Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

Morirai a mezzanotte/You'll Die at Midnight (1986)

A férfi megpillantja feleségét az utcán. Követi egy ruhaüzletbe, vásárol egy virágcsokrot is, hogy meglepje. Az üzletbe a kirakaton át bepillantva aztán azzal kell szembesülnie, hogy a próbafülkébe neje mellé még belép valaki. Amikor később otthon kérdőre vonja, kiadós veszekedés veszi kezdetét, amely tettlegességig fajul. A nőt azonban akkor ölik meg, amikor férje már elviharzott a lakásból…

Lamberto Bava (itt John Old…) két „Démonok” közt alkotta meg ezt a kései giallót, amellyel én kezdetben egész jól elvoltam. Van egy titokzatos, Argentót idéző gyilkosunk, egy régen, a diliházban elhalálozott perverz őrültünk, meg néhány attraktív hölgy, köztük Lara Wendel, akit azért mindig öröm viszontlátni. A problémák akkor kezdődnek - mármint a filmmel -, amikor azok a jelenetek válnak nevetségessé, amelyeknek éppen hogy mozgatórugóként kellene funkcionálniuk. Ilyen például középtájt a múzeumi jelenet, ami… hogyan is fogalmazzak finoman, nem igazán üti meg De Palma „Gyilkossághoz öltözve (Dressed to Kill)” című remekművének bravúros kiállítótermi fogócskáját. Hogy mi itt a nevetség tárgya? Vázolom: Wendel túl sokáig marad a múzeumban, ezért már csak zárt ajtót talál kifelé menet. Odalép hozzá egy teremőr, és közli vele, hogy a másik ajtón menjen ki, mert ez már zárva van. És? Nem tudta volna kinyitni újra egy percre, amíg a hölgy távozik? De rendben, mondjuk, ez a szabályzat. De akkor miért nem tudta odakísérni a működőképes kijárathoz, elvégre a kedves vendéggel szemben fő dolog lenne az udvariasság. De rendben, mondjuk, hogy őrünk valamiért nem hagyhatja el őrhelyét, így Wendel kénytelen egyedül bolyongani a kijáratot keresve (úristen, de izzadtságszagú, de van még tovább is). Ekkor szembenéz egy alakkal a vitrinek közt, és rémülten menekülni kezd. Elér egy újabb ajtóhoz (ami ráadásul nyitva van), és ekkor az történik, amitől felszökött a vérnyomásom: Wendel a falon lévő telefonhoz lép, és tárcsázni kezdi a zsarukat. Igen, ha üldöznek egy zárt épületben, te kezdj telefonálni, ne a menekülési utat keresve rohanj az életedért. A hab a tortán az, hogy Wendelnek nem jó ám a rendőrség csak úgy, neki keressék meg ott helyben a rendőr apukáját, mert csak ő tudja biztosan a módját, hogy lehetne segíteni. Wendel eközben természetesen tartja a vonalat, és vár, míg apját a kagylóhoz nem szólítják. És mi van, ha az éppen ebédszünetet tart? Vagy kint ül a mellékhelyiségben az aznapi újsággal? Sebaj, megvárjuk, addig a nyomunkban lévő gyilkos is vár majd. Mert hát riasztani, és segítségünkre sietni a többi zsaru nem képes… biztosan nem kaptak rá kiképzést.

Sajna innen még megyünk lejjebb is. A gyilkos egy nagy konyhakéssel fenyegeti Wendel egyik barátnőjét, mire az egy elektromos turmixgép-féleséget tart maga elé védekezésképpen. Igen ám, de ahogy közelít támadójához, a drót megfeszül, és az elektromos kütyü kiszakad a konnektorból, azután szépen elhallgat. Nézzük, vajon mit reagál erre komoly életveszélyben lévő hősnőnk? Először azt írom le, amit nem tesz: nem szúrja bele a már nem működő, de még így is fenyegetően éles eszközt támadójába. Nem hátrál az eszközzel fedezve magát. Nem próbál elfutni. Nem vágja a szerszámot a támadója képébe. Ó, nem. Szívem egyetlen butácska királynője LETESZI az eszközt az asztalra, HÁTAT FORDÍT a sorozatgyilkosnak, és MEGVÁRJA, hogy az belé mélyessze a kést. Most egy kis szünet jön, mert le kell higgadnom.

Tehát, mi is van még… Wendel bemenekül egy fülkébe a vízparton. Sok ilyen kis fülke áll egymás mellett, és ezek úgy néznek ki, hogy ha valaki benyit, már keresztül is lát a helyiségen. Wendel tehát egy ilyenbe zárkózik be, mondván, milyen izgalmas lesz, ha üldözője szépen sorban az összes fülke ajtaján benyit, de majd valamiért azén nem, ahová ő bújt. Elárulom, ez az egész agybaj jelenet miért került be a filmbe. Nyert: mert le kellett kopizni az egy évvel korábbi „A kis szemtanú” ugyanilyen jelenetét.

Azért ezek a - nincs rájuk jobb szó, sajnálom - hülyeségek szíven ütik az embert, pláne, ha egyik kedvenc műfajáról, a giallóról van szó, és Lamberto Baváról, aki az előző évben készített Démonokkal már letett valamit az asztalra. És bár e film befejezése nem rossz (bár eléggé elcsépelt), és legalább Claudio Simonetti zenél, az összkép elég lehangoló, különösen a hetvenes évek giallóihoz mérten.

Végeredmény: Egy kései giallo-próbálkozás sok-sok elrontott jelenettel

A film: 4 pont