A következő címkéjű bejegyzések mutatása: George A. Romero. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: George A. Romero. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. november 1., péntek

The Crazies (1973)

The Crazies (1973)


Az amerikai kisvárosban járvány tör ki, az áldozatok minden átmenet nélkül dühöngeni, őrjöngeni és gyilkolni kezdenek. A katonaság megérkezik, ahogy a járványt vizsgáló tudósok is, de az áldozatok száma egyre csak nő. Néhány lakos ráadásul úgy dönt, hogy nem kér a katonák segítségéből és a karanténból. A kis csoport (benne egy terhes ápolónő-nővérrel) kétségbeesetten keresi a kiutat a hatóság gyűrűjéből, de lehet, hogy hiába…

George A. Romero mindössze 270 000 dollárból ütötte össze a „The Crazies”-t, és ez bizony meg is látszik a végeredményen. A színészek többsége amatőr, a kisváros (Evans City, Pennsylvania) lakossága is rendelkezésre állt, de valahogy a légkör megteremtése mégsem sikerült annyira fojtogatóra, mint amennyire egy járványos-blokádos-szoruló hurkos akcióhorror megkövetelné (vagy mint amilyen mesteri a hasonló, 1978-as „Holtak hajnala”, hogy ne menjünk messze Romerótól). A karhatalom létszáma időnként vékonykának tűnik - pláne a totálképeken -, és gyakran elég ügyetlenek az akciójelenetek, márpedig azokból van bőven. A golyók becsapódási helye az emberi testen még hagyján, hogy eléggé kezdetleges, de azon már rendesen lehet csodálkozni, hogy néhány ember úgy lövöldözik a filmben, hogy a legkisebb hajlandóságot sem mutatja fedezék keresésére, elbújásra. Vannak viszont nagyon jól sikerült jelenetek is, ilyen például a kezdő képsor, amelyben két gyerkőc szembesül a ténnyel, miszerint apjuk dühöngő őrültté változott; a házuk néhány perc múlva lángba is borul (Romeróék ehhez egy helyi tűzoltó gyakorlat célpontjának leégetéséhez vonultak ki, és kértek engedélyt a lefilmezéséhez). A kedvenc jelenetem, amely vitathatatlanul klasszis minőséget képvisel, a székében békésen hintázó emeleti néni, ahogy kötöget, és a védőruhát viselő karhatalmista nagy találkozása. „Ő csak kötöget, én meg csak bemegyek” - gondolja a rend őre, de lanyhul a figyelme, és másodpercek múlva már egy kötőtű áll ki a testéből az eközben is szélesen mosolygó nagyi jóvoltából.





Szórakoztató film a „The Crazies”, de a hiányosságai igen feltűnőek. Ez a tény azonban a kevés rendelkezésre álló pénzre vezethető vissza. A szegényes büdzsét részben feledteti csak a kisvárosi statiszták lelkessége (akik egyébként a sztori keménysége ellenére csak az utolsó leforgatott jeleneten botránkoztak meg, amelyben az egyik járványügyi szaki ledobálja magáról a ruháit, és felszáll egy helikopterrel), és a történet drámaisága. Nem vagyok nagy híve a remake-eknek (és akkor még borzasztóan enyhén fogalmaztam), de ez a történet megérdemelné, hogy újra filmre vigyék (és mire ezt leírtam, már el is készült az új változat, sőt, idehaza is megjelent dvd-n „Tébolyultak” címmel), és több pénzzel, esetleg nagyobb nevekkel próbálják meg kihozni a még benne lévő potenciált. Na, ilyet sem sűrűn fogok e hasábokon a jövőben leírni…

Végeredmény: Low budget Romero, nem rossz, de nem is egy "Holtak hajnala"

A film: 8 pont


2014. április 2., szerda

Due occhi diabolici/Two Evil Eyes (1990)

Böjtös Gábor kritikáiból:

Due occhi diabolici/Two Evil Eyes (1990)


George Romero és Dario Argento elgondolásában két Poe-történet elevenedik meg ebben a két órában… Az első sztoriban Jessica (Adrienne Barbeau) a férjét életben tartó orvossal kerül szeretői viszonyba, aki amúgy hipnotizálja is az öreget, ami ahhoz kell, hogy az minden szükséges papírt aláírjon, ami majd a fiatal párocska meggazdagodásához szükséges. Azonban kisebb probléma üti fel a fejét, amikor a vénember idejekorán dobja fel a pacskert, és ha mindez nem lenne elég, úgy tűnik, hogy mivel utoljára nem lett felébresztve a hipnózisból, lelke a testében ragadt, és még mindig képes a beszédre. Egy köztes dimenzióról beszél, ahonnan egyelőre nem tud továbbjutni a hipnózisnak köszönhetően, de szerinte vannak ott mások is, akik/amik viszont az ő testét használva szeretnének bejutni a mi világunkba.

A második történetben a már jól ismert fekete macska kerül terítékre… a szörnyű gyilkosságokat megörökítő Usher (Harvey Keitel) nincs jóban barátnője macskájával, de ez annyira eldurvul, hogy végül kinyírja a cicákot, ami persze újra és újra megjelenik a szemei előtt, ezzel az őrületbe kergetve, és közben egyre agresszív tettekre buzdítva párjával szemben, aki pedig haragszik az eltűnt macsek miatt. Hamarosan asszonka is áldozatul esik, amit hősünk profin megold – jómunkásember módjára befalazza nőjét és macskáját, így mégis ott élhetnek vele a házban. A sztorit már ismerjük, de mivel egy csecsemőnek minden vicc új, kihagyom a lezárást, ami bizonyos tekintetben még az öreg motorosokat is meglepheti a brutalitásával.




A Two Evil Eyes eredetileg négy szegmensből állt volna, ám mivel a tervezett Wes Craven és John Carpenter (előbbire legyint, utóbbi miatt sóhajt) kiesett, „csak” Romero és Argento maradt a kivitelezésre – már most elmondható, hogy azért ez így sem egy gyenge párosítás. Utóbbi megjegyzésem látszódik a filmen is. Bár egyik szegmens sem akciófilmként dübörögve tekeri végig a saját idejét, és a művért sem locsolják bennük literszámra, a komótosan haladó történések, és a szolidabb, ámde intelligensebb vérengzések (ezekért a kameózó Tom Savini a felelős) így is megfelelőek. Argento félbevágott nője igazán emlékezetes, ahogy a falbontós rész is; Romero-fanoknak meg kár csüggedniük, hiszen az élőhalottak urától pont azt kapják, amire számítanak – sőt, hiszen a síron túlról beteges hangon vissza-visszaszóló öregember szavai már előre borzongatják a nézőt, ezzel kellemes állapotba juttatva azt a visszatérés pillanatára. A zenét a szintén nem kezdő Pino Donaggio írta, így ha mindent összevetünk (a rendezőktől kezdve a színészekig), nagyjából már abból sejthetjük a végeredményt. Egyedül talán az operatőri munka miatt fáj a szívem, hiszen ugyan azzal sincsenek nagy gondok, azért átlagosan jó munkánál nem nyújt többet, így jobban jártunk volna, ha Argento magával ragad egyet az olaszhonból származó tehetségek közül.

A dvd a Blue Underground-nál jelent meg, méghozzá nem is akármilyen minőségben, hiszen a kétlemezes gyűjtői változat sorszámozott (plusz egy dvd áráért akár a Dead & Buried szintén sorszámozott digis változatával együtt is megvásárolhatjuk), ráadásul a szép képminőséggel (angol hanggal, sajna felirat nincs) megáldott film mellé képgaléria, trailer, kommentár, és rengeteg werkfilm és interjú lett csatolva. Jó vétel, érdemes beruházni rá.

A film: 9 pont
A dvd: 9.5 pont

(A kritikáért köszönet illeti Böjtös Gábort)