Más világ/The Others (2001)

Más világ/The Others (2001)

A második világháború idején az elhagyatottnak látszó, ködlepte házhoz három ember érkezik, két idősebb, Mrs. Mills és Mr. Tuttle, valamint a fiatal (és néma) Lydia. A trió szolgálói állást keres és a ház asszonya, Grace rövid hezitálás után igent mond. Grace két gyermekével él együtt a tágas szobákban, a gyerekek különleges betegsége miatt állandóan behúzott függönyök mögött. Nem telik el sok idő, és furcsa dolgok kezdenek történni a házban: az emeletről dörömbölés hallatszik, a zongora magától játszani kezd, az egyik gyerek, Anne pedig - elmondása szerint - találkozik egy Victor nevű fiúval a hálószobában. Nagyon úgy tűnik, valakik betolakodtak Grace házába…

Alejandro Amenábar három nagy visszhangra találó filmet forgatott 1996 és 2001 között. Mindhárom a thriller és horror műfajában fogant, a „Halálos tézis” a snuff-filmes miliőben játszódik, a „Nyisd ki a szemed” egy természetfeletti elemekkel operáló thriller, míg tárgyalt filmünk egy igazi házas/kísértetes horrorsztori. És nem is akármilyen. A „Más világ” azon remekművek sorát gyarapítja, amelyek pillanatnyi megingás, színvonalesés nélkül peregnek le és visznek végig egy receptet, melynek lényege, hogy Amenábar a gondosan felépített jelenetek végére, olyan 10-15 percenként alaposan ráhozza a frászt a nézőre. Ezeknek a csúcspontoknak természetesen rendkívül hatásosnak kell lenniük, hiszen sikertelenség esetén a következő negyedóra is el lenne temetve. A spanyol rendező azonban nem követi el ezt a hibát, és a csúcspontok a „Más világ” legemlékezetesebb jeleneteivé avanzsálnak. A közbülső időben a karakterek és a szkript gyönyörűen építkeznek, egyrészt a remek színészgárda, másrészt Amenábar rendkívüli írói képességeinek köszönhetően. Nicole Kidman eredetileg nem akarta elvállalni a főszerepet (éppen a Moulin Rouge-ból jött, és túl erősnek találta a stílusváltást), ami nagy kár lett volna, hiszen emlékezetesen játssza a kezdetben határozott, ám egyre jobban elbizonytalanodó Grace-t. Semmi túl-ijedezés, ripacskodás, (ekkor még éppen) Tom Cruise-né remek partnere a forgatókönyvnek. A két gyerkőc is remek (kár, hogy azóta túl sokat nem hallottunk felőlük), megérte 5000 jelentkezőből válogatni. A három jövevény kiismerhetetlen (egyikük neve meg mintha tisztelgés lenne „Az elcserélt gyermek” felé), kezdetben talán velük azonosulhatunk, aztán egyre ijesztőbbek lesznek, az egyik legfélelmetesebb képsor alatt lassan közelítenek felénk a távolból és pont eközben tudunk meg róluk néhány fontos dolgot, ami némileg más megvilágításba helyezi őket, még jobban megijesztve a nézőt.

Ha már az ijesztő jeleneteknél tartunk, a befejezés is okkal pályázik az aranyéremre e téren. Megmondom őszintén, rég nem borzongtam akkorát (és olyan kellemeset), mint amikor a két halálra rémült gyermekre valaki rányitja a szekrényajtót (mellesleg ez a sokk vezeti be a nagyszerűen kidolgozott finálét).

Többet vétek lenne elárulni erről a szépséges horrorfilmről, amely visszafogott sztár-főszereplőjével, remek mellékalakjaival és a legfontosabbal, kitűnő forgatókönyvével kötelező néznivaló és amely játszi könnyedséggel lehagyja még a hasonló tematikájú „Hatodik érzék”-et is.

A korábban dvd-n is kiadott film nagy nehezen kijött bluray-en is idehaza. Sajnos semmi extrát nem tartalmaz, de tekintve, hogy például a vele egy szinten álló mestermű, a spanyol „Árvaház” semmi bluray-t nem kapott, csak egy csonkolt képarányú dvd-t, inkább ne szóljunk egy szót sem.

Végeredmény: Egy nagy ház, sötét szobák, ijesztő hangok és Nicole Kidman - borzongatás felsőfokon

A film: 10 pont

The Funhouse (1981)

The Funhouse (1981)

Két fiatal pár esti programként a vándorcirkuszt választja. A fiatalok a szórakozást megspékelik azzal, hogy az éjszakát szintén ezen a helyen töltik. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem éppen nyugalmas percek várnak az ifistákra, tanúi lesznek ugyanis egy gyilkosságnak. Ekkor elszabadul a pokol, és hőseinknek menekülniük kell az ijesztő kulisszák között…

Ezután a vhs-korszak kazettaborítóit idéző tartalomismertető után sajnos erőteljes szóismétlésbe fogok bonyolódni, az alábbiakban egy 1974-es klasszikus horror címe igen sűrűn lesz olvasható. Ugyanis a „The Funhouse” szintén Tobe Hooper műve, aki ekkor, 1981-ben még mindig nem tudott elszakadni kedvenc témájától. Ez a téma pedig nem más, mint „fiatalkorú férfi és női egyedek néhány olyan dühöngő őrült birodalmába tévednek, akik rokoni kapcsolatban állnak egymással”. A képzeletbeli egyenlőségjel után - ha a Kedves Olvasó még nem jött volna rá - a következő cím áll: A texasi láncfűrészes mészárlás.

A felidézett filmek címeit viszont a Psychóval kell kezdeni, Hooper már a legelső jelenetben Hitchcock klasszikusának zuhanyjelenete előtt tiszteleg, bár némiképp vicces módon (plusz még egy kis Halloweent is bedob). Ami ezután jön, az a Texasi újabb kiadása, csak láncfűrész nélkül. Bőrpofa helyett van itt nekünk egy szörnypofa, aki közel sem olyan meggyőző, mint neves elődje. A hősnő, Elizabeth Berridge sem olyan hatásosan sikoltozik, mint Marilyn Burns, bár még mindig ő alakít a legjobban a négy ifista közül. Berridge-nek van egy kisöccse is, akiből véleményem szerint kevesebb is bőven elég lett volna. A halálesetek már színvonalasabban kivitelezettek, bár az nagyon nem tetszett, amikor az egyik szerencsétlennek felülről hurok esik a nyakába, de még véletlenül sem próbálja meg azt lefejteni a nyakából, hanem idétlenül mindenfelé nyúlkál. A gondolkodás nélkül a sötétből előtűnő alak fejébe állított baltáért sem rajongtam, de ez még elment. A befejező képek szintén 1974-nek integetnek vissza… csak éppen a feeling nem ugyanaz. Valahogy nem hat már eredetien a sztori, és az összehasonlítást (amit nem lehet megkerülni, de ez Hooper hibája) minden téren elveszíti a Funhouse. Én legalábbis úgy voltam vele, hogy jó-jó, érdekes, nézhető variáció ez ugyanarra a témára, de amint a stáblista nevei peregtek, már a Texasi látványa után vágyakoztam.

Összességében azért nem venném el senki kedvét Hooper 1981-es produkciójától (bár lehet, hogy sikerült), hiszen egy megtekintést mindenképpen megér (valahogy ugyanaz vele a helyzet, mint az „Eaten Alive”-val). De volt egy eredeti, neves előd - és én mindig inkább az eredeti mellett teszem le a voksomat.

Végeredmény: Nem rossz, de Hooper-től volt jobb

A film: 6,5 pont

The Fifth Floor (1978)

The Fifth Floor (1978)

Magánéleti válsága miatt (jól összeveszett barátjával) Kelly jól felönt a garatra, majd összeesik egy szórakozóhelyen. Mivel ébredése után kissé pszichotikusan viselkedik, a kórházba érkező fiúja helyeslése közepette az orvosok felviszik az ötödik emeletre, a bolondok közé. Egy pszichológus javaslatára több hetet kell itt eltöltenie gyógyszeres kezelés, és egy szadista ápoló mellett…

A „The Fifth Floor” nem kezdődik rosszul, de aztán egyre nevetségesebb lesz - és egyre hihetetlenebb is, holott elvileg igaz történeten alapul. Az ápoltak időnként úgy járnak-kelnek az emeleten, mintha nem egy zárt osztályról lenne szó, hősnőnk is kétszer lazán meg tud lépni, egyik alkalommal például egy állatkerti látogatás során simán elfut, leint egy autót és ennyi. A filmet a szereplők hiteltelensége is alaposan romba dönti, Kelly nyugodtan tanúbizonyságát adhatná, hogy normális, de a döntő pillanatokban a forgatókönyv csupa ostoba dialógust ad a szájába, amelyektől mindennek látszik, csak épelméjűnek nem. Barátja annyira fafejű, hogy rá nem is érdemes szavakat vesztegetni, míg az ápolónak leginkább csak a szexen jár az esze, de olyan dilettánsan próbál eme szenvedélyének hódolni, hogy bárki bármikor leleplezhetné. Van még ezeken kívül néhány kínos táncjelenet, plusz erőltetett „Száll a kakukk fészkére”-feeling is.

Valamilyen szintű érdekességet csak a stáb jelent, láthatjuk Patti D’ Arbanville-t (Bilitis), a Peckinpah-kedvenc Bo Hopkins is itt van, de Earl Boen (Terminátor-filmek), Robert "Freddy" Englund és Anthony James („Forró éjszakában”) is jelenlétével „tüntet”.

Végeredmény: Hiteltelen és erőtlen exploitation "light"

A film: 4 pont

The Giant Spider Invasion (1975)

The Giant Spider Invasion (1975)

Egy éjszaka óriási robaj zavarja meg Wisconsin északi részének nyugalmát. Hatalmas meteorit zuhan le az égből, nem messze az öreg Dan házától. Az öregfiú másnap köveket gyűjt a becsapódás helyszínén, hazaviszi a tojás alakú tárgyakat, és megpróbálja felnyitni őket. Pech: a kövekből termetes pókok másznak elő, és ha ez még nem lenne elég, kis idő múlva előkerül egy óriáspók is, amely akkora, mint egy ház…

Élvezetes trash a pókinvázió, csak az a probléma, hogy készítői komolyan gondolták. Bill Rebane rendező és a producerek nem titkolt szándéka az volt, hogy ez a vígjátéknak is nevezhető horrorfilm lenyomja Spielberg Cápáját a kasszáknál. Most egy kis szünet jön, hogy jól kikacaghassuk magunkat…

Nos, tehát ott tartottam, hogy Rebane mindent be akart dobni a siker érdekében, hogy megmutassák annak a Spielberg nevű kis újoncnak, hogyan is kell állatos horrort csinálni. A baj az volt, hogy semmi nem akart összejönni. Egy jelenetben fel akarták gyújtani az óriási pókot, ezért teleszórták puskaporral, és elkezdtek égő gyufákat hajigálni rá. Mit tesz Isten, a beste pókja csak nem akart felrobbanni. Rebane káromkodva leállt a kamerával, erre csak megtörtént a robbanás. Rebane káromkodott tovább, de most már pókja sem volt többé. Még korábban a pókot egy házra dobták volna rá, de szegény a fejére állt, a ház darabjai meg majdnem kinyírták a pókot mozgató (benne kalimpáló) stábot. De amit nem szúrtak el felvétel közben, azt elszúrták utána: a túl sötét, „amerikai éjszaka” módszerével felvett jelenetekből semmi sem látszott később, ezért azt úgy, teljesen sötéten tették bele a filmbe (bár néha látszik egy-egy plüss pókláb).

Trash a javából, és ehhez jön még néhány röhejes szereplő is. Van egy vicces kedvű seriff, egy idősebb tudós páros, melynek tagjai között látványosan alakul valami, aztán egy rakás béna városlakó, akik odamennek az óriáspók elé kapálózni, de talán maguk sem tudják, hogy minek, hiszen elég lenne hívni a Nemzeti Gárdát (amiről csak beszélnek), az körülbelül három darab kézigránáttal intézné el ezt a nagy dögöt. A legcukibb jelenet a pók sportpályás látogatása: egy Volkswagen viszi a pókjelmezt, és előtte fut a város apraja-nagyja, a gyerekeken még az is látszik, hogy mennyire élvezik a filmforgatást futás közben.

A film egyetlen pozitívuma az, hogy van benne néhány kisebb, de igazi pók, viszont a nagy változaton meg lehet szakadni a jókedvtől. Aki trashfilmeket gyűjt, annál a Spider Invasion garantáltan pályázhat az aranyéremre, a „Hangyabirodalom” (1977) című borzadállyal jól kiegészítik egymást…

Végeredmény: Fergeteges pók-trash

A film: 1,5 pont

Mint trash: 10 pont

The Crazies (1973)

The Crazies (1973)

Az amerikai kisvárosban járvány tör ki, az áldozatok minden átmenet nélkül dühöngeni, őrjöngeni és gyilkolni kezdenek. A katonaság megérkezik, ahogy a járványt vizsgáló tudósok is, de az áldozatok száma egyre csak nő. Néhány lakos ráadásul úgy dönt, hogy nem kér a katonák segítségéből és a karanténból. A kis csoport (benne egy terhes ápolónő-nővérrel) kétségbeesetten keresi a kiutat a hatóság gyűrűjéből, de lehet, hogy hiába…

George A. Romero mindössze 270 000 dollárból ütötte össze a „The Crazies”-t, és ez bizony meg is látszik a végeredményen. A színészek többsége amatőr, a kisváros (Evans City, Pennsylvania) lakossága is rendelkezésre állt, de valahogy a légkör megteremtése mégsem sikerült annyira fojtogatóra, mint amennyire egy járványos-blokádos-szoruló hurkos akcióhorror megkövetelné (vagy mint amilyen mesteri a hasonló, 1978-as „Holtak hajnala”, hogy ne menjünk messze Romerótól). A karhatalom létszáma időnként vékonykának tűnik - pláne a totálképeken -, és gyakran elég ügyetlenek az akciójelenetek, márpedig azokból van bőven. A golyók becsapódási helye az emberi testen még hagyján, hogy eléggé kezdetleges, de azon már rendesen lehet csodálkozni, hogy néhány ember úgy lövöldözik a filmben, hogy a legkisebb hajlandóságot sem mutatja fedezék keresésére, elbújásra. Vannak viszont nagyon jól sikerült jelenetek is, ilyen például a kezdő képsor, amelyben két gyerkőc szembesül a ténnyel, miszerint apjuk dühöngő őrültté változott; a házuk néhány perc múlva lángba is borul (Romeróék ehhez egy helyi tűzoltó gyakorlat célpontjának leégetéséhez vonultak ki, és kértek engedélyt a lefilmezéséhez). A kedvenc jelenetem, amely vitathatatlanul klasszis minőséget képvisel, a székében békésen hintázó emeleti néni, ahogy kötöget, és a védőruhát viselő karhatalmista nagy találkozása. „Ő csak kötöget, én meg csak bemegyek” - gondolja a rend őre, de lanyhul a figyelme, és másodpercek múlva már egy kötőtű áll ki a testéből az eközben is szélesen mosolygó nagyi jóvoltából.

Szórakoztató film a „The Crazies”, de a hiányosságai igen feltűnőek. Ez a tény azonban a kevés rendelkezésre álló pénzre vezethető vissza. A szegényes büdzsét részben feledteti csak a kisvárosi statiszták lelkessége (akik egyébként a sztori keménysége ellenére csak az utolsó leforgatott jeleneten botránkoztak meg, amelyben az egyik járványügyi szaki ledobálja magáról a ruháit, és felszáll egy helikopterrel), és a történet drámaisága. Nem vagyok nagy híve a remake-eknek (és akkor még borzasztóan enyhén fogalmaztam), de ez a történet megérdemelné, hogy újra filmre vigyék (és mire ezt leírtam, már el is készült az új változat, sőt, idehaza is megjelent dvd-n „Tébolyultak” címmel), és több pénzzel, esetleg nagyobb nevekkel próbálják meg kihozni a még benne lévő potenciált. Na, ilyet sem sűrűn fogok e hasábokon a jövőben leírni…

Végeredmény: Low budget Romero, nem rossz, de nem is egy "Holtak hajnala"

A film: 8 pont

Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Mio caro assassino/My Dear Killer (1972)

Az úriember a tó partján áll, mögötte egy markológép. Esetleg a tóban keres valamit, és ehhez kell a munkagép? Ha igen, a tervből semmi sem lesz, ugyanis a sofőr indít, a markoló váratlanul lecsap - a fejében nagy terveket forgató úriemberre. Néhány pillanat múlva a szerencsétlen két darabban hullik a földre. Vajon miért kellett meghalnia? A helyszínre érkező felügyelő szerint az elhunyt valami fontos nyomra bukkant, méghozzá egy gyermekrablással kapcsolatos, kettős gyilkossággal végződő ügyben. A felügyelőnek nehéz dolga van, az egyetlen használható nyom ugyanis egy megőrzőből előkerülő gyermekrajz…

Íme egy giallo, ami zseniális is lehetett volna (mondjuk akkor, ha Lado, Dallamano, vagy Martino rendezte volna). A történet gyakran lenyűgöző, egy múltbéli, megoldatlan bűnesethez vezetnek vissza a szálak. Tonino Valerii rendező és a forgatókönyv azonban gyakran összekavarja a szálakat, és nem a jó értelemben. Időnként ritmustalanná válik a film, holott az alapanyag remek, és George Hilton (ezúttal bajusszal) is hozza magát. Sajnos az események végül egy whodunit-ban végződnek. És ezt a finálé során Valerii elég ötlettelenül oldja meg: a gyanúsítottak szimplán összegyűlnek egy szobában, a felügyelő pedig - birtokában a nagy leleplezéshez vezető bizonyítékkal - hosszas, színpadias felvezető után szinte rábök a tettesre. Aki abban bízik, hogy e nem éppen ötletgazdag befejezés mellett a giallókra jellemző véres gyilkosságok legalább ülnek, azokat is kissé el kell szomorítanom, ugyanis ezen a téren is a már fentebb említett kettősség a jellemző. A gyilkosságok igen izgalmasan vannak felvéve, de égbekiáltó logikai bakik is előfordulnak ezekben a jelenetekben, keserű mellékízt sugározva. Egy tanárnő halálos veszélyben van, a gyilkos kinézte magának, a nő tud valamit, ezért meg kell halnia. Hogyan csempésszük a lehető legtöbb izgalmat a jelenetbe? Egyszerű: a rendőrség is értesül a veszélyről, ezért telefonon, és kiküldött járőrrel is értesíteni akarják a nőt. Egy kolléga folyamatosan telefonál (nem veszi fel senki, a nő még nem ért haza), majd a járőr is megérkezik a házhoz (a gyilkosról nem is beszélve). A tanárnő végre hazaér, a gyilkosság megtörténik, méghozzá igen látványosan, egy fúrógéppel. Ez a jelenet a film csúcspontja is egyben, de mégis, az említett keserű mellékízt érezhetjük, hiszen a telefonos zsaru érdekes módon akkor már nem telefonál, amikor a nő egy ideje otthon van (a Djangót - állítása szerint egy pocsék westernt - nézi a tévében), a kiérkező járőrök meg elautóznak a ház előtt, és közlik, hogy minden csendes, semmi mozgás. Hát igen, a gyilkosok általában ricsajozva lopóznak be lakásokba nőket gyilkolni, és a járőröknek az sem jut eszükbe, hogy a gyilkos esetleg már az ő megérkezésük előtt (vagy két órája, vagy két napja, vagy egy hete…) belül a lépcsőházban figyel és vár a legnagyobb csendben. Szóval, sokat ígérő jelenet, látványos ügyetlenkedésekkel tarkítva. Mindez valahogy az egész filmre is kihat, és úgy érezhetjük, hogy sokszor másképpen sokkal jobban muzsikálhatna a produkció.

A giallók hű rajongói ennek ellenére sok pozitívumot fognak találni, bár valószínűleg nekik is lesz némi hiányérzetük. Számomra a legfőbb pozitívum Ennio Morricone zenéje volt, ami azért egy fordulatokra épülő filmnél negatívumnak számíthat…

A dvd a Shameless (műfajhoz illően) sárga színű, szokásosan öntömjénező, és borítóján látványosan hatásvadász kiadása. Angol hang, felirat nincs, viszont jó a kép.

Végeredmény: Az átlagot megugró giallo néhol hajmeresztő logikai bakikkal

A film: 6,5 pont

A dvd: 8 pont

Két nunsploitation két évtizedből (1979, 1987)

Két nunsploitation két évtizedből (1979, 1987)

Híres-hírhedt (al)műfajunkkal, a nunsploitation-nel sokan próbálkoztak az évtizedek folyamán Európától Japánig, de legtöbbször a hetvenes években, amikor a softcore-erotikára a legnagyobb volt az igény. Többnyire horroriparosok műfaja volt ez, bár az is igaz, hogy igazi mesterek is alkottak benne (például Walerian Borowczyk, csak hogy a legnevesebbet említsem). Az alábbiakban két újabb kedvcsináló következik…

Kezdjük egy spanyol produkcióval, amely az

Inés de Villalonga 1870 (1979)

címet viseli, és amelyben Mónica Zanchi viszi a prímet nem is rosszul. Egy fiatal apácát játszik, aki szerelmes lesz egy menekülő úriemberbe, aki viszont eléggé lerobban attól, hogy átlövik a vállát egy muskétával. Túl sok izgalmas dolog ezután nem történik, viszont az egész film jól néz ki, az atmoszféra kellően túlfűtött, a befejezés meg elég drámai. Soha rosszabbat, bár azért jobb is jöhetne.

Hasonló történettel rukkol elő az olasz

La monaca di Monza/Sacrilege (1987)

című produkció, melyben egy zárda egyik szép jövő és karrier előtt álló apácája, Virginia Maria nem bír ellenállni egy szimpatikus fiatalember vonzerejének, és a bűn útjára téved. Giampaolo először csak az udvarról kiabál fel az apácák ablakába, majd bebocsátást nyer egy rácsos kapu mögé, de nem telik el sok idő, és könyörgésére vágyainak tárgya a rácsot is megnyitja. A férfiú ezután a némileg erőszakosabb énjét veszi elő (konkrétan megerőszakolja a nővért), de még ez sem lesz akadálya a kibontakozó szenvedélyes kapcsolatnak, mint ahogy az akadékoskodó főnővér, és a befalazott ablak sem.

A „La monaca di Monza” egy gondosan, igényesen elkészített darabja a műfajnak, viszont van egy nagy problémája, nevezetesen  sok újat nem mond, a szokásos sztorit meséli el kevés meglepetéssel, és teszi ezt néhol nyúlósan és szájbarágósan. A szereplők ellenben nem rosszak, Myriem Roussel ebben az évtizedben elég komoly névnek számított (Godard-filmek). A másik főszerepben Alessandro Gassmann látható (Törökfürdő, Özpetek), aki ekkor ha komor arcot vágott, megszólalásig hasonlított Tom Cruise-ra.

A műfaj trash-szerűbb darabjaihoz képest itt természetesen sokkal kevesebb a szex, de én ezt nem nevezném negatívumnak. Igazából csak a fentebb már említett kitalálhatóság ront az összképen.

A filmek: 6 és 8 pont

The Orphan Killer (2011)

The Orphan Killer (2011)

Egy maszkos férfi egy több sebből vérző nőt terrorizál a háztetőn. Mint néhány flashbackből kiderül, ők ketten testvérek, de egy tragikus, és szörnyű esemény miatt útjaik korábban elváltak. Audrey a tanári pályát, testvére viszont hűen gyermekkori bűnéhez a gyilkolást választotta…

„Ez a horrorfilm 2011 legjobbja” - lehetett olvasni néhány fórumon tárgyalt alanyunkról. Ha árnyaltan szeretnék fogalmazni, azt írnám, ez így erős túlzás. Ha kevésbé árnyaltan, akkor azt, hogy ez a megállapítás egy nagy vicc. A „TOK” ugyanis egy egyhangú, és nagyon-nagyon ostoba horror, amely fordulatok és tisztességesen összerakott szkript helyett egyvalamivel tud szolgálni: vérrel. A vér literszámra, sőt, hektoliterszámra folyik, a maszkos úriember (aki gyermekkorában egy gyenge percében ripityára törte egy osztálytársa koponyáját, mire föl a gonosz tanár nénik egy maszkot adtak rá büntetésképpen - hol volt itt a gyermekvédelem?) nem kímél senkit, de testvérkéjénél azért megáll egy hosszabb időre, és alaposan megkínozza.

És más nem is történik a 82 perces játékidő alatt. Amikor éppen nem ömlik az embert éltető nedű, akkor csak ordas kliséket láthatunk, úgy mint „kinézek, ott áll, másfelé nézek, majd megint oda, és már nem áll ott”, de említhetném még magát a maszkot is, ami szimplán csak egy Halloween-koppintás. A többi már csak apróság, és leginkább a vicc kategóriája: a sorozatgyilkosunk néha csubakkásan bőg, az alkotók azt hiszik, hogy ha végig dübörög a metál, akkor az már hatásos filmzene, a produceri teendőket is magára vállaló főszereplő, Diane Foster meg még egy kis (felesleges) meztelenkedést is bedob (reméljük, ezért egy kicsit több pénz jutott neki a gázsikból), bár ne legyünk igazságtalanok, a legjobb alakítást még így is ő nyújtja a gyenge választékból.

Végeredmény: Mindent vegyünk el a Halloween-ból, ami jó volt, és adjunk hozzá sok-sok vért

A film: 2 pont