Cannibal Holocaust (1980)
Négytagú, provokatív dokumentumfilmjeiről híres
forgatócsoport egy dél-amerikai őserdőbe indul, hogy olyan bennszülöttekről
forgasson filmet, akik még a civilizált világ idejében is kannibalizmusból
tartják fenn életüket. Nemsokára a forgatócsoporttal megszakad mindennemű
kapcsolat, ezért egy egyetemi professzor egy vezetővel útnak indul, hogy
kiderítse, mi történt velük. A prof rá is akad a kannibálokra, és kis idő múlva
a négy fiatalra is - már ami maradt belőlük. Majdnem teljesen épek maradtak
azonban a filmtekercsek, amelyeket a prof hazavisz és levetít egy televíziós társaság
főnökeinek. A tekercseken lévő anyag elborzasztó, de nem elsősorban a
bennszülött-kannibálok miatt…
A „Cannibal Holocaust” az a film, amelyben a provokatív
mondanivaló a legbrutálisabb, legnyomasztóbb és a létező leggrafikusabb képi
megjelenéssel párosul. Az eredményezett összhatás óriási botrányt okozott,
megszámlálhatatlanul sok országban tiltották be Ruggero Deodato művét, néhány
helyen pedig összevissza szabdalták a cenzorok ollói. Magyarországon -
hihetetlen módon - vágatlanul adta ki a filmet vhs-en a szép emlékű Drive in
2000 nevű kiadó. Én magam is ezen a videokazettán láttam először, és
népszerűségét jól jelezte, hogy a kazetta a közepe táján egyszer csak megállt a
videómban, ugyanis a sok nézéstől olyan mértékben volt elrongyolódva a szalag, hogy
a masina azt hitte, ez már a vége, és stop-üzemmódba kapcsolt.
A „Cannibal Holocaust” az első (és sokaknál egyben utolsó)
megnézés után elképesztően frusztrálja a nézőjét: az ember tehetetlenséget,
dühöt és megdöbbenést érez, vagyis elmondhatjuk, hogy a film eléri a célját.
Deodato egészen mást csinál, mint amit várnánk egy „kannibálos” filmtől, nem az
történik, hogy „menekülünk a gonosz kannibálok elől, akik gonoszul vicsorognak,
veszettül rázzák lándzsáikat, de a végén sikerül megszöknünk, és egy helikopterből
(hajóról, autóból stb.) fityiszt mutatunk nekik.” Hogy hogyan sikerül a
rendezőnek elérnie a célját? Deodato öt lépésben kergeti őrületbe a nézőjét.
1. Megismerkedünk a karakterekkel (a forgatócsoporttal), a
szimpatikus fiatalokkal (köztük egy szerelmespárral), akik szemünk előtt
vonulnak be nagy bátran a „gonosz” kannibálok közé, hogy kameráikkal ismeretet
terjesszenek, dokumentumfilmjükkel pedig nézők ezreit szórakoztassák, eközben
saját bőrüket is kockára téve. 2. Megtudjuk, hogy a fiatalok szörnyű módon
meghaltak, de a prof már viszi a képanyagot, és le fogja vetíteni, vagyis előre
készülhetünk a „gonosz” kannibálok rémtetteire. 3. Passzív kannibálokat, és
őrjöngő fehéreket kapunk. Utóbbiak láthatóan minden percben fel akarnak venni
valami látványosat, valami megdöbbentőt. Ha ilyesmi nincs kéznél, akkor
csinálnak, akár gyilkolászás árán is, a lényeg, hogy minél több akciót, vért és
belsőséget rögzíthessenek. 4. Amit látunk, az teljességgel mellőzi a
kalandfilmes elemeket; többnyire küszködést (dzsungellel, bogarakkal, mérges
kígyókkal, sárral stb.) figyelhetünk, amit még jobban felerősít az érzés, hogy
valóságot figyelhetünk, mivel kézikamerával forgatták, ráadásul játékfilmnek
ott vannak a prof és a vetítő többi szereplőjének jelenetei, párbeszédei. És
végül 5. Az utolsó jelenetek: a fiatalok már régen nem szimpatikusak, vagyis a
néző elveszíti azokat, akikkel azonosulhat. Viszont mégiscsak fehér emberek,
akikkel bármikor összefuthattunk volna akár az utcán is. A bennszülöttekkel
szemben viszont már annyi bűntettet követtek el, hogy már nekik is némi
„kárpótlást” éreznénk igazságosnak. És az utolsó jelenetek továbbra sem kímélik
az értékítéletünket (idegeinket, gyomrunkat meg pláne): az emberevők a csapat
egyik legaljasabb tagját teszik először harcképtelenné, de aztán oly módon
kezdik el brutalizálni (például premier plánban vágják le nemi szervét), hogy
azonnal azt kívánjuk, a többiek remélhetőleg megússzák. De az ingadozásnak
nincs vége: a többiek - ahelyett, hogy segítenének, vagy legalább a bőrüket
mentenék - inkább felveszik az egészet a kamerával, ami először talán
érthetetlen, de aztán szép lassan rájöhetünk, hogy filmeseink fanatizmusa a
szenzációhajhászásban kimeríthetetlen. Deodato tovább csavargatja az emberi
pszichét a végkifejletben is. A következő, és egyben utolsó még látható áldozat
természetesen a lány; azért természetesen, mert ő még időnként próbálta
megakadályozni társai őrjöngését (és Deodato úgy intézi, hogy a teknős
kibelezésénél ő legalább hányjon, a nagy pókoktól pedig ijedjen meg). Faye-t a
bennszülöttek megerőszakolják, majd a szó szoros értelmében szétszedik, és
ezzel Deodato megalkotta a tökéletes elegyet undorból, kárörömből, sajnálatból,
dühből, tehetetlenségből és értetlenségből.
Hozzá kell tenni, ahhoz, hogy a „Cannibal Holocaust”
működjön és maximális hatást érjen el, még további négy feltételnek kellett
beválnia, amiből már csak kettő függött a rendezőtől. A legfontosabb talán a
dokumentarista jelleg. Deodato úton-útfélen igyekszik filmjét valósághű
megnyilvánulásokkal, részletekkel telepakolni, ilyen például a stáblista előtti
utózönge, vagy korábban az a szöveg egy technikustól, hogy „x része tönkrement
a szalagnak, az néma, de xy módon megoldottam”. A leglényegesebb azonban a
kézikamera használata. Deodato megtehette volna, hogy hagyományosan forgatja le
a „film a filmben” részt is, mintegy utólag rekonstruálva, mi történt. Azzal,
hogy a vetítőben ülők által látott, majdnem nyers felvételeket láthatjuk mi,
nézők is, szinte teljességgel elhiteti velünk, hogy az azokon szereplő négy
ember tényleg meghalt.
A következő két feltétel hatás szempontjából szintén a „ha
hiszik, ha nem, ők meghaltak”-elvet támogatja. Az egyik a speciális effektusok
profizmusa. Ha az effektek gyengék lennének, például a befejezés során, azonnal
ugrana a koncepció. Nos, erről szó sincs, és erre talán az a legfőbb
bizonyíték, hogy Deodatót bírósági fórumokról gyilkossággal vádolták meg,
mondván kibeleztette színészeit a kamera előtt, vagyis a „Cannibal Holocaust”
egy snuff-film. A bíró úr csak akkor ejtette a vádat, amikor a négy színész
(akiket szerződés kötött, hogy egy éven át ne vállaljanak más munkát) besétált
a tárgyalóterembe.
Ugyanilyen fontos a vágás, amely ha nem lenne
világszínvonalú, könnyedén lebuktathatná a rendezőt, különösen a befejező jelenetekben.
A végére maradt az a feltétel, amely nem függött ugyan a
rendezőtől, de alkalmazása váratlanul jelentős részt vállalt a „Cannibal
Holocaust” unikummá válásában. Riz Ortolani muzsikájáról van szó, amely nagyban
hozzájárul ahhoz, hogy egyes jelenetek kicsapják a nézőnél a biztosítékot. Ha
az ember nem látná, amit lát, azt hihetné, hogy egy romantikus vígjáték aláfestő
zenéjét hallja. A vásznon lévő brutalitás, és az azzal hangulatilag ellentétes
zene (a főcímzene legalábbis, mert Ortolani vérfagyasztó dallamokat is szerzett
a filmhez) legalább olyan emlékezetes mixtúrát alkot, mint amilyen
lelkiállapotba a néző kerül a stáblista után.
A cenzúra természetesen nem volt túl kegyes a filmhez.
Leghevesebben az állatgyilkosságok miatt támadták Deodatót (ekkor még nem volt
erre vonatkozó törvény Olaszországban). Én erre csak annyit jegyeznék meg, hogy
Bertolucci „Huszadik század” című ötórás mesterművében is ölnek a filmvásznon
állatot, vagy Ermanno Olmi 1978-as „A facipő fája” című háromórás eposzában egy
liba fejét csapják le közeliben, a disznóvágás-jelenetről nem is beszélve. Olmi
filmje mindazonáltal nem szidalmakat kapott, hanem például Arany Pálmát
Cannes-ban.
A „Cannibal Holocaust” mondanivalója két részből tevődik
össze, és megállapítható, hogy mindkettő aktuálisabb, mint valaha. A fehér
ember pusztítja környezetét, és ha a civilizáció útjában áll valami érintetlen,
azt bizony kíméletlenül eltapossa. Másrészről Deodato már ekkor, 1980-ban bemutatta
azt (az ember voyeur természetére való számtalan utalás mellett), hogy hogyan
készülnek napjainkban is az úgynevezett oknyomozó riportok, vagy akár
dokumentumfilmek: mindegy, mi a téma, amit éppen megragad a média, a lényeg,
hogy hatásvadász módon, minél véresebben, az igazságot gyakran a sárba tiporva
vonzzák a képernyők elé a nézőket. Deodato a mondanivalóját természetesen a
hetvenes évekre jellemző realista, naturalista stílusban tálalja, és a film
ennek jegyében, és a választott témának is köszönhetően elképesztően brutális.
Viszont a képi megjelenítés önmagában nem sokat érne, ha nem lenne meg a
nyomasztó atmoszféra, és azok a rendezői húzások, amikről fentebb írtam. Mindez
persze egy többnyire amerikai filmkultúrához szokott szempárnak és agynak
meglehetősen sok, de el kell fogadni, hogy az akkoriban egy másik (eredetibb,
kreatívabb, provokatívabb és műfajgazdagabb) filmes korszak volt.
A „Cannibal Holocaust” bő három évvel ezelőtt jelent meg
dvd-n az Ultrafilm kiadásában - nagy nehezen. Állítólag valakik, talán valami
korhatároló bizottság (azok a bácsik és nénik, akik buzgón kategorizálgatják a
filmeket, de igazából annyit sem értenek hozzájuk, mint tyúk az ábécéhez) be
akarta tiltani a megjelenést. Miután végre-valahára rájöttek, hogy erre maximum
25-30 évvel lett volna joguk, a „Cannibal Holocaust” az X-es besorolást kapta,
elsőként a magyar dvd-történelemben. A dvd duplalemezes, olasz, angol és magyar
hanggal, amely a klasszikus magyar szinkront (Forgács Gábor, Lux Ádám és a
sajnálatos módon fiatalon elhunyt Prókai Annamária) takarja. Az extramennyiség
bőséges: interjú két főszereplővel, egy magyar és egy rendezői audiokommentár,
Ruggero Deodato sajtótájékoztatója, trailerek, kép-, és plakátgaléria, zenés
klip, de megszólal Riz Ortolani is. Igazán példamutató kiadvány (azóta
egylemezes változatban is megjelent) egy olyan filmről, amely most már több, mint harminc
éve borzasztja el a nézőjét, és ugyanennyi ideje felülmúlhatatlan erejű.
Végeredmény: A KANNIBÁLFILM
A film: 10 pont
A dvd: 10pont