Macska és légy, avagy 1971 két Argento-giallója
Az alábbiakban Dario Argento, az olasz giallo-mester két
korai filmje (giallója) kerül nagyító alá.
A kilencfarkú macska/Il gatto a nove code//The Cat o' Nine
Tails (1971)
Betörés történik a Terzi kutatóintézetben. A tettes rövid
úton elintézi az őrt, de úgy tűnik, dolgavégezetlenül menekül el a helyszínről,
mivel semmi sem hiányzik az intézet felszerelései közül. A központban egyébként
korszakalkotó felfedezés küszöbén állnak a szakemberek, hiszen rájönnek, hogy a
bűnözésre való hajlam az XYY kromoszómáknak köszönhető. A környéken lakó vak
férfi, Franco, aki egyúttal a puzzle-ök nagy rajongója is, ezt a rejtélyt is
szívesen megfejtené. Segítőtársa lesz ebben egy tettrekész újságíró, akivel
közösen rájönnek, hogy az intézet egyik kutatója nem baleset, hanem gyilkosság
áldozata lett, gyilkosa pedig nem más, mint a titokzatos betörő…
Dario Argento legnépszerűbb giallója volt az évtizedben a
Macska, és könnyű rájönni, miért. Vak ember és újságíró nyomoz, előbbinek
aranyos kis unokahúga van, utóbbi meg minden hölgynéző szívébe belopja magát
talán már első megjelenésekor. Plusz izgalmasnak tűnő sztori, Ennio Morricone
zenél… de a Macska még ennél is jóval több, a film ugyanis egy elsőrangú
giallo. Jó szereplők, rafinált sztori - ehhez jönnek Argento kezének a nyomai,
a gyilkos szemszöge, a szélesvásznú kép maximális kihasználása és néhány igen
kegyetlen haláleset, melyek érdekes módon a tengerentúlon csak PG-s besorolást
kaptak (természetesen vágták odaát a filmet, ahol lehetett, és ha ment a logika is a szemetesbe, az sem zavarta a cenzor urakat…).
Ha már Amerika, akkor muszáj, és érdemes megemlíteni a két
főszereplőt, Karl Maldent és James Franciscust, akik amerikaiak e
német-francia-olasz koprodukcióban. Franciscust a második „Majmok bolygója”
epizódból ismerhetjük, Malden neve pedig idehaza szinte egybeforrt a „San
Francisco utcáin” című tévésorozattal. Utóbbi, tehát Malden nyújtja a legjobb
alakítást, mint vak ex-újságíró, tulajdonképpen az összes jelenetet „viszi”,
amelyben jelen van. Maga a karakter is remek, a botjában késpengét rejtő,
minden jelentéktelennek tűnő részletet (lásd nyaklánc) memorizáló Franco Arno
Argento legjobb pozitív figurái közé sorolandó.
Hihetetlennek tűnik, de Magyarországon a Mokép moziban és videón is
forgalmazta Argento macskáját, és bizony ennek nyomaira még manapság is rá
lehet bukkanni egyes antikváriumokban. Így például erre a szépséges plakátra
is, melyet gyorsan tulajdonommá tettem:
4 mosche di velluto grigio/Four Flies on Grey Velvet (1971),
melyben egy együttes dobosa (Michael Brandon, 14 évvel a „Dempsey
és Makepeace” előtt) egy furcsa, őt már régóta figyelő alak után ered, utoléri
és a férfit abban a borzalmas tudatban hagyja ott, hogy halálra késelte. Mindez
egy elhagyott színház épületében történik, ahol egy maszkos illető ráadásul le
is fotózza a gyilkosságot, és a képekkel zsarolni kezdi dobosunkat.
Argento e filmje a Macskával ellentétben már nem talált
nálam akkora mértékben rajongásra. Sorolom is, hogy mi okból: 1.) Nincs meg a
ritmus. Gyakran leül a film, de úgy összességében sem találja meg azt a tempót,
ami odaszegezné a nézői tekintetet a képernyőre. 2.) Felesleges
mellékszereplők. Nos, sok van belőlük. Bud Spencert szerintem nincs a világon
ember, aki ne kedvelné, viszont itt nincs túl sok dolga. Spencer egyik
ismerőse, aki végig az utcán téblábol, teljes melléfogás Argentótól. Baklövés a
postás is, és ezzel átköthetem a kettest a hármas pontba, ugyanis a postás a
vígjátéki elemek egyike akarna lenni, de sajna mindenestül úgy nem kellene a
filmbe, ahogy van. A komédiázást Argento még egy koporsókat bemutató
reklámeseményen is folytatja, többnyire sikertelenül, hiszen a legtöbb, ami
kisül az egészből, az egy favicc („Próbálja ki a koporsót” - „Túl szűk” - „De
még senki nem jött vissza panaszkodni”). És végül 4.) a végső csattanó, negatív
hősünk motivációja és módszerei elég hihetetlenek és erőtlenek. Argento ennyi
erővel itt azt is filmre vihette volna, hogy „egyszer egy bajuszos tanár bácsim
pofon vágott, ezért most x év elteltével minden bajuszos embert megölök”. És
még valami: a retinán látható utolsó kép és annak leolvasása már sci-fi
kategóriába löki a filmet - szintén feleslegesen.
És akkor most a pozitívumok. A színészek nem rosszak (bár
nem is olyan jók, mint mondjuk Karl Malden, vagy David Hemmings), Brandon is
hozza magát (Michael York és Ringo Starr is tervben volt egy ideig a szerepre),
a technikai rész pedig látnivalóan egy zseni (=Argento) keze munkája. És
imádtam a babamaszkos gyilkos kinézetét is. A zenére sem lehet egy rossz szavam
se, Ennio Morricone érdekes módon hosszú időre ekkor dolgozott utoljára
Argentóval, mivel alaposan összevesztek valamin.
Tulajdonképpen kimondhatjuk, ez Argento leggyengébb giallója
a hetvenes-nyolcvanas évekből (tehát az aranykorból), más kérdés, hogy még így
is messze jobb, mint számos kortársa.
A filmek: 10 és 7,5 pont