vasárnap

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)


A férfi megpillantja feleségét az utcán. Követi egy ruhaüzletbe, vásárol egy virágcsokrot is, hogy meglepje. Az üzletbe a kirakaton át bepillantva aztán azzal kell szembesülnie, hogy a próbafülkébe neje mellé még belép valaki. Amikor később otthon kérdőre vonja, kiadós veszekedés veszi kezdetét, amely tettlegességig fajul. A nőt azonban akkor ölik meg, amikor férje már elviharzott a lakásból…

Lamberto Bava (itt John Old…) két „Démonok” közt alkotta meg ezt a kései giallót, amellyel én kezdetben egész jól elvoltam. Van egy titokzatos, Argentót idéző gyilkosunk, egy régen, a diliházban elhalálozott perverz őrültünk, meg néhány attraktív hölgy, köztük Lara Wendel, akit azért mindig öröm viszontlátni. A problémák akkor kezdődnek - mármint a filmmel -, amikor azok a jelenetek válnak nevetségessé, amelyeknek éppen hogy mozgatórugóként kellene funkcionálniuk. Ilyen például középtájt a múzeumi jelenet, ami… hogyan is fogalmazzak finoman, nem igazán üti meg De Palma „Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill)” című remekművének bravúros kiállítótermi fogócskáját. Hogy mi itt a nevetség tárgya? Vázolom: Wendel túl sokáig marad a múzeumban, ezért már csak zárt ajtót talál kifelé menet. Odalép hozzá egy teremőr, és közli vele, hogy a másik ajtón menjen ki, mert ez már zárva van. És? Nem tudta volna kinyitni újra egy percre, amíg a hölgy távozik? De rendben, mondjuk, ez a szabályzat. De akkor miért nem tudta odakísérni a működőképes kijárathoz, elvégre a kedves vendéggel szemben fő dolog lenne az udvariasság. De rendben, mondjuk, hogy őrünk valamiért nem hagyhatja el őrhelyét, így Wendel kénytelen egyedül bolyongani a kijáratot keresve (úristen, de izzadtságszagú, de van még tovább is). Ekkor szembenéz egy alakkal a vitrinek közt, és rémülten menekülni kezd. Elér egy újabb ajtóhoz (ami ráadásul nyitva van), és ekkor az történik, amitől felszökött a vérnyomásom: Wendel a falon lévő telefonhoz lép, és tárcsázni kezdi a zsarukat. Igen, ha üldöznek egy zárt épületben, te kezdj telefonálni, ne a menekülési utat keresve rohanj az életedért. A hab a tortán az, hogy Wendelnek nem jó ám a rendőrség csak úgy, neki keressék meg ott helyben a rendőr apukáját, mert csak ő tudja biztosan a módját, hogy lehetne segíteni. Wendel eközben természetesen tartja a vonalat, és vár, míg apját a kagylóhoz nem szólítják. És mi van, ha az éppen ebédszünetet tart? Vagy kint ül a mellékhelyiségben az aznapi újsággal? Sebaj, megvárjuk, addig a nyomunkban lévő gyilkos is vár majd. Mert hát riasztani, és segítségünkre sietni a többi zsaru nem képes… biztosan nem kaptak rá kiképzést.


Sajna innen még megyünk lejjebb is. A gyilkos egy nagy konyhakéssel fenyegeti Wendel egyik barátnőjét, mire az egy elektromos turmixgép-féleséget tart maga elé védekezésképpen. Igen ám, de ahogy közelít támadójához, a drót megfeszül, és az elektromos kütyü kiszakad a konnektorból, azután szépen elhallgat. Nézzük, vajon mit reagál erre komoly életveszélyben lévő hősnőnk? Először azt írom le, amit nem tesz: nem szúrja bele a már nem működő, de még így is fenyegetően éles eszközt támadójába. Nem hátrál az eszközzel fedezve magát. Nem próbál elfutni. Nem vágja a szerszámot a támadója képébe. Ó, nem. Szívem egyetlen butácska királynője LETESZI az eszközt az asztalra, HÁTAT FORDÍT a sorozatgyilkosnak, és MEGVÁRJA, hogy az belé mélyessze a kést. Most egy kis szünet jön, mert le kell higgadnom.




Tehát, mi is van még… Wendel bemenekül egy fülkébe a vízparton. Sok ilyen kis fülke áll egymás mellett, és ezek úgy néznek ki, hogy ha valaki benyit, már keresztül is lát a helyiségen. Wendel tehát egy ilyenbe zárkózik be, mondván, milyen izgalmas lesz, ha üldözője szépen sorban az összes fülke ajtaján benyit, de majd valamiért azén nem, ahová ő bújt. Elárulom, ez az egész agybaj jelenet miért került be a filmbe. Nyert: mert le kellett kopizni az egy évvel korábbi „A kis szemtanú” ugyanilyen jelenetét.

Azért ezek a - nincs rájuk jobb szó, sajnálom - hülyeségek szíven ütik az embert, pláne, ha egyik kedvenc műfajáról, a giallóról van szó, és Lamberto Baváról, aki az előző évben készített Démonokkal már letett valamit az asztalra. És bár e film befejezése nem rossz (bár eléggé elcsépelt), és legalább Claudio Simonetti zenél, az összkép elég lehangoló, különösen a hetvenes évek giallóihoz mérten.

Végeredmény: Egy kései giallo-próbálkozás sok-sok elrontott jelenettel

A film: 4 pont


Isabella, duchessa dei diavoli (1969)

Isabella, duchessa dei diavoli (1969)


Isabella családját szeme láttára mészárolják le, a halálra rémült gyermek ezután egy cigánytáborba kerül, majd már szépséges hölgyként a gyilkosok látókörébe is. Nagyjából ennyi a története ennek az olasz kardozós filmnek, melyben a mutatós hősnőn, és az attraktív fényképezésen kívül sajnos nem sok pozitívum akad. A sztori ritka kiismerhetően halad előre, az alakítások átlagosak, a karakterek meg néha akkora baklövéseket követnek el, hogy a színészek helyében én speciel tiltakoztam volna, hogy ilyen bénaságot akarnak velem eljátszani. Ez különösen a negatív figurákra igaz, az egyik például annyira szánalmasan ostoba, hogy nagy nehezen lakat alá helyezett foglyát (történetesen Isabellát) simán kiviszi a tömlöcből, hogy aztán azt játszi könnyedséggel szabadítsák ki társai. Néhány katonát talán kellett volna vinni az útra, de hát nem lehet mindenre gondolni…

És hogy mi van még? Egy kis szex, Brigitte Skay sokat szerepel textilmentesen, valamint sorjáznak a gyengus vívójelenetek (Isabella például minden tanult katonánál jobban vív…). A rendezés középszerű, Bruno Corbucci (a nagy Sergio testvére) ráadásul a filmben hagy néhány vaskos történelmi tévedést, anakronizmust is, plusz egy nevetésre ingerlő „még a vak is látja, hogy hozzá sem ért”-pofont, amelyről csak a hangja árulja el, hogy pofon, vizuálisan az egészről lerí, hogy megjátszott (legalább más szögből vették volna fel…). Nagyon nem rajongtam még az ügyefogyott cigány hősszerelmes karakteréért sem, akit elkapnak, kicsit megkínoznak, erre kitálal, majd a gonoszaink magukkal viszik, erre ő bármelyik percben elszökhetne, de nem, ez még véletlenül sem jut az eszébe.



Összességében tehát egy butuska kalandfilmmel van dolgunk, amely maximum egyszer elszórakoztathat bennünket, ha épp nem várunk tőle túl sokat.

Végeredmény: Gyengécske kalandtúra halvány exploitation-elemekkel megtűzdelve - Beatrice Cenci, hol vagy?

A film: 5 pont 


2015. december 13., vasárnap

Pretty Baby (1978)

Pretty Baby (1978)


New Orleans, 1917: egy bordélyház a város közepén, benne a madám és lányai, valamint még egy lány, aki még csak 12 éves, de már mindent tud arról, ami a kulcsra nem, csak kilincsre zárt ajtók mögött történik prostituált és kuncsaft között. Violet nagyon jól érzi magát a házban, és anyjával is jó a kapcsolata. Éppen testvére születik, majd nemsokára újabb öröm éri: megjelenik a házban egy Bellocq nevű idegen, akivel barátságot köt. Bellocq azért jött, hogy lefényképezzen néhányat a prostituáltak közül, de pár nap múlva megdöbbenve lesz szemtanúja annak, ahogy a madám elárverezi Violet szüzességét néhány pénzes uraság között. Változik a helyzet viszont, amikor anyja váratlan esküvője után Violet a fényképészhez költözik, és össze akar vele házasodni…

Louis Malle, az európai filmművészet egyik legnagyobb alakja számos provokatív filmet készített pályája során. A vérfertőzés témáját érinti például a „Szívzörej” című művében (1971), a „Pretty Baby” pedig a gyermekprostitúciót veszi górcső alá. A téma grafikus ábrázolása mind a mai napig tabunak számít a mainstream, de egyéb mozik világában is, tehát a „Pretty Baby” nyugodtan nevezhető unikumnak is.

Malle hihetetlenül kockázatos vállalkozása természetesen egyáltalán nem működne a 12 éves Violetet játszó, 1965-ben született Brooke Shields nélkül. Hogy rövidre fogjam, Shields bámulatos. Valószínűtlen szépsége mellett meglepően éretten színészkedik, ráadásul - jó nagy botrányt okozva - számos jelenetben teljesen ruhátlanul jelenik meg. E jelenetek forgatásán egyébként Shields anyja is jelen volt, de a filmbéli anyját játszó Susan Sarandon is pártfogásába vette a színésznőpalántát, és felkészítette a szerep nehézségeire (Sarandonnak már volt némi tapasztalata e téren). De mivel a hetvenes években járunk, amikor a szex és a meztelenség még nem volt fölösleges nyűg a vásznon (és a rendezők bánni is tudtak vele), ezek a jelenetek abszolút természetesen peregnek a szemünk előtt. Malle semmiféle szenzációt nem hajhászik, kamerája csak dokumentál, és az idő nagy részében Violet arcára közelít rá, mintegy tudakolván, hogy mi is járhat ennek a 12 éves gyermeknek a fejében akkor, amikor nyilvánvaló, hogy nagyon rövid idő alatt kell nemcsak testileg, de lelkileg is felnőtté válnia.






A „Pretty Baby” minden egyes elemében a legmagasabb színvonalat nyújtja: Sven Nykvist operatőri munkája a megszokott módon világklasszis (lásd még: Bergman filmjei), a zene többnyire hangulatos zongorakompozíciókból áll (Oscarra jelölték), a szereplőgárda pedig Shields körül szintén a legtöbbet adja a nézőnek. Keith Carradine-t a kritikusok szidták, teljesen jogtalanul; Sarandon tökéletesen hiteles mint az életviteléből mindenáron kitörni akaró prostituált, de remek bölcsességeket hallunk a madámot játszó Frances Faye, vagy a zongoristát alakító Antonio Vargas szájából. A lényeg azonban mindenképpen Shields: a kamera többnyire mindenhová őt követi, egészen a befejező jelenetig, amikor egy egészen másfajta fénykép készül róla, egy olyan, amelyen már egy teljesen új, normális életet elkezdő gyermek látható.

A dvd az egész Európában (csak nálunk nem) kiadott Paramount-lemez. A kiadás természetesen vágatlan (bár néhány fórumon az ellenkezőjét híresztelték), és többek között angol mono hanggal, valamint 11 féle (köztük angol) felirattal rendelkezik. A címlap, amelyen Shields látható egy játékbabával a kezében, egyszerűen gyönyörű.

Végeredmény: Hihetetlenül kockázatos koncepció, amely Malle keze alatt teljes sikerré változik

A film: 10 pont
A dvd: 7 pont


2015. október 25., vasárnap

Mia Farrow háromszor (1968-1977)

Mia Farrow háromszor (1968-1977)

Elöljáróban annyit: három remek horrorfilm rövid ismertetője következik. Az első egy messze földön csodált klasszikus, a másik kettő azonban már kevésbé ismert, holott színvonalában mindkettő a legmagasabb kategóriát képviseli.

Kezdjük azzal, amit úgy nagyjából minden horrorrajongó ismer:

Rosemary gyermeke/Rosemary’s Baby (1968)


Rosemary Woodhouse és férje, Guy új otthonra lel egy kísérteties házban, ahol Guy gyorsan az idős szomszéd házaspár bűvkörébe kerül. Amikor Rosemary teherbe esik, szörnyű gyanúja támad, meggyőződése, hogy egy sátánista szekta el akarja venni, és fel akarja áldozni születendő gyermekét. Az Ira Levin könyve alapján készült „Rosemary gyermeke” a szuperlatívuszok filmje (és a valaha készült egyik legszöveghűbb regényadaptáció), több mint két óra nyugodt tempójú zsenialitás Roman Polanskitól, aki minden milliméternyi filmkockán megtalálja a legijesztőbb beállítást, színészeiből pedig kivétel nélkül a legjobbat hozza ki (Ruth Gordon például Oscar-díjig jutott). A többi már csak hab a tortán, egy emlékezetes álomjelenet, melyben Rosemary-t megerőszakolja valaki (vagy valami), vérfagyasztó zene és a horrortörténelem egyik legjobb befejezése is itt látható. És akkor e cikk főszereplőjéről - Farrow csodálatos, az általa játszott Rosemary talpraesett, sajnálatra méltó, stílusteremtő (számtalan film másolta le a karaktert, frizurát, mindent), vagyis hősnőnk horror-pályafutása igen emlékezetesen indult útjára.







Ez a klasszikus megjelent itthon dvd-n a UIP-Dunafilm jóvoltából szép képpel, csak felirattal és egy rövid werkfilmmel. Mára már alig-alig beszerezhető (legalábbis idehaza).

Ezután nézzük az angol produkcióban, Richard Fleischer által vezényelt

Vakrémület/See No Evil aka. Blind Terror (1971)


című filmet. Farrow-nak kihívásokkal teli szerep jutott, egy vak nőt játszik, aki váratlanul azzal szembesül, hogy családja holtan hever szerteszét a nagy vidéki házban, és a gyilkosnak hamar tudomására jut, hogy maradt még egy túlélő. A Farrow által életre keltett Sarah gyorsan elnyeri szimpátiánkat nemcsak állapota, de ügyessége révén is, hiszen - és azt hiszem, ezzel nem lövök le nagy poént - a gyilkosnak meglehetősen nehezére esik becserkésznie őt vaksága ellenére is. Lassú felvezetés, vérfagyasztó kóválygás a házban (példás kamerakezeléssel, a gyilkosnak mindig csak a barna csizmáját látjuk), majd csavaros befejezés jellemzi a filmet, amely minden igényt kielégít. Érdekes módon a „Vakrémület” thrillerként van elkönyvelve, holott tele van klasszikus horrorelemekkel, még ha a grafikus erőszak hiányzik is belőle (PG-s korhatárt is kapott ennek megfelelően a tengerentúlon), ráadásul én ismerek olyasvalakit, akit ez a film jobban kiborított, mint „Az ördögűző”. Figyelemre méltó rejtélyt állít a néző elé a gyilkos motivációja, amely egy perc magyarázatot sem kap, csak halovány utalásokat - ezeken utólag eltűnődni legalább olyan izgalmas, mint magát a filmet nézni. A „Vakrémület” a magyar vhs-korszakban megért egy kiadást, méghozzá a Mokép jóvoltából, feliratosan. Külföldön természetesen manapság is bőven elérhető dvd-n.





Végül elérkeztünk a harmadik, egyben utolsó állomásunkhoz,

A lány szelleme/The Haunting of Julia aka. Full Circle (1977)


című kanadai-brit koprodukcióhoz. Farrow egy kétségbeesett ex-anyát játszik; azért ex, mert szerencsétlen módon lánya egy félrenyelés (és Farrow hamvába holt gégemetsző kísérlete) következtében meghal. A nő nagyon nehezen tér vissza a rendes kerékvágásba (érthető módon), ráadásul férjével (Keir Dullea a 2001-ből) is összeveszik. Úgy fest, kezdenek rendbe jönni a dolgok, hiszen beköltözik egy szép, tágas házba, de hamarosan furcsa, szellemekre utaló jelenségekre lesz figyelmes. A dolgok hátterében egy régi történet áll, melynek szereplői még élnek, de korántsem lehetnek büszkék a múltjukra.

Ha lehetséges, „A lány szelleme” talán még az 1971-es mozinál is erőteljesebb one woman-show-t biztosít Farrow-nak, aki él is a lehetőséggel, és így főként őmiatta, de Richard Loncraine produkciója jelentős élményt szerez a nézőjének. Bár ez a film néhány elemében konvencionálisabb, a halálesetek valahogy kiszámíthatóak, viszont a befejezés nagyon-nagyon mellbevágó (és ha lehet így kifejezni, gyönyörűen kivitelezett): ahogy Farrow-t látjuk a székben ülve, és ahogy megfordul körülötte a kamera, azt egy ideig garantáltan nem feledjük el. Megjegyzendő még a nívós zene is (Colin Towns nevéhez fűződik), de úgy összességében is technikailag teljesen rendben van „A lány szelleme”.





Őszintén szólva e három filmet megtekintve nagyon sajnálom, hogy Mia Farrow nem szerepelt többet kedvenc műfajunkban (az Ómen-remake-ről szándékosan hallgatok, így mindenkinek jobb), bár az is tény, hogy a nyolcvanas években főleg Woody Allen rendezése alatt további világszínvonalú alakításokat tett le az asztalra. Remélem, azért egy jó horrorsztoriban is viszontláthatjuk még a jövőben. 

A filmek: 10 pont



Ils/Them (2006)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Ils/Them (2006)


Éjszakai útjuk során láthatjuk az autózó anyukát és lányát, ahogy egy romániai autópályán elakadva valami elragadja őket. Ezt követően már főhőseink kerülnek a képbe, Clémentine (Olivia Bonamy), a tanárnő, és kedvese, Lucas (Michael Cohen), az író, akivel a lány a város szélén lakik egy hatalmas, ám lestrapált villában. A cselekmények igen gyorsan felpörögnek, már az első velük töltött éjjelen jön a baj, ugyanis előbb az autójukat rabolják el ismeretlen tettesek, majd szépen lassan és kimérten a házukat kezdik ostromolni. Távol a várostól esélyük sincs segítséget kérni, így megpróbálják felvenni a küzdelmet a behatolókkal.

Újabb Francia film, bár ez már kicsit régebbi, plusz Romániában is játszódik, de minőségben hasonlót produkál, mint az Inside, azonban ezúttal nem a gore és a gyilkolászás a lényeg, hanem a lelki terror. Hőseinket bezárva láthatjuk saját házukba, ahol azonban egyáltalán nincsenek biztonságban – minden sarok, minden szoba újabb kihívást jelent, miközben küzdenek az életükért. És a jó felvezetésnek köszönhetően drukkolunk nekik. Nem tudjuk, kik lehetnek a kattogó hangokat kiadó idegenek, de nem is érdekel minket, mert azt szeretnénk, hogy maradjanak meg ugyanolyan elképzelt szörnyetegnek, amilyenként megjelentek. Érdekes amúgy, hogy a franciáknál ez a házmegszállós, elmebeteges stílus megy nagyon (Magasfeszültség, Inside, Ils) – viszont azt hozzátehetjük, hogy ez a vonal jól megy nekik, így nem is baj.





A debütáló David Moreau és Xavier Palud jól megragadta a feszültséget, és az ismeretlentől való félelmet, amihez hozzájárult a két remek színész is, így elhisszük az összes jelenet minden képsorát, ezzel csapdába esve, és végigizgulva a mozit. Ajánlott darab, amely ugyan nem véres, de annál feszültebb, hiszen a lelki terrorra épít. 

A dvd az angoloknál és az amerikaiaknál is rendben van, hiszen a szép 16:9-es képhez francia hang és angol felirat társul, plusz van werkfilm, interjú, és egyéb nyalánkságokat is találhatunk a lemezeken.

A film: 10 pont
A dvd: 10 pont 


(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)


Szerelmi vérszomj/Lo strano vizio della signora Wardh/The Strange Vice of Mrs. Wardh (1971)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Szerelmi vérszomj/Lo strano vizio della signora Wardh/The Strange Vice of Mrs. Wardh (1971)


Julia Wardh (Edwige Fenech), az elfoglalt férj asszonya igyekszik elfelejteni volt szeretőjét (Jean – Ivan Rassimov), aki még mindig rendszeresen zaklatja őt (tudni kell, hogy Jean egy igazi vadállat, aki inkább kínozni szereti az embereket, mintsem örömöt okozzon nekik). Ha mindez nem lenne elég, még egy fiatal nőket megcélzó sorozatgyilkos is rettegésben tartja a környéket, ráadásul felbukkan egy új hím (George – George Hilton) is Julia látómezejében, aki szintén elég erőszakos és határozott típus – van, aki hiába égeti meg a kezét egyszer, csak újra beletartja a tűzbe –, de hősnőnk valahogy csak belegabalyodik az úriember hálójába. Így, három férfi között ingázva, közben a sorozatgyilkos miatt mindenkitől félve Julia lassan az út végére ér, amikor végre kiderülnek az összefüggések és a kis csínytevések.




Az ősidőkben Szerelmi vérszomj címen kiadott (Hungarovideo) giallo remek darabja a tipikusan olasz műfajnak. Bár nem annyira véres, vagy beteg, mint egynéhány társa, nálam egyelőre simán helye van a legjobbak között (az eddig látottak közül a Strip Nude For Your Killer, a The Night Evelyn Came Out of the Grave, és a The Case of the Bloody Iris tetszett a legjobban – már persze Dario Argento, Mario Bava és Lucio Fulci remek darabjai mellett). Kicsit visszafogott, kicsit egyszerű (a végét leszámítva, ami azért üt rendesen), de hangulatilag és megjelenítésében tökéletesen rendben van. Sergi Martino mesterien űzte az ipart, és ez látszik ennél a filmnél is, plusz impozáns a szereposztás is. Ami nem tetszett, az pár gyilkolási jelenet, amikor azért csinálhattak volna valami műsebet az átvágott torokra, hogy ne csak egy vércsík mutassa a gonosz tett eredményét. A zene elsőre nem fogott meg, de később egyre jobban sikerült rabul ejtenie, a fényképezés ezzel szemben az első pillanattól kezdve baljós, fenntartja a figyelmet. Remek darab, ajánlom mindenkinek.

A film: 10 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)




2015. szeptember 6., vasárnap

Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)

Alien 3. - A végső megoldás: Halál/Alien³ (1992)


A kilencvenes évek elején jártunk, amikor az Alien-sorozat harmadik részével szembesülhettünk. A Fox nem aprózta el: a történet íróira, tervezésre és egyebekre több, mint 13 millió dollárt költöttek, de valószínűleg a stúdió fejesei sem számítottak arra, hogy a fiatal rendező, David Fincher csak közel három évvel az első történetváz elkészülte után fog hozzákezdeni a forgatáshoz. Rengeteg ötlet merült fel a kezdet kezdetén - az idegenek lerohanják a Földet, vezérük, egy monstrum idegen lerombolja New Yorkot; Ripley és Newt egy idegent hajszol egy nagyvárosban -, de a szülőatyák, Walter Hill, David Giler és Gordon Carroll nem voltak ezekért túlságosan oda, így maradt a klausztrofóbikus kergetőzés 1979 mintájára. A trió Sigourney Weavert is bevonta a fejtörésbe, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Weaver könnyebben elvállalja a főszerepet, ha van része a sztoriban.

Két epizódról is szóltak a tervek. A harmadikban Michael Biehn vitte volna a prímet, mint Hicks egy Weaver-cameóval, míg a negyedikben aztán maga Ripley is visszatért volna. Ridley Scott is visszatérne? Sokan szerették volna, de a rendező nem ért rá ekkoriban. Forgatókönyvírásra William Gibsont tervezték felkérni, aki a Társaság által létrehozott idegen hadseregről, kómába esett Ripley-ről, Bishopban rejtőző arctámadóról és Hicksről, mint vezérről írt, mintegy előkészítve a negyedik részt. Gibson 1987 decemberére fejezte be az írást, de az eredmény senkit sem nyűgözött le. Végül megpróbálták összehozni Renny Harlinnal, hogy közösen ötleteljenek, de Gibson ekkor kimentette magát, és angolosan távozott. Harlin ekkor megemlítette Eric Red nevét (Alkonytájt - Near Dark), mint aki átírhatná a sztorit. A fejesek beleegyeztek. Red: „Öt hétig dolgoztam nekik, de nem tudták, hogy mit akarnak.”

Red új karaktereket vont be (Ripley kezdett kiesni a történetből), és 1989 februárjában előadta ötleteit egy vázlat formájában. Hill és Giler nem voltak elájulva. És ami érdekes, még Red mentora, Harlin sem tartotta túl meggyőzőnek a vázlatot, amely genetikai kísérletekről szólt. Harlin egyébként ekkor lépett le, hiszen további munkákat kapott (Die Hard 2…). Gilerék ezután visszatértek Gibsonhoz, pontosabban az ő kreálmányához, és egy David Twohy (később: A szökevény, 1993) nevű úriemberrel turbóztatták fel a szkriptet. Twohy telerakta a könyvet hidegháborús témákkal, melyek azonban pont ekkoriban váltak anakronisztikussá - 1989-et írtunk ekkor. Sebaj, Twohy ejtette a hidegháborút, viszont kihagyta Ripley-t is - erre a Fox utasította Twohy-t, hogy a hősnőt tegye vissza.




Gilerék eközben rendezőt kerestek. A Harlin utáni következő jelölt a „Navigátor: középkori Odüsszeia” új-zélandi direktora, Vincent Ward volt, aki az éppen „forgalomban lévő”, Ripley-re átírt Twohy-sztori helyett a saját ötletével állt elő. Eszerint Ripley egy űrbéli szerzetesrend köreiben landolna, melynek tagjai elutasítják a modern technikát, és mindenkit betolakodónak tekintenek. Az űrállomás egy óriási, gótikus fakatedrális - fegyverek egyáltalán nincsenek. Wardot azonnal szerződtették, és mellé még John Fasanót is (Megint 48 óra), akitől azt várták, hogy a sztorit nagyon-nagyon gyorsan papírra veti.
Igen ám, de Twohy eközben még mindig alkalmazásban volt, és befejezte a feladatát, hogy aztán a médiából értesüljön Ward megbízásáról. „Nem hallottam többet felőlük. Igaz, amit mondanak: Hollywood jól megfizeti az íróit, de úgy bánik velük, mint egy rakás szarral.” - nyilatkozta búcsúzóul.
A producerek eközben Fasano szkriptjét is megdolgozták kissé, mivel úgy vélték, Ward látomása túlontúl elnyom minden mást. Eredmény: teljes ötlettelenség. Megoldás? Még félmillió dollár, és plusz egy író (ezúttal Larry Ferguson, „Vadászat a Vörös Októberre”). Ennek az eredménye: miután Ferguson is előállt saját ötleteivel, rövid úton kirúgták.

Mivel a forgatásnak néhány héten belül el kellett kezdődnie, vészmegoldásra volt szükség, és még 600 000 dollárra. Ward ekkor távozott, Fincher érkezett helyette. Az ekkor 28 éves Fincher egy agyonajnározott Paula Abdul - videóval a háta mögött érkezett a produkcióba, és rögtön szembesült azzal, ami minden rendező rémálma: nem volt forgatókönyv, csak egy 40 oldalas papírköteg, amit aztán naponta toldoztak-foltoztak. Amint egy újabb telegépelt papír érkezett Fincherhez, már tudta, hogy azt másnap neki kell állni leforgatni. A forgatás (tervezett) vége felé senki sem tudta, hogy ténylegesen vége is lesz a munkának, és lám, vissza is hívták a stábot jelenetpótlásra. Amikor pedig a Fox kitalálta, hogy egy teljesen új befejezés kell, Weavert is vissza kellett hívni, akinek azonban már eléggé visszanőtt a haja, ezért az újabb borotválásért 40 000 dollárt követelt (a problémát végül a maszkmesterek oldották meg). Fincher végül háromórányi anyagot rakott össze, melyből a legkeményebb részek azonnal repültek, így például dobozba került Newt aprólékos részletességgel bemutatott boncolása is.



És hogy mit tartalmazott a Finchernek küldözgetett, forgatókönyvre hasonlító papírköteg?
Ripley és társai mentőkabinostul a Fiorina 161 nevű börtöntelepen landolnak, ahol az egyedüliként életben maradt Ripley-t nem fogadják kitörő örömmel. Ripley-vel együtt azonban egy idegen is érkezik, és a lény gyorsan elkezdi kiirtani a retardált bűnözőkből, egy orvosból és két főnökből álló személyzetet.

Ha az Alien harmadik részét röviden kellene jellemeznem, így szólna: felesleges film, nyilvánvaló koncepcióval. Felesleges, mivel az első két rész olyan bődületesen nagy remekmű, olyan remekül összerakott szkriptekkel, hogy ez a több éven át csak fércelgetett, toldozott-foltozott könyv csak gyengébb filmet eredményezhetett. És nyilvánvaló is a koncepció, hiszen nyilvánvalóan azért kell kinyírni minden túlélőt a második részből, hogy ne kelljen vesződni szerepük megírásával, így Ripley egyedül futkoshat az idegen elől; és nyilvánvaló, hogy azért kell börtönbolygó nulla fegyverzettel, hogy a lény minél több töltelék szereplőt gond nélkül szétszedhessen (a kezdés méretes logikai hibáiba most inkább nem mennék bele).
Mindazonáltal „A végső megoldás: Halál” egy nagyon jó film lenne, ha önmagában állna, a két előzmény nélkül. Kellően nihilisztikus a hangulat (Fincher nagyon ért az ilyesmihez, lásd 1995-öt), és a nehézségekhez képest jól össze van rakva a film. Csak éppen ha választani lehet, százból százszor az első kettőt választanám.

Végeredmény: Sok sebből vérző, de alapjában véve nem rossz harmadik epizód, melynek azonban küldetése volt, hogy felérjen az első kettő szintjére - ez nem sikerült

A film: 7 pont