2015. március 31., kedd

Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója

Az alábbiakban Dario Argento, az olasz giallo-mester két korai filmje (giallója) kerül nagyító alá.

A kilencfarkú macska/Il gatto a nove code//The Cat o' Nine Tails (1971)


Betörés történik a Terzi kutatóintézetben. A tettes rövid úton elintézi az őrt, de úgy tűnik, dolgavégezetlenül menekül el a helyszínről, mivel semmi sem hiányzik az intézet felszerelései közül. A központban egyébként korszakalkotó felfedezés küszöbén állnak a szakemberek, hiszen rájönnek, hogy a bűnözésre való hajlam az XYY kromoszómáknak köszönhető. A környéken lakó vak férfi, Franco, aki egyúttal a puzzle-ök nagy rajongója is, ezt a rejtélyt is szívesen megfejtené. Segítőtársa lesz ebben egy tettrekész újságíró, akivel közösen rájönnek, hogy az intézet egyik kutatója nem baleset, hanem gyilkosság áldozata lett, gyilkosa pedig nem más, mint a titokzatos betörő…

Dario Argento legnépszerűbb giallója volt az évtizedben a Macska, és könnyű rájönni, miért. Vak ember és újságíró nyomoz, előbbinek aranyos kis unokahúga van, utóbbi meg minden hölgynéző szívébe belopja magát talán már első megjelenésekor. Plusz izgalmasnak tűnő sztori, Ennio Morricone zenél… de a Macska még ennél is jóval több, a film ugyanis egy elsőrangú giallo. Jó szereplők, rafinált sztori - ehhez jönnek Argento kezének a nyomai, a gyilkos szemszöge, a szélesvásznú kép maximális kihasználása és néhány igen kegyetlen haláleset, melyek érdekes módon a tengerentúlon csak PG-s besorolást kaptak (természetesen vágták odaát a filmet, ahol lehetett, és ha ment a logika is a szemetesbe, az sem zavarta a cenzor urakat…).







Ha már Amerika, akkor muszáj, és érdemes megemlíteni a két főszereplőt, Karl Maldent és James Franciscust, akik amerikaiak e német-francia-olasz koprodukcióban. Franciscust a második „Majmok bolygója” epizódból ismerhetjük, Malden neve pedig idehaza szinte egybeforrt a „San Francisco utcáin” című tévésorozattal. Utóbbi, tehát Malden nyújtja a legjobb alakítást, mint vak ex-újságíró, tulajdonképpen az összes jelenetet „viszi”, amelyben jelen van. Maga a karakter is remek, a botjában késpengét rejtő, minden jelentéktelennek tűnő részletet (lásd nyaklánc) memorizáló Franco Arno Argento legjobb pozitív figurái közé sorolandó.

Hihetetlennek tűnik, de Magyarországon a Mokép moziban és videón is forgalmazta Argento macskáját, és bizony ennek nyomaira még manapság is rá lehet bukkanni egyes antikváriumokban. Így például erre a szépséges plakátra is, melyet gyorsan tulajdonommá tettem:



Második tárgyalt darabunk a sokáig megjelenés nélkül álló, rejtélyes című

4 mosche di velluto grigio/Four Flies on Grey Velvet (1971),


melyben egy együttes dobosa (Michael Brandon, 14 évvel a „Dempsey és Makepeace” előtt) egy furcsa, őt már régóta figyelő alak után ered, utoléri és a férfit abban a borzalmas tudatban hagyja ott, hogy halálra késelte. Mindez egy elhagyott színház épületében történik, ahol egy maszkos illető ráadásul le is fotózza a gyilkosságot, és a képekkel zsarolni kezdi dobosunkat.

Argento e filmje a Macskával ellentétben már nem talált nálam akkora mértékben rajongásra. Sorolom is, hogy mi okból: 1.) Nincs meg a ritmus. Gyakran leül a film, de úgy összességében sem találja meg azt a tempót, ami odaszegezné a nézői tekintetet a képernyőre. 2.) Felesleges mellékszereplők. Nos, sok van belőlük. Bud Spencert szerintem nincs a világon ember, aki ne kedvelné, viszont itt nincs túl sok dolga. Spencer egyik ismerőse, aki végig az utcán téblábol, teljes melléfogás Argentótól. Baklövés a postás is, és ezzel átköthetem a kettest a hármas pontba, ugyanis a postás a vígjátéki elemek egyike akarna lenni, de sajna mindenestül úgy nem kellene a filmbe, ahogy van. A komédiázást Argento még egy koporsókat bemutató reklámeseményen is folytatja, többnyire sikertelenül, hiszen a legtöbb, ami kisül az egészből, az egy favicc („Próbálja ki a koporsót” - „Túl szűk” - „De még senki nem jött vissza panaszkodni”). És végül 4.) a végső csattanó, negatív hősünk motivációja és módszerei elég hihetetlenek és erőtlenek. Argento ennyi erővel itt azt is filmre vihette volna, hogy „egyszer egy bajuszos tanár bácsim pofon vágott, ezért most x év elteltével minden bajuszos embert megölök”. És még valami: a retinán látható utolsó kép és annak leolvasása már sci-fi kategóriába löki a filmet - szintén feleslegesen.





És akkor most a pozitívumok. A színészek nem rosszak (bár nem is olyan jók, mint mondjuk Karl Malden, vagy David Hemmings), Brandon is hozza magát (Michael York és Ringo Starr is tervben volt egy ideig a szerepre), a technikai rész pedig látnivalóan egy zseni (=Argento) keze munkája. És imádtam a babamaszkos gyilkos kinézetét is. A zenére sem lehet egy rossz szavam se, Ennio Morricone érdekes módon hosszú időre ekkor dolgozott utoljára Argentóval, mivel alaposan összevesztek valamin.

Tulajdonképpen kimondhatjuk, ez Argento leggyengébb giallója a hetvenes-nyolcvanas évekből (tehát az aranykorból), más kérdés, hogy még így is messze jobb, mint számos kortársa.

A filmek: 10 és 7,5 pont

 

2015. március 27., péntek

A nőstényfarkas kísértete/Wilczyca (1983)

A nőstényfarkas kísértete/Wilczyca (1983)



E rövidke „tartalom” után nézzük, mire futotta Marek Piestrak rendezőnek. Sajnos az eredmény felemásnak mondható. A film elég lassú fordulatszámon pörög, már ha ezt egyáltalán pörgésnek lehet nevezni (nem lehet). Ilyen esetben sokat nyom a latban, hogy milyen atmoszférát sikerül teremtenie a rendező úrnak - és az a baj, hogy a film itt is bukdácsol. A horror elég kevés, és az atmoszféra megteremtésének hiánya e szempontból is fájó, mivel így számos üresjárattal kell szembesülnünk. Az utolsó negyedóra viszont mutatós (plusz adagolnak egy kis paradicsomlét is), és váratlanul mozgalmas is, ami talán váratlanul érhet minket a korábbi tempótlanság után.




Sajnos az alakítások terén sem tudok sok pozitívumot írni, úgy nagyjából mindenki megbízható közepességgel teljesít, a főszereplő Krzysztof Jasinski például majdnem végig egy darab arckifejezéssel játszik. És ami még probléma: szerettem volna többet látni a címszereplő farkasból, a kísértetből, valamiféle misztikumból - de ez nem történt meg. Így leginkább egy érdekes műfaji próbálkozás marad „A nőstényfarkas kísértete”, viszont unikumjelleggel, hiszen lengyel horrorfilmmel azért nem sűrűn találkozhatunk.

Végeredmény: Lassú, egyformán játszott, csak a legvégén felpörgő történelmi dráma

A film: 5,5 pont